Észak-Magyarország, 1996. július (52. évfolyam, 152-178. szám)

1996-07-27 / 175. szám

Július 2/., Szombat muhieiy tm-netvége VII „Borsod legnagyobb fia”: Szemere Bertalan (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 15.) Porkoláb Tibor Á Szemere család írók egész sorát adta a Magyar literatúrának: a zempléni Szeme­iket Szemere Miklós és (a Képlaky Vilma Réven publikáló) Szemere Krisztina, a Pest Megyeieket Szemere Pál képviseli. (Kriszti­nát egyébként Szemere Pál vette feleségül, az ..irodalmi” házasság násznagya nem is ■ehetett más, mint Kazinczy Ferenc.) A borsodi Szemerék pedig Szemere Bertalan űjúkori versein, (és fia, Szemere Attila iro­dalmi kísérletein) keresztül kaphattak he­lyet a lexikonokban és (esetleg) az iroda­lomtörténetekben. Szemere Bertalant Ugyanis - ahogy ezt Csorba Zoltán megál­lapítja - a múlt század harmincas, negyve­nes éveiben „főleg költőként” ismerték. Pró- paj munkái közül az Utazás külföldön (1840) című útirajz vált különösen népsze- nüvé. (Vadnay Károly például így méltatja a művet: „Két kötetre menő utazási könyve a legérdekesebb magyar munkák egyike, Melyben költői szív és világos elme nyilat­kozik. A képzelemnek sok ragyogó színe Párosul abban az érzelmek nemességével s az ismeretek nagy bőségével.”) Emigrációs Raplója irodalmi szempontból is jelenté­keny műnek tekinthető. Szemere Bertalan a dél-borsodi Vattán született 1812. augusztus 27-én. ,,A falut mintegy kétszáz család lakta [...] A lakos­ságnak mintegy egytizede nemes. Többsé­gük nem vo]t gokká] gazdagabb, mint egyik-másik jobbágy. Szerény kúriák - köz- lük a Szemere családé - alig emelkedtek ki a jobbágyházak közül” - írja Csorba Csaba. ** Szemere-kúria ma már nem áll. Szemere Bertalan emlékét szülőfalujában Gáti Gá­dor szobrászművész (a Szemere-kertben *974. május 24-én leleplezett) dombormű­ves emlékoszlopa őrzi. Az oszlop felirata: SZEMERE BERTALAN / 1812-1869 / AZ ELSŐ / FELELŐS MINISZTÉRIUM / BELÜGYMINISZTERE, A / HONVÉDEL­MI BIZOTTMÁNY / TAGJA, AZ ELSŐ magyar / köztársasági kormány / MINISZTERELNÖKE / EMLÉKERE. Szemere Vattán kezdte tanulmányait '..Korán feljártam a falusi iskolába s hosz- Szan valók társa paraszt gyermekeknek.”), Majd 1820-ban a pataki kollégiumba ke- rült. 1822 és 1825 között a miskolci evan- Sélikus gimnázium, 1826 húsvétjától 1827 nyaráig a késmárki líceum tanulója volt. ebben az évben visszatért Patakra. Jo­in tanulmányait befejezve (1832) a megyei Politikai közélet aktív résztvevőjévé vált. Másfél évtizeden át szolgálta Borsod vár­nagyét. (Példátlanul gyors megyei karrier­ének állomásai: 1832-ben gyakornok, majd ■et évig „kiskövet” Palóczy László mellett a Pozsonyi diétán, 1834-ben tiszteletbeli al- -Ngyző, 1836-ban táblabíró, 1842-ben főszol- Sabíró, 1846-ban másodalispán.) A liberális eszméket valló Szemerét 1843-ban (Palóczy Lászlóval együtt) országgyűlési követnek is megválasztották. Miskolcon - a megye re­formpárti ifjúságának vezéralakjaként - szinte minden haladó mozgalom elindításá­ban és irányításában közreműködött: veze­tője volt például a Védegylet helyi részlegé­nek, az úgynevezett Major utcai tudós tár­saságnak, a kaszinónak, a Borsodi Olvasó­körnek és a színügyi bizottságnak. Szín- házépítő részvénytársaságot szervezett az 1843-ban leégett miskolci színház „részvények útjáni felépítésére”. „Megveté alapját Miskolcon egy magyar színháznak - úja Tarnay Gyula -, melyre egy pár hó­nap alatt egymaga 40 ezer forintot gyűjtött össze.” Jórészt az ő „közel tizenkét évig tar­tó lelkes agitációjának, törhetetlen, lanka­datlan munkájának” volt köszönhető, hogy a színház 1857. szeptember 3-án megnyit­hatta kapuit a közönség előtt. A színház megnyitásának félévszázados évfordulóján a Borsod-Miskolczi Közművelődési és Mú­zeum Egyesület márványtáblán örökítette meg „a mai színház alapvetőjének” érdeme­it: A MAGYAR NEMZETI SZÍNMŰVÉ­SZET EZEN HAJLÉKA FELÉPÜLT 1857- BEN VÁRMEGYÉNK NAGY FIA, SZE­MERE BERTALAN KEZDEMÉNYEZÉ­SÉRE S LELKES MUNKÁLKODÁSÁ­BÓL. AZ ELSŐ ELŐADÁST LATABÁR ENDRE SZÍNTÁRSULATA TARTOTTA SZEPTEMBER 3-ÁN. EZT AZ EMLÉK­TÁBLÁT ÁLLÍTOTTA A BORSOD-MIS­KOLCZI KÖZMŰVELŐDÉSI ÉS MÜZEUM EGYESÜLET 1907-BEN. A táblát 1907. október 15-én leplezték le a A vattai Szemere-emlékoszlop Fotó: B. T. színház előcsarnokában. ,Álljon itt ez az igénytelen emléktábla örök dicsőségére a múlt idők nagy férfiainak - mondta ünnepi szónoklatában Kovács József -, azoknak, akik megértették a kor hívó szavát és lel­kűk egész hevével küzdöttek, munkálkod­tak a magyar színművészet e hajlékának megteremtéséért [...]” A tábla (amelyet a későbbi rekonstrukciók során leemeltek a helyéről) vagy megsemmisült, vágj. vala- meíyik színházi raktárban porosodik. Szemere Bertalan 1869. január 18-án halt meg Budán a Schwartzer-gyógyinté- zetben, és másnap a budai sírkerteben te­mették el. „Vörösmartyt az önkényuralom komor időszakában húszezer ember temeti - íija Csorba Csaba -, Széchenyi sírjához [...] negyvenezren zarándokoltak el, 1861- ben Teleki László halálakor gyászba öltözik az ország, a kiegyezést követően fényes te­metést kap Batthyányi is, s még nagyobbat évekkel később Deák. A századfordulón Kossuth temetése pedig példátlan méretű megmozdulás. Szemerét csendben hántol­ják el. [...] Amit az ország, a nemzet elmu­laszt, a szúkebb haza, Borsod vármegye és Miskolc városa igyekszik pótolni.” Szemere utóélete valóban ellentmondásosnak tűnik: az első független magyar kormány belügy­miniszterének, a szabadságharc miniszter- elnökének és száműzöttjének (sokak által elutasított) kultuszát csak Borsod várme­gye kegyeleti gesztusai tudták némiképp megalapozni és fenntartani. Az első ilyen demonstratív megnyilvánulásra 1870. no­vember 7-én került sor, amikor a megyehá­za dísztermében leleplezték „Borsod nagy halottjának” arcképét. Ünnepi beszédében Lévay József Szemere messénai naplóbe­jegyzésére emlékeztette a hallgatóságot: „Bárhol éljek, nyugodni a haza földjében szeretnék. Ott van a diósgyőri völgyben egy magas domb; ott vágjdam pihenni az élet után.” A vármegye ekkor határozta el, hogy Szemere hamvait Miskolcon temetteti el, és a sírt díszes síremlékkel jelöli meg. (A hamvak hazahozatalának rituális aktusá­ban egyébként már meglehetősen nagy gyakorlatot szerzett a város és a megye: 1861-ben Palóczy László kapott végső nyughelyét az Avas oldalában.) Egy köz­gyűlési határozat hamarosan az újrateme­tés időpontját és helyét is kijelölte: „Szemere Bertalan földi maradványai a fo- íyó év májusi közgyűlés első napján tétes­senek örök nyugalomra az avasi sírkert­ben.” Eldöntötték azt is, hogy a Szemere- síremléket a szürke gránit Palóczy-obeliszk mellett, az avasi templomhoz közel állítják fel. 1871. április 28-án a Bay Bertalan alis­pán által vezetett küldöttség Budán átvette a hamvakat tartalmazó koporsót. A miskol­ci „díszes újrahantolásra” május 1-jén ke­rült sor. (Részlet a Bíbor Kiadó gondozásában meg­jelenő könyvből.) Tellinger-képek Bogár (tus) Tanulmány (vegyes technika) Dózsa (linómetszet) Teliinger István alkotásai láthatók augusztus 4-ig a Sáros­pataki Képtárban. A tárlathoz kapcsolódva A Miskolci Galé­ria Könyvei című sorozat 6. köteteként jelent meg a képzőmű­vész munkásságát bemutató kötet. A régi Magyar Nemzetnél dolgozott egy kitűnő hölgy, emlékezetem szerint fő- Munkatárs - tehát a rangos lap egyik oszlopa. Ő lepte meg kör­nyezetét ezzel a - számomra lgen emlékezetes - vallomással, Mikor a szakmánkbéliek testi, wki fájdalmáról esett szó. ~ Tudjátok, hogy három gyere­ket szültem, s azt fölösleges tag- mini, hogy a szülés elég nagy fajdalommal jár. Azt viszont el kell nekem hinnetek, hogy a há- rotn gyerek szülése nem okozott akkora fájdalmat, mint mikor egy-egy vasárnapi lapból kima- r adta m... Az elhangzottak után valahogy senki.nek nem támadt kedve ne- vetni. A pálya vége felé egyik dyen vallomás - minden túlzá- sával is - megrendítő. Azt hi­szem, már a szülés és a cikkek világra jövetelének - felmutatá­sának - párhuzama sem volt vé­letlen. % a történet jutott eszembe az Újságíró Szövetség Jubileumi ernléklapját nézegetve, melyen - aMpOSZ jogelődje, a Budapes- tl Újságíró Egyesület 100 éves évfordulóján - gratulálnak ne­kem, aki immár 35 éve tagja va­gyok a szövetségnek. Az újságírók korán halnak (ki­véve azokat, akik túlélik önma­gukat) mindazonáltal jónéhány lucat emléklap kiküldetett; azaz vem valami nagy horderejű do­logról van szó. Ámbár nem tud­hatom, hogy másnak ez az em­léklap mit jelent... Olyasmit semmiképp sem, mint az obsit - amit ugyebár a szolgálat alóli felmentés alkalmából szoktak osztogatni. Az elnökség további Jó munkát és egészséget kíván; vagyis azt, hogy kapjanak az én betűim - a mi betűink - nyom­dafestéket. Mert egy író talán dolgozhat (bár nem sok példáját látjuk ennek, sem) az íróasztala fiókjának, vagy a jövőnek, ha tetszik - a hírlapíró azonban a jelen pillanataiból él. Mert ami ma izgalmat kelt, holnap már senkit nem érdekel. De ezt a mai. történést úgy kell(ene) tálalni, mintha az örökkévalóságnak szánnánk. S ha megjelenik, az bizony öröm- noha a lapszám csak egy na­pig él. A régi újság-publikációk mutogatása, az idegennek sok­szor unalmasabb, mintha csa­ládi fényképeinket kell nézeget­nie. Én meg egy-egy műfaj szemléltetésére is csak friss dol­gokat szoktam előhúzni, vagy klasszikus szerzőket. De még Mikszáth zseniális országgyű­lési karcolatai sem nyújtanak olyan közéleti izgalmat (húszén közben jó száz év telt el), mint egy mai parlamenti tudósítás - feltéve, ha az jól van megírva. Nos, jó parlamenti tudósítást még csak lehet írni, de olyat, ami a mindenkori kormány- párt(ok)nak tessék, olyat szinte lehetetlen. S itt elérkeztünk az újságíró örök és állandó dilem­májához. Tudniillik, ha van emberi és szakmi becsülete, nem tehet mindig a hatalom kedvé­re. Sőt., sohasem tehet igazán, mert nincs tökéletes hatalom. Nekünk, akik 35-40 éve va­gyunk a szakmában, nem. köny- nyü mérleget készíteni. Márpe­dig az említett emléklap - na meg az ember lelkiismerete, ön­becsülése - ilyesmire késztet.- Magunk, csak afféle protokoll újságírók - mondta Cseterki. Lajos, akit szegény Csutorás Annamáriával - kénytelen-kel­letlen - kisérgetnünk kellett, mi­kor meglátogatta hűséges borso­di választóit. Cseterki jeles okle­velet szerzett ugyan a beregszá­szi tanítóképzőben, de később aztán nem sokat jeleskedett. Mindenesetre nem nagy pedagó­giai érzékre vall két vidéki hír­lapíró fricskázása - különösen akkor, ha még egy sort sem ol­vastunk tőlük. Gyarmati Béla Egy másik elvtárs, aki olykor szívesen cipelt magával, így mu­tatott be fővárosi barátainak: „házi újságírónk”. Mert, ha van az embernek szabója, fodrásza, miért ne lehetne házi újságírója, azaz névtelen jegyzője, vagy akár udvari bolondja... (Lásd: a szocializmus feudális vonásai.) Meg kell adni, az említett két közéleti férfiú szövege nem nél­külözött bizonyos kedélyességet, legtöbben azonban - többes számban beszélve - ilyesmiket mondtak: Mi így, meg úgy lát­juk... ezt, meg azt határoztuk. - magának ezt kell megírnia, mert nekünk ez nem mindegy! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy lelkiismereti konfliktusok gyötörtek. A mi generációnk leg­feljebb csak hallott a liberális polgári, újságírásról; a szakmát a diktatúrában kellett, gyakorol­nunk. Abban a központilag irá­nyított rendszerben, ahol olyan természetesen alakultak ki ben­nünk a védekező mechanizmu­sok, mint a növényekben és az állatokban. Szakmi öngyilkosság lett volna, ha például Nógrádi. Sándornak - akihez engem küldtek el Mis­kolcról - rázós kérdéseket teszek, fel viselt dolgaival kapcsolat­ban. Pedig szerfölött érdekelt volna, legalább az, hogy miként fogadta őt és Aczél Györgyöt ­1962-ben - a Krasznodarban él­degélő Rákosi? (E beszélgetés után zárja ki. a KB Rákosit - és még 24 tagot - a pártból.) Na, de pontosan tudtam., hogy kitől mit lehet (szabad) kérdez­ni. Sőt, előre tudtam a választ is. S érzékelte az ember a moz­gási szabadságát, mint futószá­ron a lovak. Még így is volt lehe­tőség némi játékra, kis virtuozi­tásra, (Ha tetszetős dalgot ad­tunk a káderek szájába, soha nem. haragudtak meg érte.) Mindenesetre igyekeztünk a jó ízlés határain belül maradni. Nem állítom, hogy ez mindig si­került... Csupán két dilemmámat emlí­tek meg most. Az egyiket Sza­muely Tiborné, Szilágyi Jolán okozta, aki azt fejtegette veterá­nok előtt, hogy: „nem a széplel- kekre, hanem Tiborra kellett volna hallgatni a Tanácsköztár­saság vezetőinek (értsd: halom­ra kellett volna lövetni a bur­Szó szólóban zsujokat, a volt k.u.k. tiszteket, a liberális értelmiséget és a jobboldali szoedemeket), akkor nem bukik meg a kommün.” A vérszomjas öregasszony osto­baságát - történelmietlen han- dabandázását - elhallgattam. (Az ember mindenféle szép - szépelgő - motívumot keresett a valóság leplezésére.) A másik emlékezetes gondom a falusi iskolák körzetesítésekor adódott, Itt szolidan ugyan, de szembehelyezkedtem a hivatalos állásponttal, így érkeztek el a nagy társadal­mi változások, amikor is - nem kis meglepetésünkre - megint halljuk az ismert szöveget: pozi­tív példák kellenek, a valóság nem ennyire sötét, az újságírók sokkolják a sikerekre éhes ma­gyar népet, és így tovább... Mint Brackó István jegyzetéből is tudjuk (Észak-Magyarország, július 13.), még köztársasági el­nökünk sem kerülte ki ezt a csapdát, sőt éppen az újságírók szövetségének centenáriumi ün­nepségén látta jónak figyelmez­tetni a szakmát, mondván: „a helyzet nem ennyire sötét.” Brackó írását nem tudom - nem is kell - megfejelni, de a feltárt, tény elgondolkoztat. Göncz Ár­pád - az író - természetesen tudja, hogy a való világ moz­gásban, drámai változásaiban, az ellentétes erők harcának fel­mutatásában ábrázolandó. A közjogi méltóság azonban minél több szépet és jót akar hallani arról a hatalomról, melynek maga is részese. S bizony e te­kintetben nem különbözik sem századokkal, sem évtizedekkel, vagy évekkel korábbi elődeitől. A hollét határozza meg a tuda­tot! Ez a közhely annyira igaz, hogy egy színházi újságíró, akit szeszélyes sorsa a Nemzeti Szín­ház igazgatói székébe ültetett, évekig perelte kollégáját, mert az kritizálni merészelte a nagy múltú intézmény utóbbi műkö­dését. Vajon nem tudta a felperes, hogy a művészi, esztétikai minő­sítés jogilag nem támadható? Dehogynem! Csak a hatalom csőlátóvá, vakká, de legalábbis elvakulttá teszi az embereket. „Mondhatta volna szebben” - szólítja meg Brackó István emlí­tettjegyzetében a köztársasági elnököt. Ez, a hatalmi pozíció­ban lévő emberek számára, szo­katlan figyelmeztetés. Mert ed­dig csak ők idézték nekünk Cyrano szavait; tudniillik, hogy mondjuk szebben a csúnyát, a rosszat, a kiábrándítót. Vagy ne is mondjuk... De hát most sajtószabadság van! Vagyis a sajtó útján min­denki szabadon közölheti gon­dolatait. Hacsak... hacsak egy­szer azt nem mondja nekem, ne­ked, neki valaki, hogy a továb­biakban nincs szükség ezekre a gondolatokra. Azaz nem kapok nyomdafestéket, nem kapok mikrofont. M iért? Hát erre ezerféle válasz lehetséges. A struktúra változása, a pénz hiánya. Esetleg elhülyül az ember, ámbár ezt ritkán közlik vele. De az is előfordul, hogy azok a bizonyos gondolatok nem tetszenek valakiknek. Teszem azt egy sajtómonopólium más­ként. gondolkodik, mint én. Mit tehet ilyenkor a hírlapíró? Nos, ekkor kell berámáztatnia a MÚOSZ-tól kapott Jubileumi Emléklapot.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom