Észak-Magyarország, 1996. november (52. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-02 / 256. szám

November 2., Szombat Műhely ÉM-hótvége VII A bujdosó Jókai (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 22.) Porkoláb Tibor Jókai 1883. december 19-én (egy miskolci pohárkö­szöntőjében) így idézi fel 1849 augusztusának vál­ságos napjait: „Nem volt Haza, nem volt Magyar- ország. Összeomlott, s mindnyájunkat odateme­tett a romjai alá. Feküdtünk csendesen. Sokan menekültünk a borsodi Bükkbe, a hazátlanoknak ezt a hernyóbáb tetszhalálát végig aludni.” A szabadságharc „tintalovagja” - felesége, La­borfalvi Róza és Kossuth egyik titkára, Rákóczy János társaságában - álruhában kocsizott végig az ellenséges seregekkel teli Alföldön Miskolc felé. A romantikus kalandregények kliséivel leírható uta­zás végpontja a Bükk északi lábainál fekvő Tardo- na volt. (Tardonát egyébként Telepy György, a Nemzeti Színház mindenese ajánlotta Rózának. Telepy feleségének ugyanis két testvére élt a falu­ban: Csányi Benjámin és Csányi Julianna.) A kül­világtól szinte teljesen elzárt falucska ideális me­nedéknek látszott a megtorlás elől futó hazafi szá­mára („Öt óráig haladtunk a sűrű erdőségek kö­zött előre [...] Ött egy mélyen elrejtett gyönyörű völgyben fekszik az'a kis helység, ahol a világnak nincsen szája. [•••] olyan rejtek volt ez, ahová láto­gató nem járt, s a bennlakók sem jártak sehova.” A tengerszemű hölgy). A Telepy-rokonság augusz­tus végétől december végéig (a menlevél megérke­zéséig) rejtegette az üldözött hőst, akit a tardonai négy hónap alatt senki nem keresett. Pedig - leg­alábbis a helyi hagyomány szerint - a menekülési útvonalat is gondosan megtervezték: a Csányi-ház hátsó kertre néző szobájának ablakából állandóan egy kötél lógott, hogy azon - veszély esetén - az üldözött leereszkedhessen, és a patak mentén ha­ladva eljuthasson a Bükk rengetegébe. A Jókai- visszaemlékezések - amellett, hogy megkonstruál­ják a bujdosó szabadsághós íróilag rendkívül hatá­sosan kiaknázható figuráját - a tardonaiak ven­dégszeretetét és tisztességét sem felejtik el hang­súlyozni: .Áldottak legyenek azok a szép bükkfák - , amik bennünket elrejtégettek, de még áldot- tabb legyen a nép, mely titkunkat megőrizte, a ve­szélyt elhárította rólunk, házát vendégszeretettel nyitá meg előttünk, akkor midőn a vendéglátás ti­lalmas volt, s szeretetével enyhíté lesújtó bánatun­kat. Holtomig emlékezetes marad rám nézve ez a szép vidék.” Tardonán két emléktábla és az úgynevezett Jó- kai-házban berendezett emlékszoba őrzi az író em­lékét. Az első táblát a Borsod-Miskolczi Közműve­lődési és Múzeum Egyesület állíttatta 1912. június 16-án. A református templom falára erősített már­ványtábla felirata: E KÖZSÉGBEN REJTŐZÖTT / 1849-BEN / A HATALOM ÜLDÖZÉSE ELÖL / HAZÁNK NAGY KÖLTŐJE: / JÓKAI MÓR / BORSOD MISKOLCZI KÖZMŰVELŐDÉSI ÉS / MUZEUM EGYESÜLET. „1912. június 16-án kelt útra osztályunk - ol­vashatjuk az egyesületi beszámolóban hogy a Jókai emléktáblát leleplezve átadja rendeltetésé­nek. Tardona! Isten háta mögé, erdős hegyek közé elrejtőzött csöpp kis falu, melynek egyik szalmafe- deles, vályogból vetett viskója felejthetetlen szol­gálatot tett nemzetünknek: hajlékul szolgált a sza­badságharc után menekülő Jókainak. A nemzet jókai-emlékoszlop a Bükkben Fotó: Bujdos Tibor mesemondója asylumra talált, ide nem hatott el az üldözés zaja, itt zavartalanul szóhette álmait, az egyszerű templom csendjében megőrizhette a nemzet feltámadásába vetett hitét. Ennek a temp­lomnak a falába illesztettük a márványtáblát, mely bujdosásának emlékét őrzi.” (Az egyesület választmánya egyébként 1909. május 12-én ho­zott határozatot arról, hogy a tardonai házat, „ahol Jókai Mór a szabadságharc után két évig |?| la­kott”, emléktáblával fogja megjelölni. Tehát a táb­lát eredetileg az egykori Csányi-ház helyén álló épületen kívánták elhelyezni, ám annak sárfala erre alkalmatlannak bizonyult.) 1925-ben, a Jókai-centenárium alkalmából „Borsodmegye törvényhatósági bizottsága” is el­határozta, hogy emléktáblát helyez el „Jókai tardonai lakóházán”. (Ekkor mutatták be a mis­kolci színházban Sassy Csaba Jókai Tardonán című „pályadíjnyertes színjátékát” is.) A tisztelt bizottságnak bizonyára elkerülte a figyelmét, hogy a ház már régóta nem áll. (Vadnai Károly Jókai Tardonán című 1893-as írásásában közli „a miskolczi kir. törvényszék egyik régi, érde­mes bírája”, Sebe Lajos és az egykor Jókaival sakkozó, „öreg tardonai lelkipásztor”, Rácz End­re beszélgetését: „Nézze ön, uram! - mondá az öreg lelkipásztor - itt a falu felső részén azt a második házat. Ez áll most ama régibb hajlék helyén, mely egykor a Csányi Bénjáminé volt. Nála lakott ottan Jókai Móricz a fegyverlerakás után vagy négy hónapig. [...] Csányi Bénjámin birtokai idő múltán idegen kézre kerültek; ezt a portát egy parasztgazda vette meg, ki a házat a saját czéljaira alakította át.”) Vagy a centenári­umi lelkesedés lohadt le, vagy a megjelölendő objektum körüli problémák jutottak a megye tu­domására: az emléktábla ugyanis nem készült el. Három évtized elmúltával, 1954-ben viszont - a „megyei üzemek” ajándékaként - valóban meg­kapta Tardona a második Jókai-táblát. Az egykori református iskola és tanítólakás (Jókai u. 1.) hom­lokzatán elhelyezett márványtábla felirata: „EGY NYÁRON, EGY ŐSSZEL, EGY TÉLEN BUJDOS­TAM ÉN / EZEKBEN AZ ERDŐKBEN, ÜLDÖ­ZÖTTJE A HATALOMNAK. / TUDTA MINDEN­KI, HOGY BUJDOSÓ VAGYOK; SENKI SEM /• ÁRULT EL. A FALUT TARDONÁNAK HÍVTÁK.” / (JÓKAI MÓR) / A MEGYEI ÜZEMEK AJÁNDÉ­KA / TARDONA DOLGOZÓINAK / JÓKAI MÓR / HALÁLÁNAK 50. ÉVFORDULÓJA / ALKALMÁ­BÓL. 1954. (A táblán olvasható idézet A barátfalvi lévita című Jókai-regény egyik lábjegyzetének részlete.) A Jókai-háznak nevezett épületben je­lenleg a helyi néprajzi gyűjtemény és az 1985-ben megnyitott Jókai-emlékszoba tekinthető meg. Á tardonai bujdosásnak emléket állító harma­dik Jókai-emlékjelet 1959. június 28-án leplezték le a Bükk Örvény-kő nevű sziklatömbjének tete­jén. (Az úgynevezett látókövek közé tartozó Ör­vény-kő Jókai-kó néven is ismert. A Lévay József Közművelődési Egyesület egyébként már a húszas évek végén kezdeményezte, hogy a Bükből készü­lő új térképeken - az Örvény-kőhöz közeli - szent­lélek látókő Jókai-kő néven szerepeljen.) Az emlék­oszlop domborműves vastáblájának szövege: JÓ­KAI MÓR / A NAGY MAGYAR ÍRÓ / EMLÉKÉ­RE / ÁLLÍTOTTÁK E TÁBLÁT / A DIÓSGYŐRI TURISTÁK / 1959-BEN. A tardonai hónapok alatt Jókai rendszeresen járta „az emberhangtalan er­dőket”. Az emlékoszlopot éppen azon a helyen áll, ahonnan - visszaemlékezései szerint - gyakran szemlélte a vadregényes tájat. (A látvány - A ten­gerszemű hölgy leírása alapján - valóban bővelke­dik romantikus rekvizitumokban: ,Az Örvény-kő a Bükk-hegység legmagasabb pontja. [...] Ez volt rendesen kóborlásaim végcélja. [...] Lábam alatt, az előtérben, a bükkfák koronáiból alkotott sötét­ség, s ahol ez végződik, egy mosolygó zug, közepén a bs Tardona füstölgő kéményű, elszórt házikói­val, körülvéve sárguló szőlőkertek kockáitól, zöld vetések csíkjaitól tarkálló dombokkal, melyek fö­lött a Bükköt folytató kormos zöld hegyek emelked­nek elő; e hegysor fölé tódul aztán a gömöri hegyek csoportja: ezeknek az árnyéklata már lila színek­ben játszik, de rajtok is urolg a trencséni, turóczi hegység láncolata; ez már felhőkék, s ezek fölé emelkedik, mint egy fata morgana, a szepesi Kár­pátok fejedelmi sora; olyan kék, mint maga az ég, csak a havas csúcsok gyémánt’fénye képezi az el­választó vonalat.”) Jókai a szentléleb pálos kolos­tor festőién hangulatos romjait is sokszor felkeres­te. A nagy romantikus stilizátor Krúdy így rajzolja meg a bujdosás tragiko-lírai „Jókai-regényének” ezt a melankolikusan szép fejezetét: ,A költő fölfe­lé haladt a rengetegbe. Élére a szentléleki Pálos kolostor erdővel borított romjait. Itt szeretett me­rengeni, ahol száz esztendők előtti hallgatag szer­zeteseknek fehér árnyai jelentek meg képzeleté­ben. A néma pálosok nesztelenül suhantak tova a fák között és a költő tágranyitott szemmel, a leiké­vel nézett utánuk. Talán már ekkor látta valahol a rengeteg sűrűjéből bbontakozni a ’barátfalvi levi­ta’ alakját. Csodálatos lelkében már ébredezett a dudarfalvi pap gyönyörűséges története [...]” Mégis: írói szempontból éppen a tardonai hónapo­kat tebnthetjük a Jókai-éjetpálya talán egyetlen terméketlen időszakának. írás helyett inkább fes- tegetett Jókai Tardonán. (Feltételezések szerint körülbelül húsz akvarellt készített a bujdosás négy hónapja alatt.) (Részlet a Bíbor Kiadó gondozásában megjelenő könyvből) Seres József Ephemera A tengerből indult, mint az élet- ne keressünk most okokat - anyja öböl volt, lágy ölelés, rajzos kedvűén fokokat simogatott andalítón. Készen jött, mint ura e tájnak, üres agyában még e kép izgett-mozgott, vergődött párat s megkövesült a vére rég. Apja Kozmosz hideg éje- az éj - nem tudom mit is jelent, a nem látható sötét fénye s a nagyon is fénylő szép kereszt. Fogalmak nem is voltak még akkor, hisz össze nem kapcsolta láz, ideges, reszketős aggkor és nem született még meg a vágy. A vágy, amelynek hangja harsog, nagy titok volt jövő varázs, nem láthatták még hegyek, martok. Hullámok hátán gördülőn friss illatok úsztak lengve, partokra fel és fel a hegyre bimbókat érintve s szirmokat. A mindenséget a harmat leste, kicsordult, mint megannyi könny, pedig nem is volt akkor este. Ez úszó, lebegő öröklétben két sejt egymást hogy megkereste ­halandó lett az élet is. Indultak, jöttek százan és százan, az árnyék-inga reájuk köszönt és a mélységből elindultak páran megnézni, mit az Alkotó szövött. halandóságot ünnepeltek a felhők úszva, fenn az égen- mikor is történt? nem is tudóm...-, csak azt tudom, hogy nagyon régen. Amiért jaj nélkül nincs halál, kitalálta a szégyen, hogy megszületett és végre vár az élő világ egészen. Ledőltek a fák, ra jtuk gomba- mind mohos, moszatos tünemény -, szél sóhajt gyűjtött nagy halomba, de nem élt rajtuk az IGE még. És lett, és jött a fényben állva- illatok árján tünemény körbetapintott minden csápja, - megismerni kívánt csupán. A minden volt és semmi nem volt, szeme lobogott, mint a fáklya, költők által körül bután, - nem Isten volt, de Isten árnya. . Körbefogta, mi büzlött, halált termett - bús altatódalt suttogott neki, kerülte, mint okos vad a vermet, pedig a létet magá tól lépte ki. Óh, nem volt még oly magányos lélek, sem szó, melyet kimondani félek, - kevés a szeretet. Magát vizsgálta, nézett el az égre - nem kért, csak csendben meghajlottá térde az előtt, mi mindig benne élt. Szenvedett, hogy idő is haladt, a szimbólumok lényege maradt megismert, unott világban s egy este, talpig lázba öltözötten arra mentem, reája köszöntem. Nézett reám, keze volt az ernyő, homlokán fu tott ezredévnyi felhő s utolsót sóhajtva lábamhoz esett. Akkor láttam, hogy minden idő kedves, hogy a rendes mindig nagyon csendes és útra hív néma szó. Megyek, bár két ólom-oszlop lábam, Orion fordul, mellette is szálltam és reá emlékezem. É ppen csak nekiültem en­nek a szombati szólózás­nak, mikor a szövegszer­kesztő poros képernyőjén min­denféle villogások, krikszkrak- szok. Atyaisten! Akármelyik elektronikus szerkezet meghibá- sodhat a házban (egyik-másik­nak még örülnék is, hisz’ olyan sok a villanyszámla) csak ez a masina ne mondja fel a szolgá­latot. S ekkor - anélkül, hogy a klaviatúrához érnék -, a követ­kező szöveg jelent meg a moni­toron: RECTOR MAGNIFICUS DIA- BOLICUS - A HAZUGSÁGOK POKOLBÉLI EGYETEME A képernyő luciferi fényekben csillogott, s bennem seggre esett a szentlélek. De lehet, hogy még­sem, mert kisvártatva tudtam miről, illetve kiről van szó. Sza­bó Zoltán (A tardi helyzet szer­zője) 1945-ben közzé tette egy fi­atal ördög töredékes feljegyzése­it, melyek a második világhábo­rú éveiben készültek. A kapatos ördögöt, akit summa cum laude avattak minden rendbéli ha­zugságok egyetemes doktorává a pokolban, Magyarországra küldték akkoron, hogy elméleti tanulmányait korszerű ismere­tekkel gyarapítsa.- Ördögadta fickója! Micsoda memóriája van - kapom az írá­sos elismerést, S innentől kezd­ve már semmin nem csodálko­zom, A számítógép önálló életet él, azaz diabolikus hatalmak uralkodnak rajta, akik ki nem mondott, le nem írt gondolata­im is olvassák. A képernyőn kérdések, megállapítások, s én kénytelen vagyok felelni, vála­szolni. Egyszóval most nem a szokásos magán beszédem kö­vetkezik, hanem dialógus az ör­döggel, S - ne feledjék - nem valami közördög a beszélgető partnerem, hanem maga a Ha­zugság Egyetemének méltósá- gos rektora! Az ördögbe is! 0 tempore, o mores!- Helyes a bőgés, megértek az idők, s cselekvésre késztetnek az erkölcsök,-Apokolba is!- A pokolban is! - amit a sötét­ség birodalmának tekintenek a naiv emberek. De most már hagyja, fiam - maga szegény, pályatévesztett hírlapíró - eze­ket a sztereotip felkiáltásokat; térjünk a tárgyra, Én voltam az a fiatal ösztöndíjas ördög, aki hajdan itt jártam. Ma már per­sze rektor. Mert - annak idején- nálunk is volt egy kis forrada­lom. Emlékezzen soraimra: „Ha nem korszerűsítjük az ördögi munkát, teljesen lemaradunk az emberek mögött, akik ezentúl az ördögök közreműködése nél­kül fognak elkárhozni.” Nahát, én az „Új Pokol Ifjai” egyesület élére állván' igyekeztem megre­formálni ela vult ördögi módsze­reinket. S úgy látszott, hogy ez sikerült is. Vagy talán az elmúlt ötven esztendőben nem volt érezhető jelenlétünk Kelet-Euró­pábán? Gondoltam, besegíthe­tünk egy kicsit a magyaroknak a millecentenárium alkalmából is. Sajnos, be kell vallanom, hogy ismét lemaradtunk. Még szerencse, hogy magam jöttem tereptanulmányra, mielőtt ösz­töndíjasaim útra bocsátottam volna. Kiröhögnének, ha lát­nák, hogy száz esztendővel ma­radt le a pokol a magyarok mö­gött. Mert nincs olyan ördögi módszer, amit a hadrontó Ár­pád, s a honalapító Szent Ist­ván kései utódai ki ne találtak volna, Bizony mondom: tanul­ni., s nem tanítani járhatunk ide.- Már megbocsásson, ez kishi­tűség. így nem beszélhet a ha­zugságok Belzebub-gyűrűs dok­tora.- Nem vagyok méltó a díjra, vagy legfeljebb csak a pokolban, de nem ebben all évszázados keresztény országban. Mindaz, amit én hazugságban, képmu­tatásban -egy munkás életen át- produkáltam, eltörpül néme­lyik országgyűlési képviselő fel­szólalása mellett, Azt terveztem, hogy lejönnek ide ifjú doctoran- dusaim, és munkába veszik a közélet szereplőit, de itt már a nagy többségben „talpon áll az ördög” - vagy nem így mond­ják?- Van ilyen szólásunk,.- S hány ehhez hasonló van még! Például: Angval a szava, ördög a szíve. Aztán: Ha ördög­gel lakói, ördöggé kell lenned. Vagy: Az ördögöt is be tudja meszelni.- És ehhez mit. szól: Pénzzel az ördögöt is meg lehet venni!- Csak sokkal olcsóbban, mint egy magyar szakembert. Termé­szetesen tudom, sőt tanítom, hogy mi a korrupció. De hogy miként lehet legitimizálni, az nekünk a pokolban nem jutott, eszünkbe. Különben alig várom, az első korrupciós ajánlatot, Azt hallottam valami főrendőrtől, hogy naponta legalább ezer ilyet tesznek egymásnak a hon­fiak. Persze, ha meggondolom, hogy a maguk ősei ezt az orszá­got is egy lóért vették...- Pardon, nem ezt az orszá­got; valamivel nagyobbat!-Az istenit neki... izé, hogy az a pokolbéli Belzebub táncoltassa meg a szittya fajtáját! Hát itt már egy kis ördögi nacionaliz­mussal sem próbálkozhatunk. Már ez is kivirágzóit? Szégyen­szemre kénytelen leszek az Öreg­től istennyilát kunyerálni.- A vilidmsújtások remek bizto­sítási csalásokra adnak módot, ha nem tudná... Nem mondom, egy-két lelket így is megkaparint­hatnak az ördögök, de fölösleges a nagy égi. háború; a hetenként ismétlődő fegyveres merényletek­kel is gyarapítható a pokol né­pessége - ha netán ez a cél.- A fenét, van ott már annyi magyar, mint a nyű, S elég so­kan kaptak katedrát a Hazug­ság Egyetemén. Sajnos, már ki­csit elavultak az ismereteik és módszereik. Van, aki még min­dig a koncepciós perek techni­káját bifláztatja a serdülő ördö­gökkel, noha azok már mindent tudnak a diktatúrákról. Viszont hiányoznak a közgazdasági is­mereteik. Mondjuk: az infláció gerjesztésének manőverei, az életszínvonal csökkentésének ki­finomult módszerei érdekelnék azokat a fiatal ördögöket, akik­ből a pokol szellemi elitjét akar­juk felnevelni. És a szociológia! Senki nem beszél a pokolban a lelki egészség megrontásáról, ami pedig - mint tudjuk - növe­li az öngyilkosok számát. Üres a prostitúció katedrája is. Ősi mesterség - mondják a kivén- hedt ördögtanárok, s legyinte­nek. Csakhogy most egészen másként kell ezt gyakorolni, mint az előző korokban. Bizo­nyos komplexitás szükséges. Van ugyan néhány spec, kollé­giumunk, de ez nem elég. Na­gyobb szerepet kellene játszani­uk a tananyagban például a kábítószereknek, meg a zsaro­lásnak. Önök többet tudnak er­ről, mint mi. Ismerni kellene a maffiák strukturálódását. A magyarok e tekintetben is jó úton haladnak. Egyáltalán: bá­mulatos ebben az 1100 éves or­szágban a bűn dinamizmusa. És mindig kitalálnak valami egészen újat. Már első magyarországi utam alkalmával is feltűnt nekem, hogy az „igazmondás” szó sze­rinti értelmében is lehetetlenség itt. De akkor még inkább csak a vezetők hazudtak, ferdítettek, ködösítettek. Ma már ez szinte minden polgárnak elemi érde­ke. Ó, ha mi a pokolban ilyen adótörvényeket tudtunk volna kitalálni! De ha a magyarok mindent öntevékenyen csinál­nak - mintegy saját maguknak kövezve a pokolba vezető utat -, akkor mi szükség lesz ránk? Egy csomó ördög telve becs­vággyal, de állás, foglalkozás nélkül... Hát ez így nem mehet tovább... Rendben, most el fo­gok vinni magammal néhány számunkra értékes és hasznos embert, de bizonyos kontin­genst én sem léphetek túl. Meg aztán nálunk is mindenki őrzi a maga helyét. Nem kívánatos, hogy a pokol vezető-köreiben több magyar legyen. Nemcsak az ö/'dögök, hanem más nem­zetek féltékenységét is figyelem­be kell venni.. E bben a pillanatban vil­lant egyet a képernyő, s feltűnt a rektor fáradt öreg arca. Mit mondjak, nagyon emberi volt. Mint egy nyugdíjas hazai tanár, aki kénytelen el­adogatni a könyveit, mert drá­ga a tej és a kenyér, s legutóbb már a villanyszámláját sem tudta kifizetni. Szegény ördög. Gyarmati Béla Szószólóban r H v 1/

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom