Észak-Magyarország, 1995. november (51. évfolyam, 257-282. szám)
1995-11-04 / 260. szám
November 4., Szombat ÉM-riport ÉM-hétvége III Kocsord, ez az egykor jobb napokat is látott szatmári falu a nyolcvanas évek legvégén hívta fel magára újólag a figyelmet. Itt épült ugyanis az ország első „ATOMMENTES” magán óvóhelye, bizonyos Szepesi úr teljesen egyszemélyes erőfeszítése folytán, amelynek —gondolom — mindmáig nincs és nem is lehel párja errefelé. J£*ám&*w«** •o$$£,v iil A SZÉKÉ rí HADOSZTÁLYOK f»;S: }»£Vßfc>; A HÁ2* INTSCrftllisifcRt vfvor f OK SO HARCAI . Hxí'CC.il^'lAS FÍ.SSB T T HŐS SrtÄV ffawftt&ijrOHXk KZKt UJh. >£T» KMÍ.BKI. ZK 1 Í3& r.i.iju » VltÁOQÍ HaRi a BírAUJÍixSK DÓSSa TC'ían a a; • «..% !■? H.í.u.vsah A .E HALÁLBAN.A-fíéra; fxrf■ ' A székely hadosztály Nap-Hold jelvénye Gyöngyösi Gábor Nem lehet, mert ezt még nem a mostanában ilyesmivel foglalkozó kft.-nél rendelték meg, hanem az egész úgy épült, ahogy azt egy laikus elképzeli. A ház végében, a fold színén, iszonyatos mennyiségű betonból, amelynek a vasalását is saját kezűleg készítette a tulajdonos, aki egyszerű falusi munkásember. A „bunker” - mert az építmény aztán ezt a nevet kapta a zsurnalisztikái keresztségben - most is megtekinthető a főutca egyik kanyarjában, ott, ahol az Erő, Igazság és Élet Pártja székel, és amely ugyancsak egyedülálló a maga nemében. A pártnak ugyanis egyetlen tagja van, a pártalapító személyében, aki nem más, mint a már emlegetett óvóhelyépító Szepesi űr. A bunkernek különben több mint két méter vastag falai vannak, amelyek hat méter vastag „beszakíthatat- lan” tetőt cipelnek, s amelyet még a megfelelő mennyiségű földdel is szeretett volna betakarni kigondólója. Most a bunker természetesen félig kész állapotban van, mint annyi abbahagyott magyar „beruházás”, és még a több tonnás betonajtó se került a helyére, mivel a pártnak nem lett annyi tagja, ahányan az ajtónyíláshoz tudták volna emelni. A bunker ennek ellenére sem mondható feleslegesnek. Igaz, a fenyegető személye - a román diktátor, Ceauses- cu -, aki ellen Szepesi űr építette, rég egy bukaresti temetőben porlad már, de az építményből akár idegenforgalmi vonzatú emlékműve is válhat annak, hogy miféle elképzelések is éltek itten a békéről a népek nagy testvériségének idején. A bunkert különben lebontani már nem lehet, nem is lenne rá vállalkozó, no meg aztán a románok meg nem mondtak még le egészen arról, hogy „bocskoros lábukat - az erdélyi 4. román hadsereg parancsnokának szavai ezek - ismét a magyar határra tegyék". Persze Szepesi űr mind ez ellen egyedül hiába épített bunkert. A magyar internacionalizmus még mindig élő alamuszi silányságát elszánt hazafiassággá erősíteni ezerszer annyi vasbetonnal sem lett volna képes. Sőt - nem kétséges -, kerülne olyan fajta magyar most is azonnal, aki kinyitná a bunkerajtót akár a beözönlő 4. román hadsereg katonái előtt - akikkel mint tudjuk, példás a kapcsolatunk -, ha személyes érdekei azt kívánnák - s ha odarakni a helyére nem is segített. Mint ahogy akadt már ilyen bennünket fegyverletételre, magunk feltétel nélküli megadására parancsoló, jó 74 esztendővel ezelőtt is, éppen az e tájon zajló események kapcsán. Kocsordon ennek az eseménynek az emlékműve is áll már, s kizárólag ezzel kapcsolatban lehet most emlegetni azt a bizonyos lármafát a kocsordi dombtetőn. Ott, ahol eleddig semmiféle domb nem létezett. Lévén ez a vidék a Krasz- na és a Tisza tükörsima alföldje, itt nemhogy domb nincs, de még a nyírségi homokbuckák is elmaradnak valahol Mátészalkától nyugatra. Kocsordon, éppen a Kraszna hídja mellett néhány méterrel, most mégis van domb. Mesterséges ugyan, de mégis csak az, rajta olyan székelykapusor- ral, mint amilyen Székelyudvarhelyen a Szejke forrás mellett báró Orbán Balázs primőr székely sójához vezet fel. A dombot a kocsordi nép hordta össze - valahogy úgy, mint Szepesi űr egyedül a bunkerhez való betont -, azért hogy megörökíthető legyen itt emlékművön és tanulságképpen gyengeségünk, óvatlanságunk, s félrevezet- hetőségünk egyik lemondásosan szomorú pillanata. Mert mi történt itt Kocsordon a majdnem átugorható Kraszna partján olyasmi, amiért említést és emlékeztetőt érdemel ez a hely? Sajnos, nagyon kevesen tudják, még ott a faluban is. Illetve hát kevesen tudták eleddig, hiszen nemzedékek múltak el és születtek meg azóta az időben. Előbbiek magukkal vitték ismereteiket, utóbbiak pedig úgy élték meg az elmúlt évtizedeket, hogy hivatalos helyiül hallani sem hallhattak semmit arról, ami ott történt. Történt pedig az, hogy a mind ez idáig megfelelő megbecsülést még mindig nem kapott székely hadosztály itt, Lármafa a kocsordi dombtetőn . ^NK£C*N A három kapufaragó és lármafaállító székely köntörfalazás nélküli emlékművet hagyott nagyapái harcainak egykori színhelyén a Kraszna partján szüntette be felső parancsra az ellenállást a Tiszán túl előrenyomuló román hadsereggel szemben. A székely hadosztályt akkor szervezte meg Kratochwill Károly ezredes, amikor a monarchia romjain folyó marakodás tetőpontjára ért, amikor 1918 karácsonyának előestéjén a román hadsereg már bevonult Kolozsvárra, amikor az új államalakulat a Szerb- Horvát-Szlovén Királyság csapatai megszállják a Mura-közt, s a csehszlovák hadsereg is bevonul Eperjesre - miközben a Vörös Újság a Kommunisták Magyarországi Pártja Ideiglenes Szervezeti Szabályzatát közli, s mindent megtesz azért, hogy a szociáldemokráciával egyesülve kikiálthassa a Magyar Tanácsköztársaságot. Nos, kikiáltja, a bankok, bányák, üzemek államosításával együtt, s kinyilvánítja a Szovjet-Oroszországgal való „eszmei és fegyveres közösséget is”. Rögtön szesz- tilalmat rendel el, meg statáriumot, eltörli a feudális rangokat és címeket, megszünteti a hitoktatást - egyszóval csupa, a haza védelmét szolgáló intézkedést foganatosít, beleértve a magyar lakosság fegyverviselési tilalmat kimondó intézkedését is. Sőt, mialatt a magyar Forradalmi Kormányzótanács a gyógyfürdők, gyógyforrások, ásvány és gyógyvízfeldolgozó üzemek üdülőhelyi szállodák „köztulajdonba” vételével van elfoglalva, a román hadsereg a Szamos és a Maros egész hosszában támadja a túlerővel szemben hátráló székely hadosztályt, s a Huszttól Aradig húzódó fronton elfoglalja Mátészalkát, Debrecent és Gyulát is. Anyaországi segítség pedig - ahogy mostanában mondják - még egy szál se. Pedig Budapesten már a „gyári munkásezredek szemléje” is megtörténik, a Közoktatás- ügyi Népbiztosság ugyanott beindítja múzeumvezető tanfolyamát, sőt az ingyenes tanoncoktatást is elrendeli. Az időközben mégis létrehozott magyar Vörös Hadsereg meg védelemre rendezkedik be a Tisza vonalán. Ilyen körülmények között mit tehet a székely hadosztály a két front között ellenállva Kocsordon? Biztos, hogy nem sokat. Különösen akkor nem, amikor megismeri Kun Béla külügyi népbiztos jegyzékét Wilson elnöldröz, a csehszlovák, a jugoszláv és a román kormányhoz, amelyben kijelenti, hogy a Tanácsköztársaság „nem áll a területi integritás alapján, nincsenek hódító törekvései, békét akar a környező államokkal, s fenntartás nélkül elismeri összes nemzeti-területi követeléseiket”. És semmit nem tehet akkor, amikor a magyar munkásosztály országszerte május elseje megünneplésére készül, miközben a csehszlovák hadsereg - éppen elsején - elfoglalja Ózdot és Putnokot is. Ep esz ű ember ilyenkor kiutat keres. Kratochwil Károly ezredes pedig ép eszű volt, s a túlerőnek nem bírván tovább ellenállni, Nyírbaktán megbízottjai révén közli a románokkal fegyverle- tételi leltételeit. Feltételeit és nem azt, hogy a túlerővel szemben megadja magát! A kocsordi ludat viszont mindaddig áldozatok árán bár, de megtartotta. Most ennek az emlékét őrzi a híd, a mellé emelt mesterséges domb, s a rajta elhelyezett székely kapusor végén emelt emlékoszlop, ezzel a felirattal: „A székely hadosztálynak 1918-19 évben a haza integritásáért vívott dicső harcai és e harcokban elesett hős székely honvédő katonák kcgyeletes emlékezetére.” Ami azt illeti, így önmagában eléggé semmitmondó lenne ez a szöveg, tekintettel arra. hogy nem mondja ki, mit jelentett akkor „a haza integritása”, mint ahogy évtizedekig nem tudhatta meg a magyar ifjúság azt sem, hogy 1848-as márciusi elődei kivel, mivel is akarhattak 12. pontjukban „Uniót!”,amikor éppen Ausztriától készültek elszakadni. Szerencsére a kocsordi emlékműál- lítók székelyek voltak! Király Csaba és Tóth József Sóváradról, Sándor Dénes Dicsöszentmártonból, így nem kopjafát állítottak tehát, hanem lármafát, amit akkor gyújtottak meg feléjük a hegytetőkön, amikor ellenség közeledett. A lármafa tehát nem a belenyugvás, az eltemetettség jelképe, hanem a harcé, a szembeszállásé, ha úgy tetszik, éppen a kilátásba helyezett sorssal való szembeszegülésé. No meg aztán a pontosabb eligazítás végett, ott van az emlékművön az egykori székely hadosztály Napot, Holdat ábrázoló jelvényébe - ezek a legősibb székely jelképek - beírva, hogy „Erdélyért”, s egy szép versidézet, amelyben költőien fogalmazódik meg az, amiért most itt áll - Erdélytől, a székelyektől jó messzire - ez az emlékoszlop. „Eltilt a harc, világok harca. De új harc lobbant: csak. a tiétek! Az ósi földért haltatok. S a halálban örökké éltek!" A három kapufaragó és lármafaállító székely tehát ilyen mellébeszélés és köntörfalazás nélküli emlékművet hagyott nagyapái harcainak egykori színhelyén. A fejüket kegyelettel meghajtották őseik emléke előtt, de a derekukat s térdüket máig sem a zavaros időkben hódító és terjeszkedő, s elvégre most is az ő nyakukon ülő idegen hatalom előtt. Akkor, Kun Béla egyszerre küldött jegyzéket a csehszlovák, jugoszláv és román kormányoknak ezzel a szó szerinti szöveggel: „Elnök Úr! A magyar forradalmi tanácskormány nevében tisztelettel kijelentem, hogy fenntartás nélkül elismeijük az Önök által bejelentett területi-nemzeti igényeket.” (...) „Ismételten ünnepélyesen kijelentjük, hogy nem támogatjuk a területi integritás elvét, és most közvetlenül is az Önök tudomására hozzuk, hogy fenntartás nélkül elismeijük az Önök összes területi-nemzeti követeléseit. Ezzel szemben követeljük az ellenségeskedések azonnali beszüntetését!...)” Ezt a jegyzéket a lármafaállító székelyek bizonyára nem ismerik. Különben azt se értenék ma, hogy akkor milyen integritásért haltak itt hősi halált ősapáik, ha azt, az akkori magyar kormány sem akarta. Ök, egy másik „jegyzéket” hagytak hátra nekünk az egyik székely kapu hátoldalán, amely gyakorta olvasható a sóvidék kapufáin, és így szól: „Szűkös a kapu és keskeny az út, mely az életre visz.” Ez a kis üzenet a Kun Béla jegyzékénél sokkal jobban rímel Delcassé francia külügyminiszter szavaira, aki éppen a magyar kérdés kapcsán 1921- ben ezt mondta: „Egy nemzet nincs megalázva azzal, hogy’ legyőzték, vagy ha késsel a torkán aláírt egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.” A kocsordi lármafa erre figyelmeztet. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás Fotók: Fojtán László
