Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-20 / 196. szám

VS KÍlA-íiéSvége Kisfériák Augusztus 20., Szombat A „vállalkozásbarát” királynő Kriston Béla Magyarországon a török világ kétévszázados elmaradottságá­nak felszámolására az 1760-as évek táján a bécsi kormányzat tette meg az első lépéseket. Ausztria ebben az időben mesz- sze elmaradt az erősen iparoso­dó nyugati országok mögött, a fejletlen termelési és gazdasági viszonyok pedig veszedelmesen éreztették hatásukat a Habs­burg birodalom politikai helyze­tében. Az iparűző Szilézia el­vesztése sürgetővé tette az ural­kodóház előtt az ipar és keres­kedelem fejlesztését, mivel Má­ria Terézia trónra lépte idején az osztrák örökös tartományok­ban még csak csírái voltak meg az iparnak. Magyarországon, Stájerországban és Karinthiá- ban fejlődésnek indult például a vasipar, de nagyiparnak, gyár­iparnak még nyoma sem volt. Gyárak, fabrikák alatt ez idő tájt 10-20 kézműves munkást foglalkoztató manufaktúrákat, műhelyeket értettek. Ezeknek fejlesztése érdekében a kincstár nagy előlegeket, kölcsönöket fo­lyósított, a versenyképesség ér­dekében a hatóságok ellenőriz­ték a gyártást, prémiumokkal, elismerő oklevelekkel, királyi tisztviselői állásokkal biztatták a magánkezdeményezéseket. Mária Terézia 1766-ban pénzju­talmat tűzött ki azok számára, akik tőzeget, ipari nyersanyago­kat és ásványi kincseket fedez­tek fel, illetve tártak fel. Miután a bécsi udvar kezdet­ben még Magyarországon is megengedhetőnek tartotta a gyárak és üzemek létesítését, 1765-1770 között az ál­lami iparpártolás hírére ha­zánkban is megindult a magán- vállalkozás. Hazánkban ekkortájt már működtek vasgyárak. 1680-ban Dobsinán építették meg az első nagyolvasztót. Száz évvel ké­sőbb már 6 nagyolvasztó, 84 tót­kemence és 40 hámor működött hazánkban, s ezek évente 80 000 bécsi mázsa (0,53 q) vas­árat termeltek. A legnagyobb vasgyárak közé tartozott az Abaúj megyei Alsómecenzéf, ahol 9 tótkemence és 5, hámor évente 5400 mázsa vasat adott a Mecenzéfen működő 49 ko­vácsműhelynek. A Csetneki- völgyben, Gömör megyében Ro- dován 5 tótkemence, a Murány- völgyben Rákoson pedig 31 tót­kemence állott üzemben. Felmerül a kérdés, mit ne­veztek tótkemencének. Hazánk­ban a vasgyártás az 1760-as évekig már átment a kohósítási technika mindhárom fokán. Ezek közül a legkezdetlegesebb volt a középkorban alkalmazott bucatűzhely, más nevén: ci­gánytűzhely, a kézi bőrfúvókkal szított apró vasolvasztó, mely­ben a tűz hatására a vaskő és a faszénüszkök bucává, alaktalan vastömeggé forradnak egybe, s ezek kikovácsolása hosszadal­mas és nehézkes. Rátértek te­hát a magasabb és bővebb akná- jú kisolvasztók, úgynevezett tót­kemencék (Blaufeuer, szélol­vasztó) alkalmazására, ahol már nem kézifúvatók, hanem vízikerékkel hajtott kecsketöm­lők szították a tüzet. Az ércből kiredukált vasat a tótkemence is még kovácsvas alakjában ad­ta, melyet vízikalapácsokkal és hámorokban tömörítettek, dol­goztak felkész vasszerszámok­ká. Döntő fordulóhoz érkezett a kohászat akkor, amikor rátér­tek a nagyolvasztók alkalmazá­sára. A nagyolvasztókban, szlo­vák nyelven „massá”-ban a pár­huzamosan egymásra rakott vaskő és faszénrétegek az izzó tűz hatására már folyékony nyersvassá olvadnak, ezt az ol­vasztóból rendszeresen csapol­ják s egy részét agyag- vagy ho­mokmintákba öntve megmere­vedése után azonnal öntöttvas­ként hozhatták forgalomba, na­gyobb részét pedig megszilárdu­lása után lapos tűzhelyeken, úgynevezett frisstüzeken újból megolvasztották, esetleg apró vaskővel keverve fújtatószél ha­tására olcsón és gyorsan for­rasztható vassá, vagy acéllá vál­toztatták, megfrissítették, kész vasszerszámokká kovácsolták. Míg a bueakemence és tótke­mence kézművesipar, a nagyol­vasztó már gépipar. A bécsi udvar terveiben kü­lönleges szerep jutott a Magyar- országon lévő állami-kincstári­kamarai vasgyáraknak. Három kincstári vasgyár működött 1770 táján hazánkban, a Hont megyei Tiszolcon, a Lipót me­gyei Hradeken és a Zólyom me­gyei Rónicon. A máramarosi Kabola-Poján 1776 táján ala­kult egy vasgyár. A rónici kincs­tári vasmű a Garam bal oldalán egy nagyolvasztóval, két tótke­mencével, négy frisstűzzel és hat hámorral évente 4000 má­zsa vasárut termelt. Ez volt ak­kor Magyarország legjobban fel­szerelt, legnagyobb kapacitású vasgyára. Valamennyi kincstári vasgyár elsősorban az állami bányákba szállított bányatél- szerelést, a pénzverőkbe külön­leges gépi berendezéshez nyúj­tott vasat, rúdvasat. Termelé­sük irányát Bécs szabta meg. Ha a bécsi udvar történetesen szükségesnek látta a kincstári vasgyárak termelvényeit előbb éveken át visszatartani, fölhal­mozni, majd egyszerre piacra dobni, ezzel csapást mérhetett a magánkézben lévő vasgyárak­ra. Az osztrák tőke, a kincstári tőke behatolása hazánkba eze­ken a vasgyárakon keresztül in­dult meg, s ezek váltak a külföl­di tőke spekulációinak alkalmas eszközeivé. Az 1765-70 között megindí­tott rövid lejáratú iparpártolás nyomán a magyar vasgyárak fo­kozták termelésüket, új vaskő­bányákat tártak fel, új, modem vasgyár is alakult Kislődön Se- bala József kezdeményezése folytán. Mindez még a felvidéki vasgyáraktól távol eső Dunán­túlon is veszélyeztette az oszt­rák vas eddigi piacait. Ugyan­akkor a hétéves háború befejez­tével csökkent az osztrák vas iránti kereslet. A bécsi udvar, hogy a stájer vasnak Magyarországon piacot szerezzen, hallgatólagosan visszavonulót hívatott magyar­honi ipar pártolásának, rendkí­vüli vámkedvezményekben ré­szesítette a Magyarországra szállító osztrák vaskereskedő­ket, melynek hatására a stájer vas elárasztotta a magyar pia­cokat, s núvel silányságuk miatt, olcsóbban is árusították, a ma­gyar vasgyárosokat igen nehéz helyzet elé állították A Pegazus; csikó korában Fecske Csaba Egycsapásra iskolahírű költő lettem. Akkor ugyan már évek óta írtam, de titokban tartottam. A szúrágta láda mélyére rejtettem családi iratok, ereklyének számító emléktárgyak, régi ruhák kö­zé irkákba rótt műveimet. Talán mondanom se kell, fölösleges volt a nagy óvatosság, hiszen a ku­tya se akárta olvasni őket. Ennek ellenére Petőfi és Arany egyenjogú társának éreztem magam a halhatatlanságban és a dicsőségben. Ha megszállt az ihlet, írnom kellett, bárhol voltam is. Ilyen ihletverte pillanatban kapott ver­síráson Margit tanító néni, óra alatt. A focicsapat kapusának a menyasszonya volt, azért még a kor­moséit is elnéztük neki, főleg olyankor, amikor győzött a csapat, úgy gondoltuk, a sikerben neki is van némi része. Elolvasta félig kész művemet, s azt mondta: - Ügyes, megmutatom igazgató bá­csinak is. Jobban örültem volna, ha nem mutatja meg. Gyula bácsi, az igazgató nagydarab, mogorva ember volt, kétmaroknyi bajusszal vöröses orra alatt. A számtant tanította. Elhűlt a vér az ereim­ben, amikor legközelebb felszólított. Azt hittem, jól megmossa a fejem, de ő nyájasan, már-már pajtáskodva kérdezte: - Te meg verseket írsz?- I-iigen - habogtam zavartan.- Jól van, nagyon helyes. Derék dolog - mond­ta, s elábrándozva kibámult az ablakon. Oda kint nagy pelyhekben hullott a hó, noha már kizöldül- tek a fák. Március vége volt. A hegyoldal fái fehér­Pető János rajza ben pompáztak, a szemközti parókia fehér kucs­ma alól bámult.- Amíg a többiek felelnek, írsz nekem egy ver­set. Legyen a címe márciusi hó. De óra végére kész legyen ám! - fenyegetett meg tréfásan az uj- jával. A feladat terhétől roskadozva, nagy elszánt­sággal fogtam a versíráshoz. Sikerült is kiizzadni magamból három strófát, a vége így szólt: Mert március tavasz-hónap,/ Nincsen helye itt a hónak! Elégedetten olvasgattam, s bámultam ki a be­havazott tájra. Az eljövendő sikerekre gondoltam, s kicsit sajnáltam a többieket, akik izzadtan bir­kóztak a feladatokkal, Gyula bácsi tekintetét ke­restem, hogy szemvillanással jelezzem, én már megtettem a magamét, sőt, ha úgy gondolja, akár felelni is kész vagyok. Reménykedő mosollyal nyújtottam át neki a verset. A szeme csillogott a gyönyörűségtől, ahogy olvasni kezdte. ínyenc műélvező volt, valaha ma­ga is írt verseket. E naptól kezdve én voltam az iskolában a köl­tő, én voltam Petőfi kettő. Nem győztem a verseket gyártani a lányok em­lékkönyvébe, azóta se írtam annyi szerelmesver­set, mint akkoriban. Persze némi hazafiúi érze­lem is munkálkodott bennem. Először a hazát szeresd,/ Utána meg szép­lányt keress! írtam egy szívfáj dítóan szép piros rózsa tövébe lakatkával zárható emlékkönyvbe. Nemsokára megalakítottam az önképzőkört, amelynek két rendhagyó sajátossága volt. Az egyik, hogy csak fiúk lehettek a tagjai, a másik, hogy óra alatt működött cetlikre írt és pad alatt továbbított üzenetek révén. A lányokat ette a sár­ga irigység, fogalmuk sem volt róla, mit műve­lünk olyan nagy buzgalommal. A szünet az szent volt. Az kellett a gombozásra, verekedésre, lecke­írásra. Én mondom, iskolában lehet a leggyorsab­ban megírni a leckét. A legjobb versek pedig óra alatt jutnak az ember eszébe. Elérkezettnek láttam az időt, hogy meghirdes­sük az első verspályázatot. A fődíj egy csomag ci­garetta volt, az árát közösen dobtuk össze. Termé­szetesen bíztam a saját sikeremben, ugyan ki gondolhatta volna komolyan, hogy a pályázatot más valaki is megnyerheti, mint én. Nem mon­dom, volt mit olvasni, szegény Petőfi és Arany biz­tosan forgott a sójában! Gyarló zöngemény volt valamennyi, egyet kivéve. Azt Jóska írta: Suttog a fenyves, zöld erdő/ Télapó is már eljő. olvastam reszketve az izgalomtól. Szívem majd kiugrott a helyéről, éreztem, ez igazi vers, valóságos remekmű, ilyet én sohasem tudnék ír­ni. Elfogott a sárga irigység, legszívesebben sírva fakadtam volna. Ennek ellenére a pályázatot én nyertem meg. Az önképzőkör respektálta köl­tői múltamat. Csak hónapok múlva tudtam meg, hogy az iri­gyelt verset nem is Jóska írta, hanem Weöres Sándor. De akkor már mindegy volt. Kárpáti Béla A szilvást fogadóban nagy muri járja. A gyalult fedelű, kecskelá­bas asztalokon folyik a bor. Vá­szongatyás parasztlegények, er­dei favágók (kik a massai há­mornak vágják a fát a Blikk­ben), szurtos szénégetők ingujj­ban veselkednek az üvegnek, s nyakalják az egri vinkót, avasi aszút, debrői hárslevelűt, mit a korcsmáros takaros-copfos me­nyecske-lánya, a Biri hord elé­jük. Csillog már a legények sze­me, verejtéktől fénylik az arcuk, attól páriának a csárda apró ab­lakai is. Nehéz dohányfüst üli az ájert, alig látni a sarokba tőle. A kocsmáros nincs honn, a kármentőt a veje kezeli. O méri a bort, szívja lopóba, s merege­ti meszelyes üvegekbe, kancsó- ba-mibe.- Hejasszongya! - kurjant nagyot, s kezd nótába Baki Mi­hály, a feneerős favágólegény, aki Fazolának vágja a tűzreva- lót az erdőn Erdő mellett nem jó laknyi, Mer’ sok fát kee hasogatnyi... Követik a nótába sokan. Mis­ka hol a meszelyest, hol meg a mellette torkaszakadtából huj­rázó cimboráját csumálja képen, s átaljában olyan frenetikus jó­kedv csúcsorodik a töpörödött fe­delű ivóban, hogy a csapos se bánja, ha olyik legény bele-bele- csíp, rá-rápaskol asszonya roko­lyájának hátsó felire. Az meg rá, se ránt, benne van a kontóban, úgy gondolja. Egyszer csak be a csárda aj­taja, s áll a napvilágba egy hosz- szú gatyás, mellényes, bő ingű, pörge kalapos legény. Mögötte, hátvéd gyanánt két társa szintúgy, gyíklesővei, övükbe dugott pisztollyal meg késsel sze­retkezve. De a megjelentek nem hogy félelmet, inkább rikoltósabb kedvet keltettek.- Marcikám, az istenedet! ­köszönt rá, poharából felé löttyintve egy kortyintást Baki Miska -, Hol a fenébe csava­rogsz, ha a cimborád múlatni akar?!- Itt a Vidróczki! - szól be a kármentő ablakán Biri az urá­nak Takaríjjunk el, mert ez törni-zúzni fog itt!- Szalajtok apádér - tüsténkedik a férj - mert ez csapra vereti majd az egész csárdát, ha eszi a fene! - és ki is lép a gangra, elkapni egy gyerkőcöt, szaladjon a templom­ba, az ott létániázó ipáért. Vidróczki meg - nyár lévén, panyókán viseli szerszámait -, asztalra rakja azokat maga elé. El is zavar attól pár mulató leg­ényt. Azok meg félve-sietve hú­zódtak át egy másik asztalhoz tömegnek. Marci aztán keresztbe rakva rettegett szerszámait, ma­ga mellé parancsolja két kísérő­jét, s odarikkant a menyecské­nek, hogy:-Ivóstide, Biri! A menyecske (lévén a csárda egyedüli virágszála), szépsége és értéke tudatában, dévaj rátarti- sággal, a betyártól cseppet se megijedve, nyakon ragadt két meszelyest, odacsapta a betyá­rok elé. A cseréppoharakat szint­úgy, nagyot koppantva mind­egyikkel, hadd tudják azok, hogy nem fél itt tőlük senki se.- Meg magad is! - fejezi be a rendelést Vidróczki, s oldalt nyalábolva, szája alá döntve a menyecskét, belecsókol annak iruló-piruló képibe. Látva ezt a csapos férj, mélyet hőköl magá­ba, de jobbnak látja észre se ven­ni a dolgot. Körültük a boros le­gények harsány üvöltésbe kezde­nek, mint mikor favágók döntik a termetes tölgyet, a tölgyerdő szálas legszebbikét.- Mindenki a vendégem! - kiált a betyár, széles karcsa­pással öntve magába az első pohár bort. Persze, nagy öröm- rivallás erre a válasz az ital­tól amúgy is verejték-fényes képű legények részéről.- Könnyen beszélsz! - nyelvel a menyecske, akit az orzott csók csak felbátorított, a félelemből kiemelt, s a betyár párjává ava­tott - A máséból, a potyából, le­het! De fizeted-e'? Hanem ellenkezni, ellen állni maga se mert. Hisz ismerte itt mindenki Vidróczki virtusát. Ha ez megdühödött, a csárdát, az erdőt képes volt felgyújtani. Or­vosok, papok, boltosok, sőt fól- desurak tudták: ha Vidróczki ér­tük, vagy rájuk üzen, akkor menni, tenni kell, amit kér, mért közel a haragja, és nagyon mesz- sze, jaj, de nagyon messze a csendbiztos, aki maga se tudja, hova tegye ezt a betyárkirályt. Ez kétszer is megszökött a tör­vényből (Egerből és Győrből), s bárhová, bárkihez elér a keze a Bükk és a Mátra birodalmában. A pandúr is csak leli a kedvét nála: vagy fogadja, amivel kí­nálja, vagy léphet át a túlvilág­ra, Szent Péter szolgálatára. Aztán, hogy mindenki iszik már, Büki Miska, is feláll, hogy poharát (a potyát) ráköszöntse, elkezdi:-Mi is a nótád, Marcikám? Marci ránéz pökhenéssel, mint király a jobbágyra („Hogy mer ez engem tegezni?”), de az­tán csak magába gúvad, és oda­szól a Pintér Pestánnak, kísérői egyikének.-Mi is a soros máma, Pestán ? Az meg elkezdi legújabb át- költését, hogy: A szilvási hírős csárda Zsandárral van környűállva. Azér van az környűállva, Mer Vidróczki a csárdába... Megy oszt a nóta, folyik a bor, a megérkezett csapiáros nagy szánalmára, de hát még mindig inkább a bor, mint a csárda, vagy (Isten őrizz!), az életük. A menyecske meg már áldott, attul olyan gömbölyű a lelkem. A másik cimbora meg, aki másodmagával szolgálja a Mar­ci virtusát (többek kint vigyáz­zák a biztonságát), csak issza az is, csak löki magába a rádiktált potyát. O a Marci jobbkeze, he­lyettese meg vezértársa, a Pintér Están. Hite szerint semmiben nem alábbvalója neki, még erő- sebb-kegyetlenebb a rablásban- gyilkolásban, mint az. Marci még el-meglágyul egy-két szép­asszony vagy némely nyomorult pityergésén, de ő, a Pintér Están oszt nem. Neki ugyan senkihez se húz a szíve. Azaz hogy... Ez a Biri!... A fene megeszi, ez tán őtő- le gömbölyódik. Egyszer, mikor ő leitatta az urát, ezt meg kicsal­hatta a kazalba, ott aztán sza­bad volt járása az asszony virá­goskertjéhez... Hát azóta... Nem állja, ha valaki a Birit vegzál- ja... Az Isten tudja, de mióta ezt a fehérszemélyt gömbölyödni látja, valami megkondult benne. A szíve mintha megereszkedett volna, már nem olyan köves. Mint az oldott vas ott a há­morban, a gőgje is puhább lett, s bizisten, ha a Biri hasára gondolt, bepárállott a szeme is... A fene érti! No, meg hát elege is van Mar­ciból, ebből a kurafiból. Mert za.- bi ez, tisztességes apja sincs en­nek, azt se tudja, kitől vette az anyja, az a cafka. Neki meg azért hát nagygazda az apja Apátfalván, módos portával, szérűvel meg holdas birtokkal, csak hát... Az is elverte őt a ház­tól, a verbunk elől meglépett, hát ideszorult Marcihoz a Mátra meg a Bükk vadonába. Azóta oszt szolgálja meg vetélytársa ennek. De már nagyon nem állja a hámot, amit ez vet untig a nya­kába, zablát a gambájába... Nem a! Sok pénzt, sok kincset raboltak ők a bandával. Azzal a tíz-tizenöt vad legénnyel, akik most kint őrzik a csárda körle­tét, míg ők ezzel a kuraftval itt mulatnak, nehogy valaki rájuk hozza a zsandárokat... Meg oszt ez a Biri!... Hogy dőlt az az ölébe ennek!... Mint egy gabonakéve! Megadta magát neki. Tán még kívánta is a karcát! Kintről most fütty, az ajtóban itt a Matyi gyerek, hogy baj van. Nosza, kapja magát, s inti Marcit is, hogy usgyé, s ki az aj­tón, fel a lóra, neki a. Szalajka- völgynek. A lesbenálltak úgy húznak utánuk, mint hajó­nak az uszályok. Keskenyréten aztán megáll a vágta. Azt mondja Marci:- Pestán meg Anti! Gyertek, úgyis engem űznek. Tik meg osz­tódjatok, ki merre lát! - mondja a többieknek. - Harmadnapra az Oltárkőnél találkozunk. No, usgye! Es vágtattak tovább, vigyáz­va, nehogy a tárkányi pandúrok karmaiba fussanak. Estánban mind ez ideig csak gyűlt az epe. Mint egy vezértulok a nyájat, úgy kezeli őket a. Marci. Ezeket kezelheti, a csürhéjét, bánja, a fene -gondolja -, de őt... Ez a zabi... Ez a kupcihér, ez az... Na, hát elég!... És a Barta- lukban elásott kincseik... Azzal valahol új életet kezdhetne!... Bi- rivel!... Elvinné az asszonyt ma­gával, meg a fiával, aztán... A Kocsmárosrétnél lóra száll­tak, s a gulyakútnál megitattak. Anti vizet húzott a gémesből, s a vödröt odakínálta Marcinak.- A szolga! - örvénylett Es­tánban a gyűlölet. Marci beleha­jolt a vederbe, s itta, hangosan kortyolta a vizet.- Most vagy soha! - indult Estánban a mersz, mert attól félt, hogy ez a nagylegény a gőg- jével-fólényével megint megaláz­za, s alommá gyűri maga alá. Antitól nem sokat vár, ő szolga- lélek, buta erő, aki üt-vág, csak igazítani kell. Fogja hát a kápába rejtett, kunyhóépítéshez alkalmatos kis- baltáját, s ahogy Marci a vödör­be dugott fejjel kortyolgatja a hi­deg kútvizet, élivei rácsap a ko- paszos fejére. A csont megnyílt a kiömlő vér előtt, a betyárkirály lehullik, mint a vágott fa, ha el­választják gyökerétől. De arra még telt ideje, hogy utánanézzen annak, aki merte közülük... Anti megdermed, a szája hangtalan kitárul, elnyúlik, s ő, Están, hogy befejezze, amit kezdett, két- szer-háromszor még rávágott a vádoló szemekkel rámeredő fej­re. Az rögtön lebukott, s a rózsa­ként kinyíló fej piroslott a vértől, mint a bazsarózsa. Anti ijedten hátrált.- Están! Mit tettél, te! - és hátráltában elbukott, s félelmé­ben már fejét, magát védve, a ke­zét felé kilökte. - Te gyilkos!... Gyilkos!- Ne ijedezz, szerencsétlen szolga! - mondta Están, s a sár- júfűbe törölgette baltáját. - Le­galább most rátalálnak a zsan- dárok... Vagy ha nem, hát a var­jak... Ha jössz, hát velem jö­hetsz... Ha meg nem, hát várd meg a zsandárokat! Szegény Anti, mit tehetett? Mint a birka, vezérürü nyomá­ban élt csak. Felcihelődött a lo­vára, s miután Están csapásán indult, vissza-visszanézett a vé­rében pirosló betyárkirályra, míg lassúdon el nem nyelte őket a bükki erdőrengeteg. Borsodi legendárium A betyárkirály

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom