Észak-Magyarország, 1995. augusztus (51. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-05 / 183. szám
II ÉM-hétvége ÉM-interjú Augusztus 5., Szombat Társalkodó panaszhangra Gyöngyösi Gábor A Marssal társalkodó murányi Vénusz, hajdani ősöm figyelmének, sőt rajongásának tárgya, a gyönyörűnek, sőt alabást- rom nyakúnak mondott Wesselényi-feleség, Széchy Mária, s a hozzá való viszony, minden valószínűség szerint lehetett elmélyült társalkodás alanya. De hogyan lehet egy „vadkapitalista”, egy „pancser”, aki nemcsak hogy nem ismeri a mesterségét, de a meggazdagodásnak is szemérmetlenül primitív útját választotta. Azt, hogy becsap mindenkit, aki csak kapcsolatba kerül vele. Ily módon Marsot, a háborúság istenét is lá- zítgatja, amikor csak teheti. Érzem, hallom, tapasztalom, amit kétségtelen, sőt kétségbeesett panaszhangon mondanak, hogy ez nem is túlzás. A hang meg is fog, sajnálom is a tulajdonosát, de sajnos nem tehetek semmit. Magam is voltam ilyen helyzetben - ahogy mondani szokták, jól megvágtak -, s még számlát se adtak róla (beleegyezésemmel), mert azzal, mármint az óhajtott számlával együtt rögtön kilátásba helyezték még alaposabb megvágásomat. Valami ilyesmi lehet - gondolom panaszosom után szabadon - a vadkapitalizmus, ami számla nélkül is eléggé tűrhetően működik. A panaszhang pedig, csak mondja-mondja. Úgynevezett szolgáltatást óhajtott, vagy volt kénytelen (ennek nincs jelentősége) igénybe venni, s nagyon becsapva érzi magát. Nem úgy, hogy néhány ezerrel átverték, mert azt még kibírná, de egy jelenséggel találkozott eközben, amin nem tudja túltenni magát. Ezért panaszkodik, ezt akarja megbeszélni az éppen szolgálatot tevővel, az ügyeletes újságíróval, tehát velem. Az én szolgálatomban benne van, kell legyen a türelem, a türelmes meghallgatás - éppen ez benne a szolgáltatás -, le se tehetem tehát a kagylót. A panaszhang pedig - név és cím a szerkesztőségben -, csak mondja tovább, már nem is az esetet, esetét, hanem a jelenséget. A vád pedig az, hogy az ember, aki autószerelőnek mondja magát, olyan munkák elvégzéséért követel ki sok ezer forintokat, amelyeket senki sem kért tőle. Helyesebben, amelyet kértek, azt nem végezte el, tegyük fel azért, mert - más magyarázat nem található - csak ahhoz volt cserealkatrésze. Mert ezek a szerelők, mondja a panaszhang, nem is szerelők, csak cserélők. Hat-, nyolcszáz forintos órabérért dolgoznak, illetve dolgoztatnak, amit nem is lehet ellenőrizni, hiszen az autót a javítónál kell hagyni. Másnap, harmadnap aztán kiderül, hogy a lábon odavitt autó magától már el sem tud jönni, nem működik a sebváltó (aminek megjavításáért odavitték), nem mutat a kilométeróra (amiből látszik, hogy hozzányúltak), viszont tökéletesen funkcionál a féltengely belső csapágy, amiről a panaszkodónak fogalma sem volt, hogy rossz. Addig is kifogásolhatatlanul funkcionált. A sebváltó viszont kidobta a másod-, harmad- vagy akárhányad fokú sebességet, mint ahogy továbbra is kidobja. Észrevételezésre a válasz - sok tízezer forintba kerülne a javítása. A féltengely- csapágyak visszacseréléséről viszont szó sem lehet, mert az megint rengetegbe kerülne, hiszen a dolgozó így még egyszer dolgozna rajta. Jó — mondja a panaszhang —, az emberfia beletörődik, nem szívesen tesz panaszt, sem az iparkamaránál, sem sehol másutt, elvégre ő nem három per hármas, vagy mi a szösz, hogy embertársait feljelentgesse, megy hát inkább egy olyan műhelybe, ahol legalább meghallgatják, hogy mi a baja. Ezután már csak alku dolga az egész. Az úgynevezett bontóban betesznek egy másik sebváltót, az előző helyen emlegetett árnak a feléért, de számláról itt sem lehet szó. Ha mégis kellene, vagy jóval többe kerülne, vagy egyáltalán nem is lenne ilyen alkatrész. Érvényesül tehát a „rabló tőke” - helyesebben a rabló tőkés akarata, akivel szemben a szolgáltatást igénybe vevő megint csak tehetetlen. Feljelentgetni persze itt is lehetne, de minek. És kihez? Számla nélkül hogyan lehet egyáltalán bizonyítani, hogy ott járt a kocsi? Igaz, nagyon igaz, amit a panaszhang mond, talán először a számlaügyet kellene megtárgyalni, s csak aztán a hibát, de ki gondol erre először amikor bajban van. Az egész számladolog különben is egy harmadik irányú fejlemény, amely mindkét fél szabad akaratát bénítja, hiszen azzal mindketten a vállalkozóbarát társadalom csöppet sem vállalkozóbarát adóhivatala felé tartoznak, csak ellenkező érdekkel. Az egyik adót igényel érte vissza, a másik adót fizet utána, ha adja. És itt már ismét felbukkan a konfliktushelyzet, Mars, a háborúság istene ismét megjelenik, s igazságot - nem is igazságot, csak győzelmet - ismét az erősebbnek, a kevésbé kiszolgáltatottnak oszt. Az én panaszkodó emberemhez hasonlóknak például soha. A becsapottság érzése egyáltalán nem rendszerfüggő, volt már jóval előbb is, mint a mostani adóhivatal, csak utóbbi hol eltűnik, hol megjelenik, eljárásai és elvárásai hol enyhülnek, hol szigorodnak, de a becsapottság érzése soha sem enyhül. És nem enyhül a tehetetlenségi érzés sem, ami akkor támad, amikor az ember nem tud segíteni. Amikor, mint valamikor az eladó lányokat, kommendálhatna egy másik műhelyt, ahol meghallgatják, felhajtják a szükséges alkatrészt régi, nagyon olcsó kocsihoz is, kis pénzért is lelkiismeretes munkát végeznek, s számlát is adnak, anélkül, hogy a hozzájuk forduló kispénzű embert nagy összegek emlegetésével megaláznák. Szóval ezt kellene mondani, meg más esetben más helyeket, amelyeket panaszhallgatások közben felidéz magában az emberfia, akit itt-ott, egy-két helyen - ritkán fordul elő, de már embernek néztek. Nem „vadkapitalisták”, nem „pancserek”, hanem mindnyájunk közös boldogulásában érdekelt szakemberek, akik nem méltatlanul kérik el munkájukért az ugyancsak munkával szerzett összeget. Hejrei vázlat Mezey István grafikája „Ne viccelj, mi tanítjuk a magyar filmet!...” Beszélgetés Vagyóczky Tiborral filmről, tévéről, technikai fejlődésről Vagyóczky Tibor: Rengeteg az olyan, aki tudja „nyomni a gombot" Fotó: Mészáros István Mészáros István Ennek a beszélgetésnek több apropója is van: ebben az évben százéves a film, melynek kapcsán nyolcrészes sorozatot készít A százéves film és a magyarok címmel Vagyóczky Tibor, aki a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr tanszékének egyetemi docense, a Magyar Operatőrök Társaságának (Hungarian Society of Cinematog- raghers - HSC) vezetőségi tagja. A másik apropó, hogy augusztus 27-től fővárosunkban rendezik meg immáron harmadszor azt az operatőri mester- kurzust, melyre Európa legnevesebb operatőr személyiségei is eljönnek, s melynek egyik Oscar-dyas vezetője Zsig- mond Vilmos lesz. Ő annak idején ülés György tanítványa volt, mint ahogyan Vagyóczky Tibor is, akivel az évforduló kapcsán beszélgetünk a filmről, a tévéről, az operatőrök munkájáról. □ Manapság elég sokféleképpen fogalmaznak, ha kiejtjük ezt a két szót: magyar film... • Valóban: volt egyszer egy magyar film, nem is volt, nem is lesz - ilyeneket hallani. De azért szívesen emlékeznek a hatvanas évek nagy öregjeire, akik közül némelyik még él, és hál’ istennek jó egészségben - jóllehet munka nélkül vagy éppen külföldön dolgozva. Én nem vagyok pesszimista: készítek most egy filmet A százéves film és a magyarok címmel, mert úgy érzem, a decemberi születésnap megérdemel ennyit. A CNN-en egyperces anyagban végigszaladtak a film történetén. Az ötletet innen merítettem, ugyanis nekünk sincs szégyenkeznivalónk a filmkészítés terén. Hozzáteszem még - és ezt elég kevesen tudj ák -, hogy Lu- miére azt, hogy ama bizonyos vetítést létrehozhatta, egy magyar munkatársának is köszönhette... □ Az eltelt száz esztendőben oly sok kiváló magyar filmes volt és van, amivel talán kevés ország dicsekedhet. • Most, az évforduló kapcsán végignéztem a magyar film helyzetét. Voltak a mostaninál rosszabb helyzetek is, amikor minden becsukódott, nem volt semmi kép, maradt az újság. A filmszakma nagy része rohant szét a világba... Legközelebb volt Bécs meg a német filmgyárak, ott kezdtek el dolgozni. Ezek, mint egy trambulin működtek, ahonnan eljuthattak Amerikába. Elég, ha csak Hollywood nevét ejtjük ki, máris magyar hírességeket lehet sorolni: Alexander Korda, Altman János, Vilmos Zsigmond, akit mi mindannyian ismerünk, s nem más, mint Zsigmond Vili... Ő a Harmadik típusú találkozások című filmjéért kapta az Oscar-díjat, nemrégiben pedig Horn Gyulától egy magas magyar kitüntetést. □ Ennek ellenére sokaknak - külföldieknek - nem a magyar fűm jut elsősorban az eszébe, ha kiejtjük hazánk nevét. Inkább a paprika, a gulyás, a csikós... • Ez a rossz országpropagandánk eredménye. Egyet persze tudomásul kell venni: mi ne akarjunk filmnagyhatalom lenni. Tudniillik a világban vannak kifejezetten filmgyártó országok, ahol nagyon fejlett filmipar van. Természetesen vannak művészpártolók mindenütt, akik el vannak ragadtatva a magyar filmektől. Beszéltem egy barátommal Svédországban, aki azt mondta: hát ne viccelj, mi tanítjuk a magyar filmet!... És sorolta a címeket. Ide tartozik még, hogy amikor Zsigmond Vilmos felment a színpadra az Oscar átvételekor, s szólt néhány szót, elsőként a Színház- és Filmművészeti Főiskolának mondott köszönetét, ahol Illés György tanította meg arra, amit tud. Aztán megemlítette egyik nagyon kedves tanárunk nevét, Bojkovszki Béláét, aki fővilágosító volt, és csak ezek után mondott köszönetét második hazájának, mely megteremtette a lehetőségét annak, hogy az otthon megszerzett tudását kibontakoztassa. Körülbelül ennyit mondott, és a szemét tö- rölgette. Ebben minden benne volt. □ Visszatérve a most készülő filmjére - melynek ön lesz a rendezője, operatőre, riportere, szerkesztője - hol tart most? • Mikor elkészítettem a forgatókönyvet, s vittem több helyre, mindenütt azt mondták: ez nagyon fontos, nagyon kell, de sajnos nincs rá pénz. Jelenleg ott állok, hogy Kőhalmi Ferenc, a Magyar Mozgókép Alapítvány egyik vezetője, aki szívügyének tekinti ezt a filmet - mely egyébként nyolcrészes lesz, egyenként húszperces időtartamban -, azt mondta: csináld, csináld! Az itthoni forgatások hatvan százaléka már elkészült, természetesen külföldön is forgatok. Megszólal például majd Altman János, aki a ’30- as években egy Gershwin filmért kapta az Oscar-díjat. Ma 92 éves, szellemileg friss, s a könyvéből tanul még napjainkban is a szakma. Arra is kapacitálnak, hogy ezt a nyolc részt sűrítsem bele hatvan percbe, ami nem könnyű feladat. Mindezt azért, hogy moziban is látható legyen. Arra gondoltak, hogy a közeljövőben érkeznek majd hazánkba magas rangú politikusok, akiknek levetítenék, s ez lehetne nekik egy program. Szerencsére van egy magyar szabadalom, ami a videoanyagot olyan minőségben úja át filmre, hogy mindennemű technikai hiányosság elhanyagolhatóvá válik. □ Említette: pénzhiányra hivatkozva visszautasították több helyen a film elkészítésének az ötletét. Mennyibe kerül ez a filmsorozat? • A film költségvetése elég magas, tizenhat- millió forint. De ha azt mondom, hogy adjatok, s én azt mindjárt vissza is adom, akkor már nem is olyan sok ez az összeg. Mire gondolok? Nos, a felhasznált pénz visszaforog a filmgyártásba, hiszen a laboratóriumért bérleti díjat kell fizetnem, az archív anyagokért jogdíjat és így tovább. Egyébként a külföldön élő magyarok kilencmillió forinttal már most támogatják a filmet. □ A magyar film múltján túl bizonyára szó lesz a készülő filmben a jelenről, esetleg a filmgyártás jövőjéről is. Mivel ön a főiskolán a jövő operatőreivel foglalkozik, meg kell kérdeznünk: mi a véleménye a leendő filmkészítőkről, a helyzetükről, a lehetőségeikről? • Ez a nemzedék iszonyúan szerencsés, hiszen a képen nő fel. A gyermek ha sír, bekapcsolják neki a tévét, lát ott valami mozgó figurákat, amelyek ráadásul még színesek is, tehát abbahagyja a sírást. Én a diplomámat 1955-ben kaptam meg, abban az időben, amikor a televíziózás kezdődött fekete-fehérben és nagy boldogságot okozott az embereknek. Mi a filmkészítést tanultuk, s tanárunk, ülés György felvetette: itt a tévé, mi lesz a filmmel? Hát eltelt azóta jó néhány év, a film maradt. A tévé egy kicsit más műfaj, de ott is képeket kell csinálni, s nem mindegy, milyen szinten. A különbség az a régebbi időkhöz képest, hogy megváltozott a technika, példának okáért belépett a számítógép, korszerűbbek a nyersanyagok, nagyobb fényerejűek az objektívek és így tovább. A fiatal generáció minderre és mindenre befogadóképes. De rendkívül fontos, hogy a képzésük a művészetek terén nagyon igényes legyen. Egy operatőr anélkül, hogy a képzőművészetben ne legyen otthon, nem tud tisztességesen képet alkotni az ő eszközeivel. Leonardótól elindulva pl. mert azt tudni kell, hogy nála kezdődött az optikai leképezés, ami még nem optikai rendszer volt. Tehát innen elindulva a ma legfejlettebb technikát tudatosan alkalmazva képesek legyenek magas színvonalú filmkészítésre. DMia véleménye arról, hogy e magas színvonal, ez a technikai fejlettség esetleg nem teszi sivárabbá a filmkészítést, a televíziózást? Arra gondolok, hogy éppen az emberi tényezők, a „lélek” fog kihalni egy-egy alkotásból annak okán, hogy a gépek már mindent tudnak... • Szerintem nincs veszély. A technika oly kevés mértékben befolyásolja a művészetet, hogy szinte elhanyagolható. □ Ezzel azt mondja, hogy semmi nem változott - már ami az emberi tényezőt illeti - mondjuk ahhoz az időhöz képest, amikor ön kezdte a szakmát? • Semmi nem változott. Teljesen figyelmen kívül kell hagyni azt, hogy mi az a technika. Példát mondok: a harmincas évek kezdetleges technikájával mennyi nagyszerű és emlékezetes film készült! Vagy a negyvenes évek valamivel fejlettebb technikával készült filmjei közül nyilván ön is tudna példákat sorolni, hát olyan filmek készültek akkoriban, hogy az ember elájul... A veszélyt inkább abban látom, hogy az az igényesség, ami a kezdetleges technikánál feltétlenül kell, az sokaknál felületessé válik. A fejlett technika nagyon jó, főleg néhány műfajban: híradó, tudósítás a televízióban. De aztán a televízióban este nyolckor valami olyannak kell következnie, amire a néző már odafigyel - jobban. Ezt ugyanezzel a technikával lehet csinálni, de úgy, hogy az már képileg is élményt nyújtson. □ Nyilvánvaló: sokan tudják kezelni ezeket a gépeket - éppen azért, mert a korszerű berendezések már sok mindenre képesek, csak egy gombot kell megnyomni. De ez természetesen még nem egyenlő a művészi képalkotással. • Sokan arról beszélnek, hogy rengeteg az operatőr. Nem! Rengeteg az olyan, aki tudja „nyomni a gombot”. Én állítom, hogy ha kezembe adnak egy kamerát, leültetnek velem szemben öt embert, három óra alatt megtanítom őket a készülék kezelésére. Es lesz kép, éles felvételeket tudnak készíteni és így tovább. Akkor most megkérdezheti tőlem: mire tanítják ezeket a fiatalokat ott a főiskolán négy éven át? Arra a minőségi különbségre, hogy este legyen egy „olyan’, amire odafigyelnek az emberek. □ Szóval felhígult a szakma? Esetleg arra gondol, hogy ma mára kisebb stúdiók megjelenésével, a frekvenciaengedélyek szétosztása után ezekre a helyekre többnyire olyanok kerültek, akik csak a gombot tudják nyomni? • Mondok egy adatot: a Színház- és Film' művészeti Főiskola operatőr szakára négyszázan jelentkeztek, akik közül nyolcat vettek fel. Aztán: sokan úgy tartják, hogy csak a médiatörvény jelenjen meg, majd az rendbe tesz mindent. Szerintem semmit sem fog rendbe tenni. Lehet, hogy egyedül állok a véleményemmel: ez egy harc valaminek a birtoklásáért, de azt már nem tudják a harcolók, hogy azok megszerzése milyen kötelezettségekkel, feladatokkal jár, s egyáltalán hogyan kell ezt a tévézést csinálni. Budapesten most húsz-egynéhányan kaptak frekvenciaengedélyt. Iszonyatos küszködés tapasztalható ezekben a stúdiókban. Mert ki jutott oda szakembernek? Nem az első osztályúak. A gond az, hogy tőlük is elvárják azt, mint mástól, csakhogy ők nem tudják azt teljesíteni. Az eredmény siralmas- Most sokan adják vissza a frekvenciaenge- délyt. Aki harcolt érte, az üzletnek tekintette a televíziózást. Úgy tartotta: már vettem ezt meg azt, miért ne vennék egy televíziót is?... Hiszen ez világszerte óriási üzlet. Itt tévednek sokan, ugyanis a világ nagy adóinál is többnyire csak megtérülnek a befektetett összegek, és annyi van még, hogy aZ ott dolgozók becsülettel meg tudnak élni. Nézzük csak meg, hogy a külföldi mamutcégek miért harcolnak! Nem azért, hogy televíziójuk legyen. Nem. Hozzáértő gazdasági szakembereik felmérik, mi az üzlet. □ Vidéken - így Borsod-Abaúj-Zemplén megyében is - több kisebb stúdió, városi kábeltévé működik már. Az itt élők innen (is) kapják a napi információkat, híreket. Ez egyben azt is megkívánja, amit ön az előbbiekben kifejtett, hogy tudniillik itt is képzett emberek dolgozzanak. • A Magyar Operatőrök Társasága - HSC - a képi kultúra, a vizualitás igényesebb tála' lását tűzte ki célul. Mert mi a helyzet ezekben a kisebb stúdiókban: van képzett szak' emberük? Nincs. Mi az, hogy szakadék legyen a MTV és a kisebb tévék között? Ok is végeztek valamilyen iskolát, ahol a technikai alapokat elsajátították. Nem lehetne ezeken az alapokon nekik is egy felsőfokú művészeti képzést adni? Hogy ha bekapcsolják a körzetükben a televíziót a nézők, ne mondják azt, hogy ezek amatőrök. Megjegyzem: nem rosszabbak ezek a műsorok, mint az MTV napközbeni adásai. Csak meg számos gyermekbetegség fedezhető fel bennük. Elhatározásunk, hogy a HSC-nek tagjai legyenek ezeknek a kis tévéknek a vezető operatőrei, akik állandó szakmai továbbképzésen vesznek majd részt, s így lép®8 tarthatnak a nézői és a szakmai igényekkel, követelményekkel.
