Észak-Magyarország, 1998. január (54. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-31 / 26. szám
Hétvégi ■f V> ;<:> ‘h. •. 1998. Január 31., Szombat G Titkó Ildikó nem álmodozik hírnévről, de arról igen, hogy egyszer majd grafikai kidolgozottságú rajzfilmet készít Dobos Klára O „...Kedves városom, most íme, kinyitom rajzaim neked”- írja a meghívóban. Eddig nem láthatták munkáit a barcikaiak? • A városban ez az első ilyen megnyilatkozásom, ahol az összes munkámat bemutatom a tanulmányrajzoktól a grafikákig: itt az egész világ, amire eddig felépítettem a pályámat. Bár sátoraljaújhelyi születésű vagyok, mégis barcikainak érzem magam, itt töltöttem a gyerekkorom. Aztán Nyíregyházán tanultam művészeti szakközépben, ahol bőrműves szakon érettségiztem... Most kinyitom rajzaimat a városnak, hogy akik régen ismernek, megismerjék egy másik arcomat. Ismertek mint embert, a karakteremet, a stílusomat, a nevetésemet, de a rajzaimat jobban elrejtettem, abba nem tekinthetett bele mindenki. O Miárt nem tekinthettek bele? Titok volt? • Halálosan érzékeny vagyok a munkáimra. Ha kritikát mondanak egy képemről, képes vagyok a teljes véleményemet megváltoztatni róla. Hiába van olyan érzésem, hogy ez most jól sikerült, ebben benne vagyok, mégis, ha valaki kicsit összeráncolja a homlokát, felborul minden. Ezért kerültek az alkotások zárt világba, kincsemként vigyáztam rájuk. □ Akkor most nagy kockázat ez a kiállítás. Vagy azóta ön változott? • Mindenképpen kockázat, de persze változtam is. Már biztosabb vagyok abban, amit csinálok. Az persze sokat jelent, hogy azok, akikben bízom, kiállításra érdemesnek gondolják az anyagot. Például Mezei István, a tárlat rendezője. □ A kiállításon grafikákból látható a legtöbb... • Egyelőre nem tudom, minek készülök, mert minden érdekel. Az viszont tény, hogy a kezemben vannak a vonalak. Vonalakban látom a világot, nem színekben, foltokban, mint a festők vagy formákban, mint a szobrászok. Magam is megdöbbenek rajta, hogy a vonalak jönnek”. Leginkább a portré érdekel, az arc, a kéz. Nagyon szeretek lovakat rajzolni, ott a dinamika, a mozgás miatt nagy szerepe van a vonalaknak. Szeretek macskákat is rajzolni, mert bennük is van kacskaringós játékosság. De nem tartom még magam grafikusnak, hanem rajzolónak. □ Odafigyel a mai magyar képzőművészetre? • Persze, figyelek, de őszintén szólva Szalay Lajosnál és Kondor Bélánál elakadtam. Az áll közelebb a szívemhez, amit ők csináltak. □ Ráadásul Szalaynak rengeteg lova van... • Nem tagadom, hogy hatással voltak rám. Az ember tanul azoktól, akiket tisztel, és be is építi őket valamennyire a személyiségébe. Aki aztán erősebb, az tűi tud lépni ezen, és megtalálja a saját stílusát. Tehát nem valaki mást fog utánozni. Sok vita van erről, hogy valakiről tanulok, és utána őt másolom. Igen, egy ideig akaratlanul is másolom. Mert ha tetszik nekem, akkor szeretnék olyat csinálni én is. De aztán az ember átfordítja a tanultakat a saját nyelvére, és megtalálja saját útját, egyéniségét... Arra nem számítok, hogy valaha híres leszek, pedig erről, hogy így mondjam, tehetséges fiatalként szokás ábrándozni. De én ezen már tűi vagyok. □ Kinövi az ember az ábrándokat? • Szerintem van egészséges szintű híméwágy, amin tűi kell lépni. Mert a hírnév kapcsán a művész neve felkapott lesz, és akkor már nem magáért, hanem az elismerésért dolgozik. □ Megélni miből szeretne? Esetleg eladja majd a képeit? • Ez a világon a legnehezebb dolog. Egészen 18-éves koromig egyáltalán nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Rácsodálkoztam, hogy jé, tudok rajzolni, de jó... Abban nem nagyon hiszek, hogy meg lehetne élni képek eladásából. Ráadásul én leginkább ajándékozni szeretek. Nem érzem ügy, hogy a képeimnek ára lenne. És nem tudom, milyen emberek veszik meg. Az én munkáim személyesek, mint mindenkinek a munkái. Szeretem úgy adni a képeimet, hogy azzal üzenjek, akié lesz az ismerjen engem. Ez lehet, hogy nagy ábránd. Persze, ha rákényszerülök, akkor nem lesz más választásom. Most már felfogtam én is, hogy meg kell élni, pénzt kéne keresni. De ezt a tiszta irányt is A vonalak csak jönnek, jönnek... szeretném mindig vinni, amit nem befolyásolnak anyagi dolgok... Soha nem volt álmom, hogy tanítsak, de lehet, hogy megbirkóznék ezzel a feladattal is. Mondhatnám, hogy szívesen átadnám a tudásomat - de nincs tudásom. □Az majd jön az idővel... • Igen, talán majd később. Egyelőre inkább az önző kíváncsiság hajtana a tanítás felé, mint az adakozó bölcsesség. De még van néhány évem a nagy döntésig, hiszen jelenleg a szarvasi főiskola autonóm művészeti karán tanulok. □ Van valami, ami különösképpen foglalkoztatja? • Például az animáció. El tudok képzelni rajzfilmeket grafikai szintű kidolgozásban. Egy grafika önmagában olyan funkciótlan. Bár ez elég durván hangzik, hiszen gyönyörködtet, meg kifejez... De nem mozog! És én szeretném, ha a grafikáim mozognának. Az animációban benne vannak a színek, a zene, a költészet, a mese, a vers. Benne van a mozgás, az életszerűség... Mindig mesékben gondolkodom, olyanokban, amelyek nem csak gyerekeknek íródnak. Például Lázár Ervin meséin jól el lehet szórakozni, de közben nagyon komoly dolgokat is felvet. Nálam is lenne az animációnak olyan szintje, ami gyomorbavágó, komoly dolgokról szól. A kezemben vannak a vonalak. Vonalakban látom a világot, nem színekben, foltokban, mint a festők vagy formákban, mint a szobrászok. (Titkó Ildikó képei a kazincbarcikai Kisgalériában február 8-ig láthatók.) Cseh Károly Havatlan éjszakán Jósolj havat, hatalmas havat, melyben kenyérrel megrakott lovasszán ring felénk - aztán üresen tova, s kilométerkő helyett az utat szegélyezi meggyűrűzött angyalszárny-csonkok sora. Fecske Csaba Elkezd kékleni Fehér a fű a fák alatt, éjszaka fagyott. Kifejezéstelen halszemek a bepárásodott ablakok. Madarak szakadnak ki bizonytalanul az égből. A hajnal fehér tornya meginog, eléd dől. Csodálkozó szemed - benne új nap fényei -, mint ütésnyom elkezd kékleni. Káli Sándor Tüntetés Kart karba öltve, végeláthatatlan verssorokban hömpölygőnk egymás felé - s az örök szerelem jelszavait harsogva: mint rendőrkordonnal életre-halálra összecsapunk. Ha most fóltámadna, 8 eljönne közétek... Nem, nem Toldira gondolok. Akit szeretnék megidézni, még nincs tőlünk sok emberöltő messzeségben. Még jogdíjas” - ahogyan színházi körökben mondják. (Az írók halála után ötven évig jár a tantieme a művek bevételéből.) Különben mit számít az idő- meg a tér! Molnár - akinek volt érzéke ahhoz, hogy miként kell kapcsolatot teremteni a misztikus erőkkel- most is a legnagyobb természetességgel ült be az Operaház páholyába, hogy részt vegyen a magyar kultúra napja alkalmából rendezed díszelőadáson. Nem keltett különösebb figyelmet. Némelyek ugyan furcsállták kicsit villogó monokliját (ahá, szóval ismét divat a szembe csiptethetö lencse), de szmokingja gomblyukában senki nem vette észre a Becsületrend szalagocskáját. A Himnusz hallatán könnyes lett a nagy író szeme, s nyilván kérdezte volna a versmondó színész nevét, de máris a kultuszminiszter lépett a közönség elé. - Örülök, hogy ilyen jó - vagyis színházi - családból származó fiatalember áll a tárca élén. Az atyja éppen akkor volt pályakezdő, mikor elhagytam az országot. Később aztán hallottam, hogy ő lett a Vígszínház igazgatója...-A Magyar Néphadsereg...- Ja, a „Magyar Néphadsereg ^ Vígszínháza” - ahogyan ironikusan megírta nekem valaki Amerikába. Dehát akkor már nem élt Csortos; Hegedűs Gyula meg Varsányi Irén - az első Liliom és az ő Julikája - pedig még a harmincas évek legelején eltávozott...- Jób Dániel viszont ’955-ig élt!- Igen, három évvel élt túl engem. De micsoda élete lehetett ’45, illetve ’47 után. Mert a háborút követően még próbálkozott a Vígszínházzal. Mondja csak, tényleg volt akkoriban Pesten olyan színigazgató, aki nem tudott jól magyarul?- Hát, igazán jól talán a mostaniak se tudnak valamennyien, de d hölgy, akire gondol, a Szovjetunióban tényleg nem sajátíthatta el nyelvünket. Tolnay Klári többet tudna erről mondani...- Istenem, a kis Tolnay-! Micsoda nagy színésznő lett!- Mint ahogyan a „kis Darvas Lili” is...- Mindkettőjükből Jób Dani csinált színésznőt. Ó teljesítette ki a tehetségüket - hogy precízebb legyek. Mert sztárt lehet csinálni, de művészt nem. Szívesen hallgattam volna tovább, de egyszer csak ilyesmit mondott miniszterünk az Operaház színpadán: a rendszer elemei rendszerbe szerveződtek. Mire Molnár fölkapta a fejét, de nem szólt. Én meg nem mertem megszólítani. Kodály Háry szvitje után azonban megenyhült.- Nézze - kezdte, mikor a New York Kávéház felé sétáltunk nekem azért szokatlan ez a retorika, mert Apponyi Albertet, meg Jókait hallgattam egykoron. Ámbár a Hymnus születésnapjára készülve olvasgatni kellene Kölcsey prózáját is. Ő - szatmári követként nemcsak fontos dolgokról szólott, de nyelvileg is tökéletesen formálta meg mondanivalóját. És hát bizonyos belső hevülettel, ami ugyancsak nem nélkülözhető. Jtkit nem hevít korának érzemé- nye...” Tudjuk ugyebár. Mellesleg szép-szép ez a- sokat emlegetett - értékközvetítés. De előbb létre kell hozni az értékeket, s csak azután lehet közvetíteni. Világosabban: legyen érték, legyen a befogadásra alkalmas ember, s aztán már jöhet a közvetítő technika. (Ezt azért merem mondani, mert tudom, mi Jolyik” az égi csatornákon.) Kéri, hagyjam olvasni a kávéházi asztalnál. Csaknem negyedszázadon át volt hírlapíró; AZ ÚJSÁG MINDENNAPI KENYERE. Gyanítom, hogy - Adyhoz, Krúdyhoz, Kosztolányihoz hasonlóan - addig ő sem feküdt le, míg meg nem jelentek a reggeli lapok. Persze, aztán aludt délig. Tudták róla, hamarabb nem is zavarták. Volt rá eset azonban, hogy a szobalány még dél körül is elküldte az - immár világhíres - író ajtaján kopogtató hírlapírókat: - Ha fólébred, megy ebédelni, aztán kávéház, s kártyázás az Otthon Körben.- Dehát mikor ír a Mester? - kérdezte egy újdondász. Mire a szobalány: Molnár úr soha nem szokott írni. Hát ehhez képest ugyebár maradt egy s más utána. A drámái meg a Pál utcai fiúk mellett vajon ismerős a Széntolvajok című novellája? Vagy az Egy haditudósító emlékei? S tudnak-e még a színházak Molnár Ferencül? Gondoltam, hogy születésének 120. évfordulóján, majd mutatunk valamit - nemigen mutattunk. Mire visszatérek a kávéházba, Molnár már offé a hazai eseményekben. Átnézte több hét sajtóját. Pártharcok, pénzügyi tranzakciók, sikerek, bukások - mindez nem újság számára. - De ki ez a Friderikusz?, aki -dollárban számolva - szinte jobban keres, mint én fénykoromban. Persze, a tehetséget mindig, mindenütt meg kell fizetni. Csak tudja mit nem hiszek el? Hogy egy interjúhoz - ami mellesleg (plusz pénzekért) súgógép segítségével születik - hat gegmen kell 360 ezer forintért.-A súgógép állítólag a miniszterelnöknek kellett, hogy „kicsit másképp” tudjon beszélni.-Azért ez még mindig jobb, mintha még most is Moszkvából súgnának. Különben nincs az a politikus, akinek ne kellene súgni. Ingyen pedig még az iskolások se súgnak a társuknak. Az én időmben is kellett adni egy szelet vajas kenyeret... De miért kap milliókat a leváltott tévéelnök?-???- Istenem, ha arra gondolok, hogy Ditrói Mórnak, aki új korszakot nyitott a magyar színészet történetében, egy trafikengedéllyel szúrták ki a szemét, Fedők Sári pedig - a börtön után - akár éhen is halhatott volna... S mit kapott a lányom, Márta? (Sárköziné Molnár M. - a szerk.) Aki azért tett valamit a magyar irodalomért. S most olvasom ezt a sok ízléstelenséget szegény Kardos G. György temetése kapcsán... Hát már meghalni sem érdemes egy magyar írónak? Ha élnék, minden bizonnyal antropofó- biában pusztulnék el. Vajon eljön-e az idő, mikor nem kell kórosan rettegni az emberi társadalomtól?- Jaj, Mester pengessünk vidámabb húrokat, beszéljünk a színházról.- Talán tudja, mi a véleményem. „Ott kell ülnie három óra hosszat a sötétben, mereven és mozdulatlanul. Ez idő alatt tilos: 1. kimenni, 2. felállni, 3. fészkelődni, 4. hátrafordulni, 5. beszélni [...] 29. megzavarni olyan tetszésnyilvánítást, mely meggyőződésével ellenkezik... Ezenkívül tilos még sok minden, ami hamarjában nem jut eszembe.”- Ha most igazából fóltámadna, s eljönne közénk, melyik darabját rendezné?- Miután ez olyan világ, ahol az emberek életében egykettőre döntő változások következhetnek be, minden bizonnyal az Egy, kettő, három mellett döntenék. 1929- ben írtam, a nagy gazdasági válság idején. A polgári közeg kóros tünete, hogy egy SENKIBŐL pillanatok alatt lehet VALAKIT csinálni. (De hát ezt már jól tudják a mostani Magyarországon.) Egyszóval ez a darab arról szól, Iwgy a pénznek, a pénzembernek úgyszólván az egész emberiség rendelkezésére áll. De nemcsak ezt mondom (mondtam ’29-ben), hanem azt is, hogy ez az „emberiségnek” nevezett pénzsóvár népesség szégyellje magát. A többi néma cseiul. Még láttam, amint az író monoklija rávillant egy formás női lábra, aztán eltűnt Molnár Ferenc. Néha bizony visszahívhatnánk... Gyarmati Béla Szószólóban
