Észak-Magyarország, 1996. május (52. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-11 / 110. szám
ÉM-interjú Csődbejutott egy eszmevilág. Az, hogy> a közösség érdekét helyezze mindenki az előtérbe, és csak utána a saját érdekeit, ez ma már elfogadhatatlan. II. oldat ÉM-múlt __________________ H ajdan úgy lehetett valaki a város polgára, hogyt egy: hollandi aranyat adott az elöljáróságnak. Mert értéke volt, ára is volt miskolcinak lenni. III. oldal Liferáfror_____________ A halál előtti önkívületi állapot utolsó pillanatai ezek, mégis sikerűi megmaradnia a realitás talaján; felveszi a harcot a halottakkal. VII. oldal Miskolci Tavasz Fotó: Bujdos Tibor A hét embere Balázs József Pro Urbe-díjas Filip Gábrielig közgyűlésen még sohasem ^°lt. Azt mondja, kiöregedett ő már abból, hetvenhét évesen mit keresne ott. Képviseljék a választók érdekeit a tanítványai, meg a tanítványok gyermekei. Ma viszont ünnepi közgyűlésen Vehet részt, ahol a város másik két jeles személyiségével együtt átveszi a Pro Urbe- dyat. Balázs József a városért, Mis- polcért végzett munkájáért sapja meg a rangos kitüntetést, pedig leginkább „csak” Diósgyőrért dolgozott, és dolgozik m°st is. S ha közgyűlésen nem ls volt még, mindig is a közért munkálkodott. ~ Huszonegy évig voltam tanácstag a III. kerületben, tizenkilenc évig vezettem a művelődési bizottságot. 1950. október 22-én kezdtem, utána még ötször újra választottak. De nem hiszem, hogy ez így önmagában erdem lehetne... Bár - tegyük mindjárt hozzá " Balázs József sohasem volt Párttag. így fel sem vetődhet annak a gyanúja, hogy a mozgalmi munkájának elismeréseként kapott volna bizalmat. Sőt, azokban az időkben rá mertek bízni egy iskolát, amikor még szempont volt a politikai megbízhatóság.- Miskolc negyvenkét általáig08 iskolája közül mindössze kettőben volt párton kívüli igazgató. Somoijai Károly, a hámori 'skola igazgatója sem volt párttag. De azért az ideológiai képzést mi sem kerülhettük el. Még a marxista egyetemet is el kellett végeznem, de mindvégig kívül tudtam maradni. A párttól, az egy párttól valahogy ódzkodott, pedig mindig is „mozgalmi” ember volt.- Diákkoromban cserkész- kedtem, de más ifjúsági szervezetekben is dolgoztam. Sőt, amikor elvégeztem a tanítóképzőt, felvetődött, hogy folytatom ezt a munkát. De aztán mégis az iskola mellett döntöttem, 1939. szeptember 1-jén Bánhorvátiban kezdtem a kántortanítóságot. Mivel közben kértem az állami kinevezésemet, így innen elhelyeztek Kassa mellé, Komarócra. De ott sem sokáig maradhattam, mert jött a katonai behívó. Székelyudvarhelyre kerültem. Előbb hadapródiskolába jártam, aztán tisztképzőbe. Nem panaszkodhatom, jó dolgom volt, irodai munkát végeztem, és ott írtam az első helytörténeti dolgozatokat. Maradhattam volna hivatásos katonának, de kitartottam a tanítóság mellett. Leszerelésem után a Bereg megyei Lónyán kaptam állást. Alig kezdtem el a tanítást, jött a mozgósítás... Megírhatná a háborús emlékeit is, minden eseményre pontosan emlékszik, sorolja az egyes hadmozdulatok időpontjait. De minden borzalmas emlék ellenére felderül az arca, amikor a visszaemlékezésben 1945. február 14-éhez érkezik.- Csáktornyán történt... Kint zügtak a repülők, amikor összeházasodtunk a feleségemmel. Még Székelyudvarhelyről ismertük egymást, ott járt tanítóképzőbe, aztán a háború alatt Budapestre került a rokonaihoz. Ahogy lehetett, tartottuk a kapcsolatot, aztán az esküvő után ő is jött velünk. A háború végén gyalog indultunk haza. Május 26-án egy vagon tetején érkeztünk meg Miskolcra. Rövid pihenő után mentek tovább Lónyára, az utolsó szolgálati helyére. De amikor egykori iskolájában, a mai Táncsics téren megüresedett egy állás, mindjárt jelentkezett. A református egyházközség elfogadta a pályázatát, s ekkortól itthon folytatta a tanítást, vezette a cserkészcsapatot, helyettesítette a kántort. Persze, nem sokáig, mert jött az államosítás, és minden másképp lett. De nem panaszkodik... Most, hogy a színházban tartják az ünnepi közgyűlést, mindjárt eszébe jut: hogy is volt az, amikor a fúvószenekarral színpadra léphettek.- Pénzünk nem volt, a fiük zenei előképzettsége sem volt tökéletes, mégis megalakítottuk a 40 tagú zenekart. Aztán sikerült támogatót találnunk, a kohászatnak köszönhetően kottákat tudtunk venni, egyenruhát. Nagyon lelkesek voltak a fiúk, szívesen jöttek a próbákra, egyre jobban szólt az együttes. Térzenéket adtunk, muzsikáltunk a várban, hívtak bennünket mindenfelé vendégszerepelni. Még rádiófelvételünk is volt! Szívesen meséli a zenekari élményeket, hosszan sorolja, azokat a tanítványait, akikre igazán büszke. Mert nyugdíjazásáig - kisebb kihagyással - mindvégig tanított.- Nemcsak a saját iskolámat ismertem, a művelődési bizottságban végzett munkám során kapcsolatba kerültem minden oktatási intézménnyel, és igyekeztem segíteni a közművelődést is. A mostani Ady Művelődési Ház elődje a Vár utcában volt, ’60-tól ’63-ig a tanítás mellett itt is dolgoztam. A mi bizottságunk javasolta, hogy épüljön fel egy korszerű művelődési ház, ’63 decemberében felmentettek az iskolai munka alól, ’64-ben kész lett a ház, itt dolgoztam ’67-ig, de aztán csak visszamentem az iskolába. Tizenhét éve már, hogy nyugdíjas, de ezek az évek sem teltek dologtalanul. Most már jut ideje a helytörténeti kutatásra. Ez a munka rendkívül időigényes, és egyáltalán nem látványos. Egy-egy adat megszerzése napokba is kerülhet, mégis szívesen járja a könyvtárakat, múzeumokat, levéltárat.- Nekem nagyon kedves Diósgyőr, szeretnék minél többet tudni róla. De talán másoknak is segítek ezzel. Ha az itt élők megismerik a lakóhelyük múltját, talán jobban kötődnek a városrészhez, jobban megbecsülik az értékeit. Persze, most sem csak a múltba réved. Pontosan tudja és mondja is, mit kellene, mit lehetne tenni Diósgyőrért, a városért. Kezdet és vég Bujdos Attila Tisztára fiúsnak mondanád; engedi hinned: ismered, de sose férsz igazán közel hozzá. Amit láthatsz, mindig csak a felszín: a neonszín benzinkutak, a hajnali, nedves utcák, a derengést darabokra szaggató villámfény, a tájat magába olvasztó haragos zöld, a kis görbe anyót sétáltató mokány magyarkoktél kutya, a csendet szétrikoltó madarak, a boltban reggelről reggelre kiflit majszoló langaléta vigyori bolond, a trikótpattintón ringó keblű lányok, és így tovább, és így tovább. Az üzlet előtt a magából kitekintő idős zenész szeme viszont már árulkodó: vannak mélységek időben és térben, ahová nem juthatsz el, ha ezer évig élsz, akkor se. Sohase. Hiszen pont ez a lényeg - a város és te: ez a viszony csak a te számodra értelmezhető. A te képeid, amiket az agyad meghagyott régi arcokról, utcákról, házakról, sötét kapu-alagutakról, nyitott tujákról, a titkos helyekről: a hegy karcosan zizzenő kavicsú teraszairól, a Kopasz parkról - hajnali egyforintos pókerpartik padjairól -, az uszoda utáni vizes fejű várakozásokról, a megbámult csitrikről, a füstös klubokról, bódult bulikról, a péntek esti koncertekről - „Kár, kár, rólad szól a Varjú-dal..." (ha valaki emlékszik még erre) -, a barátokról, akiket örökre elvitt a villamos. Ez csak ilyen értelemben a te városod: olyan, amilyen - nagyjából állandó -, de hagyja: próbáld csak formálni a saját képedre. Tulajdonságokkal öltöztetheted fel, mondhatod szépnek, porosnak, álmosnak, unalmasnak, elevennek, erősnek, enerváltnak, aggnak, hűségesnek. Utolsó cemendének, hiszen bárkinek felkínálja magát, fáit-füveit-vizeit akárkivel megosztja, az édes kenyérszagot másnak is odaadja, szép és gonosz zugait másnak is megmutatja. Most, amikor még te is itt vagy. És mindörökké - amikor már sehol sem leszel. Mit lehet tenni? Ha nem vagy mohó, ha nem akarsz többet tőle: hagyja meg szép emlékeid, ne engedje, hogy csalódj benne, eresszen új örömök közelébe - aligha érhet meglepetés. Természetellenes is lenne többet kívánni - ez egy ilyen iskola: fegyelemre tanít, arra, hogy ez nem lesz soha mind a tiéd, osztozni muszáj. Nem te diktálod a szabályokat, legfeljebb elfogadod azokat. Éppen ez a szép benne: ezernyi kóbor lélek ezernyi városában élhetsz-ugyanabban az időben, ugyanazon az egyetlen egy helyen. ÍVlondjuk a viharkabátos zenész az üzlet előtt - magából kitekintve - sose látott korokba révedhet, valaha volt árnyas kerteket adhatott neki a múlt városa, finoman gyöngyöző oldalú poharakba mért habzó, hűvös söröket, meleg öleket, forró öleléseket. Volt, hogy jól érezte magát, máskor sírni támadt kedve, hagyta volna a csodába a környéket. Most meg zenél, ujjait egymáshoz dörzsölve pihen meg percnyire, ha dobozába aprót dobnak. A kutyasétáltatta anyó - melegben is vaskos kendőbe bugyolálva - talán egy a szerencsétlen öregasszonyok közül, akik este otthon levelet írnak a rádióknak örökre elveszett gyerekeik nevében kívánság-zenéket kérve saját maguknak - a (tév)hitet kapva: lám, van még, aki törődik velük. A vadul vágtató fiúknak a tér jut, az örökölt szabályok után a szabadság érzése, a hajukat borzoló szellők, a lányoknak a simogatás, meghitt susmus rejtett zugokban, parányi titkok a világról, az életről, szerelemről, amit az ember nem tanulhat meg magától, csak másoktól. A munkába igyekvőknek a gyomorgörcs: bizonyíthatnak-e ma is, a hazafelé iparkodóknak a gyomorgörcs: bizonyíthatnak-e ma is, képesek voltak-e, képesek lesznek-e helyükön kezelni a dolgokat, nem veszítik-e el a türelmüket, méltóak maradnak-e magukhoz, nem bán- tanak-e, s ha igen, megtalálják-e a módját, hogy jóvá tegyék (ha lehet, ha nem lesz még idétlenebb ettől az egész helyzet) ? Százezer ok, amiért egy hely szivünkhöz közel ér, amiért szeretni lehet, vagy gyűlölni lehet, vagy isteníteni lehet, vagy pocskondiázni. Százezer dráma, és komédia helyszíne a város, százezer kezdetnek és végnek nyit utat. Maga a kezdet és a vég, a komédia és a tragédia, amiben vagyunk szereplők.
