Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-06 / 184. szám

Augusztus 6., Szombat»* ÉM - riport ÉM-hétvége III Nem fogott az egyebet... Brackó István Csörög az óra. Menjek? Marad­jak? Még nem pitymallik, de tu­dom, hogy a haver vár, és felké­szülten, teljes felszereléssel kell jelentkeznem a találkozóhelyen. Felemás randevú ez. Tele a hát­só ülés, a kocsi feneke lelóg, s a szép, stopos lányok hoppon ma­radnak. De nem emiatt va­gyunk mogorvák. A korai ébre­dés mindig elkeseríti az embert, s még az sem dobja fel, ha a pa­radicsomba készül. Ami rosszul kezdődik, az rosszabbul folytatódik. Ma raj­tam a sor, hogy kijelöljem a he­lyet. Megjártam a Velencei-ta­vat, szép napokat töltöttem Rác­kevén, ismerem a Körösöket és azok mellékvizeit, meghajtot­tam a legendás Őrbottyáni-ta- vat, jártam a debreceni, fancsi- kai vizeken, ismerem a Tisza felső szakaszát, s persze, sző­kébb hazám majd’ minden vizét. Máma kivételével - az összes honos halat megfogtam. Nem dicsekszem, nem panaszkodom. Nevem egyetlen rekordlistán sem szerepel. Amikor elfogyott alólunk az asz­falt, földúton zötyögünk. Bará­tom és pilótám először csak morgott, aztán káromkodott. A frissen vásárolt, alacsonyépíté- sú Fiat nem terepjáró. A nap még alig sütött, de „alulról” kap­tuk az áldást. Hiába szabadkoz­tam, hogy nem megy szét a ki­pufogó, s a kedvezőtlen nyitány hatása, olyan gyorsan múlik el, mint a szúnyogcsípés. Téved­tem. Társam a Bodrog partján a „csócsacsinálás” közben belee­sett a vízbe; első dobásra rigót fogott (azaz, a szerelést feldobta a fára); gilisztafuzéskor meg­szúrta az ujját, és egyáltalán... Aztán beült az autóba, s hall­gatta a magnót. Harap a hal? Az a lényeg, hogy harap-e a hal. Fogni is élvezet, de elmesélni jobb. A rossz nyelvek szerint csak a politikusok és a horgá­szok hazudnak. Az idő mindent igazol, átigazít, vagy megszépít. Am mindig az elszalasztott le­hetőség, mindig a ki nem fogott hal a legnagyobb A horgászt csendes őrültnek tartják Nem vagyok nagyon csendes, és nem vagyok teljesen őrült. Ez másfajta időtöltés... Nem jobb híján, s nem más he­lyett művelem. Normálisnak és egészségesnek tartom magam, családi életem rendezett, fixfize- téses munkahelyen dolgozom, s kilátásom van a nyugdíjra is. Sokan hülyének tartanak, mert nélkülözni kénytelenek társasá­gomat, helyem üresen marad a vasárnapi ebédnél, s felhaszná­latlan marad a nekem szánt mozijegy is. Kevesebb részt vál­lalok a porszívózásból, a szoká­sos cívódásból, anyósomat is nélkülem látogatja a család. Azt írja a Biblia, hogy „Ideje van a keresésnek és ideje a vesztés­nek; ideje a megőrzésnek és ide­je az eldobásnak”. A magammal hozott újságokat nem lapozom meg. Jó lesz tüzet rakni, halat sütni, vagy szalonnát csurdíta- ni. Az újságban nyilván arról ír­nak, hogy szabadságukat töltik a honatyák, a kormány viszont keményen dolgozik, folytatód­nak az egyeztető tárgyalások a médiáról, Bősről, az expóról és a pótköltségvetésről. Távol a vi­lágtól sem tudok elszakadni a valóságtól. De nini, kapásom van! A jelző egyetlen rándulása, mint pisztolygolyó, egy másik dimenzióba röpít, s feledtet mindent. A zsákmány nem jött össze. Vagy mafla voltam, vagy a hal hülye. Igaz, a „nincset” is el lehet mesélni. Babonás szekta ez Nem vagyok profi, csak meg­szállott amatőr. Nem rendelke­zem a szakértelem, a kitartás, a rafinéria, a sikeresség képessé­gével. Sem a vízpartom, sem máshol. Sokan vagyunk ilye­nek. Olyan átlagos magyarnak számítunk, szalmalánggal, vir- tu8os-bátorsággal, sírva-vígadó mentalitással. Az én várható életkorom is hetven esztendő, évente megiszom vagy hetven liter sört, húsz liter bort, hat li­ter töményét, ruhára keveseb­bet költők mint élelmiszerre, te­lefonszámlám mindig négy- számjegyű, ám az átlagnál töb­bet fordítok piperére, könyvre, horgászfelszerelésre. A pecázás nem olcsó, s a „szegények” haj­dani hobbija egyre drágább lesz. Az egyharmad-milliós horgász­társadalom egyre fogy. Nem­csak a dráguló engedélyek és készségek miatt. A járulékos költségek is magasak. A vonat drága, a benzin drágul, egy do­boz giliszta 30 forint, egynapi etetőtáp 300 forintra is rúghat. Egy komplett felszerelés értéke 30-40 ezer forintot tesz ki... Ta­lán ezért is romlott meg a víz-' parti morál. Egy rejtett re­kettyéében sem érezheti magát biztonságban az ember. A csa­patosban járó bandák először megverik, aztán levetkőztetik a horgászt. Jobb esetben nem ütik le, csak bezavarjak a vízbe, s el­viszik a motyóját. Sátort, botot, orsót, bográcsot. Saját példából három ilyen esetet tudok. így aztán nem árt egy társ, vagy egy kutya. Fegyverviselési enge­délyre senkit sem buzdítok, de nem árt óvatosnak lenni, s nem­csak a vízre figyelni, s adott esetben hasznos szolgálatot te­het egy kézközeiben lévő, he­gyes vágóhorog vagy egy szú­nyogriasztó spray. Megint billeg a Kindertojásból házilag készített jelző, élő kishal a csali, s gyanítom, hogy csuka ólálkodik körülötte. A csuka a világ legbutább hala, de a sneci- met mégis otthagyta. Igaz, do­hányos létemre, nem mostam kezet csalizás előtt. Sok horgász csak sterilizált ujjakkal nyúl a horoghoz. Ez is egy rítus a sok közül. A horgász babonás fajta. Én például - eléggé el nem ítél­hető módon - leköpöm a horog­ra fűzött gilisztát, s az arasznyi­nál kisebb sügért (ronda egy ál­lat) nem dobom vissza, hanem elpusztítom. A többi írott és íratlan szabályt betartom. A ha­lak tisztességes lenyek. Esznek, ha éhesek, s ha horogra kerül­nek, akkor ebbe bele is halnak. Nem kapnak viszont, ha tele a has. Az időjárás-változást min­den más állatnál előbb megér­zik, s ha nincs mozgás, akkor a horgász nézheti az eget. A halak a legjobb meteorológusok és in­dikátorok. Minden műszernél érzékenyebben reagálnak a víz minőségére. Szinte csoda, hogy most anság az egyre tisztuló Sa­jóban pontyot fognak. És meg is eszik. Bölcs barátaim Föltámad a szél, az eső is kezd cseperészni. Fölveszem a koton- kabátot, a fejemre nejlonzacs­kót húzók. A halak várakozó ál­láspontra helyezkedtek, így ne­kem is jut idő a meditációra. Bölcs barátaim intelmei, taná­csai merülnek föl bennem, ame­lyeket természetesen sosem fogadtam el. Régi ismerősöm, az általam tisztelt Besír János, csak kinéz a ház alatt elterülő Rakacai-tó- ra, s pillantás alatt dönt. Ma nincs kapás. Nekiáll a kertnek, javítja a tetőt, szomszédok De ha az érzése azt diktálja, hogy menm kell, akkor a legsürgő­sebb munkát is odahagyja, és vízre száll. Van csónakja. A ta­vat nehéz megdobni a siker re­ményével a partról. Volt alkal­mam beszélni a miskolci ponty­királlyal, Sárközy Dezsővel, aki tavaly a Debreceni-tavon rekor­dot döntött, s fogott egy 27,72 kilogrammos pontyot. De mi­lyen áron? Aki tudja, csinálja utána. Ismerni Zabos Gézát, a tiszaújvárosi nyughatatlan nyugdíjast, aki mindent tud a Tiszáról. Nemcsak megéli, ha­nem meg is írja páratlan élmé­nyeit. Sok halat fogott, de szá­momra fontosabb, hogy a Tiszá­ról nemcsak szakmai, hanem szépirodalmi mércével is a leg­szebb könyvet irta. A befejező sorok így szólnak: „Az emberek­ben a vizek partján épülő béke megmérhetetlen. Jó lenne hin­nem, hogy némi ismeretet én is adtam. Hogy más horgászban is csodalatos, egyetlen életté épül a Tisza. Hogy a zsákmányszer­zés öröme mellett megtanul­tunk kegyelmezni is. Jó lenne...” Feledy Gyula, Kossuth-díjas grafikusművész csak egyedül jár horgászni, csak a Hernádra, s csak akkor, amikor a domoly- kó dívik. Elnyűhetetlen Tra­bantját valami biztos helyen hagyja, s gyalogol vagy öt kilo­métert lefelé és fölfelé. Egy bot­tal, haltartóval, s merítóvel. Macskatalpon kell járnia, mert itt egy ágreccsenés, egy hangos szó elriasztja a meggyre, csere­bogárra, műlégyre vágó, de rop­pant óvatos halat. Ehhez tény­leg megszállottság kell. Volt szerencsém együtt múlatni az időt a Monoki-tavon Repka Atti­lával. A barcelonai olimpia bir­kózó bajnoka akkor arra volt a legbüszkébb, hogy bekerült a megyei horgász válogatottba. Nincs mese, indulni kell Hasonló kiruccanásaim nagyob­bik feléről zsákmány nélkül, de nem üres kézzel tértem haza, mert mindig hoztam valamit. Hol egy csigaházat, hol egy kagylót. Néha széphajlású ágat, vagy egy marék kavicsot. És persze tudását annak, hogy a szomorú fűz lefelé, a kecskefúz fölfelé tartja leveles ujjait, hogy békát fogni csak szemből, a víz felől közelítve lehet, hogy tüzet gyújtani csak valami mélyedés­ben érdemes. A maradék gilisztát visszaadom a földnek, a feltűzetlen kishala­kat megúsztatom. Otthon vár a fürdő, s körmöm alól lepiszkál­hatom az agyagot. A víz, a fű szagát elnyomja a dezodor illa­ta. Másnap majd elmesélhetem, hogy nem fogtam semmit, de mégis gazdagodtam valamivel... Feledy Gyula rajza Anno... Gulyás Mihály A kánikulától - évszázados rekordokat döntöget! - elcsigázva s az öregedés bajaitólgyötörten, inkább csak megszokásból né­zem át a megyei lapot. Rovatcím:„Anno”, majd: ^Július 27-én történt”. Nézzük, mi? „1351. A lengyel király megbetegedése miatt I. (Nagy) Lajos állt az egyesült lengyel-magyar sereg élére; kiszorüotta a lit­vánokat Halicsból és Lodomériából, és békére kényszerítette Kestutis (Kiejstut) litván fejedelmet.” Számra tolakszik egy hazafias vers: Nagy volt hajdan a magyar. Nagy volt hatalma, birtoka„ Három tenger vízében hunyt el Észak, Kelet. Dél hallá csillaga. De olvassunk tovább! „1919. A Vörös Hadsereg feladta a szol­noki hídfőt, és mindenütt a Tisza mögé vonult vissza. ” Erről is tudok egyet-mást, igaz, nem dicső verset, a történelmi Magyarország megmentésének „végjátéka” ötlik fel emlékeze­temben, prózában. ,Áttörtük Szolnoknál a románok vonalát. Egy hétig hajtottuk őket, mentek előttünk, minta nyúlok, adunk mi nektek Romá­nia máiét! Aztán jön a parancs: vissza! Hát ezeknek nincs ki mind a négy kerekük! Még egy hét és Brassó a miénk.” Ismét vers, egy siralmas, Miskolc „arany tollú” jegyzőjétől: „Zágon felé mutat egy halvány csillag. ’’Mikes szülőfaluja a ré­gi magyar-román határon. „Oszt elindultunk. Amit egy hétig harcolva megtettünk vissza egy napig. Ez nektek szervezett visszavonulás? Mindjárt mutatok valamit. Előbb a pohosok peregtek. Este tízig bírtam. Nincs tovább. Megfogom egy sze­kér első lőcsét ’Testvér, vegyél fel!’ Pontosan a négy ujjamon húz végig az ostornyéllel. A csillagokat duplára dagadva lát­tam. Hirtelen haragú ember vagyok, két. morékra a puská t, tu­sával végig a hátán. Hát eltöröd az ujjaim; hogy fogokkaszál­ni? Igyekeztem elfelé az úttól, agyontaposnának. Éreztem, szántáson botorkálok. Összeestem”. „A meleg ébresztett. A puska keresztül a mellemen, azt ölelem. Csak nézek, bámulok. Istenem, hol vagyok, merre induljak? Sehol egy teremtett lélek. Az út pora mu tatja, merre vonult a hadnép. A szobioki hídnál igazoltatnak, áteresztenek. Jól bce- bédelek. Felvesszük három heti zsoldot - egy kalap pénzt -, há­rom napi hideg ételt, mert ígérem, megyek lövészárkot ásná Még mit nem ? Van itt ész...” „Nagyatádon körül fog három karszalagos. A rangidős tábori csemiőr elveszi a puskát, belenéz a papírjaimba. Betosszinta- nak egy nagy terembe. Csupa magamféle katona„ Most mi lesz? kérdem. ’Dezertőrök vagyunk. Golyó. Ide.’ A szívére mu­tat. Harapd el a nyelved! Bevagoníroznak. Akkor láttam elő­ször és utoljára Pestet. Bezárnak egy kaszárnyába, A románok eresztenek ki. Mindent elszednek, a nadrágszíjat is, mezítláb löknek ki az utcára. Nekem szerencsém volt, nem h úztak végig rajtam; jó suhogós vessző volt a tisztnél. Én meg se érzem. Nem estem a fejemre - négy katonainget húztam magamra A zsebórám a tökömnél ketyegett, láncon„ Az húzott ki a csává­ból - még orosz fogságban vettem, vigyáztam rá mint a sze­mem világára - kaptam érte mega kincstári holmiért egy öl­tönyt; cipőt, sapkát. A borbély rendbe tette. Mutattam a pén­zem; tegye csak el. jó ember, szüksége lehet rá.” „No, mondom magamban, csak megnézem ezt a nagy falut Hogy mi a nyavalyának mentem az Andrássy útra! Magyar katonákat hajtottak rajta, A román tisztek... hát ne is beszél­jünk róluk, azt mondták, azért olyan pirosak, mert festik ma­gukat, mint a kurvák. Egyszer valami nagykutyát vettek ész­re, lovaglóostorral pattingatott. Oszt micsilnak a mieink, a marhák! Valaki elkiáltja magát: ’Balra tiszte-legj! Díszlépés!’ Tisztelegnek és csupasz lábukkal csapkodják a követ. Az a tiszt meg torkaszakadtából ordít, közéjék ugrik és csihi-puhi, ahol éri őket.” „Nem tudom, mi ütött belém. Beszaladtam egy kapualjba oszt sírtam, sírtam. “Ez történt anno 1919 augusztus első hetében. Arany Jáms jut eszembe. A paraszt szeme láttára veri el a jég a szőlejét. Kétségbeesett haragjában felkap egy karót és üti- vágja a tőkéket: Jdadd lám, Uram Isten, mire megyünk ket­ten?!" (Ebből a keseriíségből szülte a „Nagyidat cigányok”-at.) Kész csoda! Egy hét alatt, hazaért. Hernádszurdókra. Gorád- nán alapított családot. Hét fia, három lánya... még mind él. Élünk. Kánikula Európában Bonn (MTI) - Akkora volt a hőség, hogy a halak megfullad­tak, a németek csak 90 kilométeres óránként sebességgel haj­tottak az autópályákon, és Kijevtől Londonig hiánycikk volt a ventilátor. Eszak-Európa az évszázad legforróbb .júliusát volt kénytelen elviselni: a hőmérő higanyszála heteken át 35 Celsius fok kő­iül mgadozott, még Dániában és Norvégiában is - írta az AP. Németországban a hőhullám következtében az egészségre is ártalmas szmog keletkezett. Hesse tartományban kedden 90 kilométerre korlátozták az autópályákon az óránkénti sebes­séget, miután az ózonszint Frankfurt, környékén veszélyes mértékűre emelkedett. A vezetők 80 százaléka betartotta az előírást, pedig a német autóutakon nincs semmilyen sebes­ségkorlátozás. Az előíráson csak pénteken enyhítettek. Lengyelországban késve futottak be a vonatok, mert a moz­donyvezetők, attól tartva, hogy a szerelvények kisiklanak a felfoiTÖsodott síneken, csökkentették a sebességet. Nagy volt a kereslet a napernyők, fagylalt, fürdőruha és ásványvíz iránt Németországban, Nagy-Britanniában, Norvégiában és Svédországban. Eltűntek a ventilátorok az üzletekből: a gyártási előirányza­tokat a tavalyi hűvös nyárra méretezték, s így szeptember előtt fölösleges fáradozás ilyesmi után kutatni. Koppenhágá­ban egy 27 esztendős asztmás fiatalember életét vesztette a hőség miatt, s a mentőszolgálatok szerte Európából hőgutá­kat jelentettek az idősek és a gyermekek körében. A dánok hőmérővel mentek a piacra, hogy meggyőződjenek, az agyon­gyötört hűtők valóban a megfelelő hőmérsékleten tartják-e a húst. Vagy 15 000 vakációzó elállt a görögországi utazástól, mert az Északi-tenger vize is elég meleg volt a fürdőzéshez. A Balti-tengerben elszaporodtak a mérgező kékeszöld algák, amelyek felfalták az oxigént Mecklenburg-Nyugat-Pomerá- nia tavaiban, s így a halak megfulladtak.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom