Észak-Magyarország, 1993. május (49. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-10 / 107. szám
1993. Május 10., Hétfő Regélő É SZAK-Magyarország 9 Felsőzsolca megírt története II. Erzsébet titkos naplója Budapest (MTI) — A brit uralkodó magyarországi látogatása alkalmából jelent meg - a Belvárosi Könyvkiadó gondozásában- a II. Erzsébet királynő titkos naplója című kötet. A könyvet Tóth Eszter költő fordította magyarra - hangzott el a kiadó csütörtöki sajtótájékoztatóján. A napló - amelyet az uralkodó belső komornája, Lady Crabtree fedezett fel és válogatott a kötetbe- bepillantást enged a királynő életébe, hétköznapjaiba. II. Erzsébet házasságkötésekor kezdte el a naplóírást, okosan és szellemesen mutatva be a királyi család, a társasági élet és a világtörténelem eseményeit. A kötetben a királynő „brit humorral” jellemzi az audienciákon megjelenő miniszterelnököket, Winston Chur- chilltől Mrs. Thatcherig. Bepillantást enged hálószobájába is, felidézve azt az estét, amikor egy idegen bejutott a palotába. Gizella Napok Veszprém (MTI) — Veszprémben a királynék városában az elmúlt pénteken megkezdődött, az első magyar király, István feleségének emlékére rendezett, Gizella napok kulturális és tudományos programsorozata. Gizella királyné veszprémi tevékenysége az utókor számára példaértékű, varró-, ötvösműhelyeket létesített, ahol a bevándorolt nyugati szakemberek magyar mestereket képeztek. A békés, belső alkotómunka feltételeit megteremtő Istváni külpolitika legfontosabb támogatója volt. Ez a külpolitika a józan belátáson, a realitás érzéken és a felzárkózás feltételeinek mindenáron való biztosításán építkezett. A királyi pár életművének üzenete korunknak, amely számos vonatkozásban hasonlítható az akkori sorsfordulóra az, hogy az ország vagy eleget tud tenni a társadalmi és gazdasági átalakulás követelményeinek, vagy a fejletlen harmadik világ szintjére süllyed. A modernizáció, Szent István korában a polgárosulás kezdetét is jelentette, a városok alapítását, megerősítését. Most, ezer év után ugyanolyan fontos feladat a polgárosulás folyamatának kiterjesztése érdekében a helyi közösségek megerősítése, és erre minden lehetőség adott. A veszprémi Gizella napok hagyományfeltárásával a múltra épít, az előző évtizedekben elfojtott polgári öntudat újraébresztése révén az európai városi kultúrákhoz csatlakozva a modem polgárosulást segíti. Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke megnyitó szavaiban azt hangsúlyozta, hogy bármi történt a nemzet életében, a kultúra folytonossága nem szakadt meg,tovább élt az értékrendszerrel együtt a szívek mélyén, és most újra kibontakozik. A Gizella napok rendezvénysorozat a jó nemzeti hagyományokhoz való visszatérést jelenti. A kor ugyanis, amit felidéz, Európához való kapcsolódásunk, az európai civilizációban való részvételünkjelképe, első fejezete és olyan emléke, ami máig él. A Gizella napok rendezvénysorozatának megnyitóján részt vettek Veszprém testvérvárosainak delegációi, országgyűlési képviselők, a megye több településének polgármesterei, valamint az egyházak vezető személyiségei. Di- óssy László, Veszprém polgár- mestere a város érdekében végzett kiemelkedő munkássága elismeréseként átadta a Gizella-dí- jakat. 130 éves brassói magyar kórus Bukarest (MTI) — Százharminc éves a brassói magyar kórus. Ebből az alkalomból szombaton ünnepi hangversenyt rendeztek a városi kultúrpalotában. Az ünnepeltek mellett a sepsiszentgyörgyi és hosszúfalusi kórus is fellépett. „...követve a Sajó kanyargó medrét, annak meredek bal partját” Gyarmati Béla ...milyen szép is volna ez a legenda: áll egy jámbor kőszent a Boldva partján, s századok óta őrzi a falut. Csakhogy hibázik a dolog, mert a település előbb született, mint Nepomuki Szent János. Talán még a csehországi Nepomuk alapításánál is régebben verték itt le az első sátorkarót. Vagy megint csak nem jól mondom? Nem bizony, mert mikor honfoglaló őseink megjelentek a Sajó meg a Boldva mellékén a sátorkarójukkal, akkor itt már javában művelték a szlávok a földet, akik már nem is sátorlakók voltak abban az időben. De hát ezekre a dolgokra nemigen gondol az ember, mikor eléje teszik fröccsét a Pokol csárdában. Különben restellem, hogy cseh földön járva, a kicsiny Nepomuk- ra egy egész délelőttöt fordítottam, a szomszédos Felsőzsolcán meg mindig csak átrohanok, s ha netán megállók, akkor is a Pokolban kötök ki. Eddig legalábbis így volt ez, az utóbbi napokban azonban többször is megjártam Zsolcát. Kis túlzással azt is mondhatom, hogy voltam ott éjjel és nappal, mert szinte le sem tettem Zsíros Sándor könyvét, aminek egyszerű, szép, komoly címe van (Felsőzsolca története), s monográfiának készült, de olvasókönyvként is a jobbak közé tartozik. Dicséretként mondom ezt, mert a szerző által felsorakoztatott tények és dokumentumok a tudományos emberek előtt is megállnak a lábukon, a könyv azonban nem nekik készült elsősorban, hanem a falunak. Évtizedek gyűjtőmunkája után állt össze a teijedelmes mű, s nem sokkal azután, hogy Zsíros Sándor nyugalomba vonult (ez a kifejezés persze teljesen ellentmond a valóságnak, de hát mit tegyünk...) szóval most, hogy már levethette az iskola igazgatásának gondjait, napvilágot látott a kötet. Igazán becses ajándékot kaptak a zsolcaiak. De nemcsak kaptak - adtak is. Mert - ha jól számoltam - huszonöt mecénás fogott össze, hogy előteremtessenek a kiadás költségei, s az előszóban maga a község polgár- mestere - Fehér Attila - ajánlja figyelmünkbe a helytörténetet. Ami tulajdonképpen több, mint helytörténet, hiszen Zsíros Sándor mindig a nagy egészben - az ország történelmi és társadalmi viszonyai közé helyezve - mozgásában, változásában mutatja be a települést. Nos a „mozgás” meg a „változás” nemcsak száraz, hanem eufemisztikus kifejezés is, ha arra gondolunk, hogy a község 15-20 kilométerre fekszik a muhi csata színhelyétől, s, hogy az 1544-ben vidékünkön is megjelent török hadak nyolcezer rabot vittek el a környékről - a zsolca- iakat sem kímélve természetesen. Egyáltalán: az úgynevezett békés fejlődésre - a kezdetektől fogva ; mindig csak évtizedek jutnak. És mégis! Ezúttal is tapasztalhatjuk, hogy micsoda vitalitása volt (remélhetőleg most is van) az itteni népességnek. Mert, ha a község el is néptelenedett, hisz bujdosni kényszerültek az emberek a hadak elől, a földeket azért művelték, s ha szúnt a veszély, megjelentek a Sajón a vízimalmok, s őrölték az életet. 1548- ban már 57 adózó családfőt tartanak számon az írások, s abban az esztendőben 1845 kereszt (kalangya) gabona termett a falu megművelt földjein. Honos már a háromnyomásos termelési mód, sokan méhészkednek (a törökök szívesen vették adóként a mézet), s I galább ilyen nagy dolog, hogy már vezetéknevet is viselnek a jobbágyok. A16. század közepére, végére már írni és olvasni tud a lakosság. A Sajó meg csak kanyarog, folytonosan változtatva medrét. S a zsolcaiak követik a szeszélyes folyót. Ami elég sok viszályra ad okot, mert Miskolc és Zsolca között a Sajó a természetes határ... Minden bizonnyal a Sajtónak köszönhető, hogy a terebélyesedő Miskolc máig sem kebelezhette be Zsolcát, mint a környező településeket. A zsolcaiak nem bánják ezt. Ámbár ami Miskolcot sújtotta, nem kímélte meg Zsolcát sem. Ha azonban békésebb időszak következett, azonnal kiderült a település vezetőinek, lakóinak életrevalósága. Az egri érsekség jóvoltából már 1811-től szervezett iskolai oktatás van a faluban, a fejlődés azonban 1896-tól szembetűnő igazán; ekkor lesz nagyközség Felsőzsolca. A szellemi kultúra gyarapodása (egyesületek, művészeti csoportok), s a sporttevékenység, külön is megérne egy misét... Örülök a sok korabeli fényképnek! S annak is örülnék, ha Zsolcának nem kellett volna háborús emlékművet emelnie. De a harcok, a zsidók deportálása, meg a „málinkij robot” - hiszen tudjuk. Akkor azért kínjait a bicska a zsebemben, mikor a Szovjetunióba hurcolt csaknem másfélszáz ember között 16-17 éves lányokat is felfedeztem. Zsíros Sándor nem mondja, de tudja: a múltat be kell vallani. Az 1990- ben választott képviselő testület már nyugodtan nézhet előre, írjak a falu szerkezetéről? Minek, hiszen nem struktúráról van szó, hanem szerves életről. Egy település úgy fejlődik, mint a növény - mint a virág... Párizsi bolyongások Kiss Gyula Első párizsi utam - érkezéskor - egy napra megbénított. Egyedül, társtalanul utaztam. Ötezer hektáron nyújtózó metropoliszban egyszál magam! A bénulást lassan átszőtte, majd föloldotta a lenyűgöző látványok, élménysor- jázások varázsa. Számba vettem „obiigát” teendőimet. Amiket mindenképp látnom kell, előbb azokon legyünk túl. így is történt. Végigjártam a Notre- Dame százharmincméteres hajóját. Jókor! -; Kifelé jövet vettem észre az előtérben fölszerelt telefonkészüléket, mely egy frank bedobása ellenében a kagyló fül- höz emelése után elmondta a Mi Asszonyunk temploma történetét. Építésének kezdeteitől szinte napjainkig. Álltam a Diadalív „árnyékában” az ismeretlen katona sírjánál. Szemem mereven az örökké égő lángot bámulta: élet, tűz, halál. Az Eiffel-torony második emeletéről nemcsak Párizsra, de szinte egész Európára véltem látni, messze-távoli csücskében persze Kismagyaror- szágra is. Pontosabban; csak azt kutatta volna szemem. Látványon túl már tapasztalásszámba ment, ahogyan a Luxem- bourg-kertben cipőmbe bújt apró kavicstól - miután nem szenvedhettem tovább - megszabadultam. A „világ főutcáján”, a Champs Élisées egyik palotája falának dűlve lehúztam lábbelimet... S ekkor jött a meglepetés: a fránya kis kődarab nem a cipőben, hanem - miképpen került oda? - a zokniban bújt meg, így azt is levetni kényszerültem az óriási forgatagban. Senki rám se hederített. (A kövesdi főutcán e műveletet aligha cselekedhettem volna meg a járókelők ironikus mosolya nélkül.) Könyököltem a Szajna-hidakon, természetesen Apollinaire Mira- beau-hídján is, tűnődve, miként fut lenn a gyors hab, az „örök pillantások örvénylése”. Tekeregtem a Montparnasse-on, gondosan átlépve a járdán borosüvegeikkel együtt alvó csavargókat, a clochardokat. Az invalidusok templomában Napóleon kókopor- sóját épp úgy megbámultam, mint a Pantheonban távoli ősünk Attila hun király festett ábrázolatát. Éppen frank holttestek fölött léptet délceg lován... Nincs magára valamit is adó köz- intézmény Párizsban, mely ne viselné a bejárat fölötti homlokzat nemeskő-tábla vésetében a nagy francia forradalom hármas jelszavát: Liberté, Égalité, Frater- nité, azaz Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Azt ne néztem volna meg, ahol e hármas jelszó megszületett? De bizony! Mindenüvé gyalog mentem, mert az utca népe, forgalma, jellege volt oly érdekes és értékes számomra, mint bármely műtárgy. Korareggel indultam útnak, térképemen bemérve „megsaccoítam” a távolságot: lehet vagy négy kilométer. Bizony volt is annyi, ha nem több. A Bastille-tér, Délkelet-Párizs közlekedési csomópontja. Elképzelhető - vagy inkább elképzelhetetlen - nyüzsgéssel, forgalommal. Itt ment hát végbe a „nagy” polgári forradalom, itt vágták az egek felé a Szabadság szövét- nekét. * A véletlen úgy hozta, két napig abban a pici szállodában húztam meg magam, amelyben valaha Radnóti Miklós is lakott. Tán épp abban a szobában, mely most az enyém volt. Hol e szálló? A boulevard Saint-Michel, Ady Szent Mihály útjáról nyíló „Rue Cujan, hol lejt a járda” - most meg Radnótit idézzük. A járda egyébként ekkor is lejtett. Csak le kellett hunynom szememet, hogy lássam: „ődöngve, hányaveti járással” Ady Endre költő úr ballag épp a Szajna parton... Aztán... Újabb „találkozás”. A Notre-Dame mögött a Szent Lajos szigetén megállva, a Rue Búdé 9. előtt fölnéztem a tetőzet alatti ablakokra, Illyés rekedtes hangját véltem hallani: „Mint egy igazi költő, e padlásszobában éltem három évig...” Azt már a lapok híradásaiból tudom, a költő halálát követően emléktábla került a ház falára. A Louvre-ban egyetlen nap alatt jószerivel semmit sem lehet megnézi. Az anyag méreteihez képest. Sokak szerint egy hónap alatt sem! A tájékozatlan idegen, mint jómagam is - vagy rábízza magát a vak véletlenre, vagy eligazítással megkeresi azokat a látnivalókat, melyek létezéséről olvasmányai alapján már tud valamit. Ez utóbbi módszert követtem, így került sor az obiigát Mona Lisara, aMilói Venusra, az ógörög s római szobrászat remekeire, a spanyol festészet pompás alkotásaira s az asszír-egyiptomi gyűjteményre. Ez utóbbira megint csak „találkozási célzattal”. Révész Béla írta meg, hogy Ady és Léda Louvre-beli látogatásuk során e gyűjtemények termében „fölfedezték” egy Ramszesz-re- liefet, mely megdöbbentően hasonlított Adyhoz. Szó nélkül álltak a különös látvány előtt. Majd, fölocsúdva Ady ironikus modorával kinyilatkoztatta: „Ramszesz sem különb.” * Utolsó párizsi délutánomat is a költőnek szántam. A Magyar Intézet szíves lektor-munkatársa ügyes kis tereprajzot készített számomra Ady kedvenc szállodájáról, környékéről, hogy kérdezés nélkül is odataláljak. Ä szálloda neve ma is: Hotel des Balcon. A rajz segítségével a Saint Germain boulevardról az orvosi egyetem mögött a szűk utcán felballagva hamarosan megtaláltam a bujdosások és kitárulkozások tanyáját, a szállót. A falra még 1956-ban a Francia- Magyar Társaság emléktáblát helyezett el a költő remekbe sikerült dombormúvi arcmásával. Francianyelvúszövegtudatja: „E szállóban lakott és dalolt a nagy magyar lírai költő. ’S alatta egy Ady-verssor-idézet, persze ez is francia nyelven: „Paris est planté dans mon coeur.” Igen, most s így vert - örökérvényűen szállást az én szívemben is a Város, a Fény Városa. Ady jóvoltából és biztatására. Emlékezés Mezei István rajza Húszezer éves barlanglakások Kairó (DPA) — Egyiptomi régészek húszezer éves barlanglakásokat fedeztek fel az ország nyugati sivatagos területén. A barlangok falain a mindennapi élet különféle jeleneteit ábrázoló festménj'ek láthatók. A sziklába vájt történelem előtti lakások felfedezésének azért igen nagy a jelentősége, mivel messzemenően homály borítja az egyiptomi történelemnek azt a szakaszát. A megyei levéltár kiadói tevékenysége Dr. Varga Gábor Miskolc (ÉM) — Közel egy évtizede becses kiadványokkal hívta fel magára a figyelmet a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár. 1985- ben három csodálatos munkát vehetett kezébe az érdeklődő olvasó Kun Miklós: Miskolc múltja, jelene tekintettel jövőjére (1842) kiadása mindenkinek örömet okozott, aki a város története iránt vonzódott. A szépirodalom kedvelőit Kazinczy: Tövisek és virágok (1811) című kötetével lepték meg. A hasonmás sikerét érzékelteti, hogy újabb három évben kellet kiadniuk. Tóth Pápai Mihály: Gyermeknevelésre vezető útmutatása (1796) a nevelés iránt érdeklődőknek volt rendkívül kedves ajándék. E munka volt az az első magyar szerzőjű, amelyet a leendő tanítók segédanyagként használtak a Sárospataki Református Kollégiumban. A három hasonmás kiadvány jó választását jelzi, hogy többször is újra ki kellett őket nyomtatni. A siker biztosítéka volt az a tisztességes szándék is, hogy az igazán érdeklődő fiatalok is hozzájuthassanak. Minden bizonnyal ezért volt imponálóan olcsó az áruk. (20-40 Ft.) 1986- ban kiadták Comenius: Sárospatakon készített híres munkáját, az Orbis Pictust, valamint Kazinczy geográfiai könyvének egykori kassai kiadását. Napjainkig az említetteken kívül 19, ma már szinte hozzáférhetetlen könyv és oklevél került ki a levéltári műhelyből. Az oklevelek eredetijének és mai olvasatának közkinccsé tétele felbecsülhetetlen értékű az iskolai oktatásban, s a történeti kutatásban. Hasonmás könyveik mindegyike az egykori Borsod-Abaúj-Zemplén megyéhez kötődik a szerzők és a kiadási helyek folytán. A válogatás érdeme, hogy szinte mindegyik országos érdeklődésre is számot tarthatott, hiszen művelődéstörténeti ritkaságok. Felhasználásuk széleskörű az általános iskolától az egyetemig. Az országos figyelmet e hasonmás kiadások mellett egyéb kiadványaik is felkeltették. Igényes évkönj’veiken túl számtalan helytörténeti művet, város monográfiát, honismereti könyvet is kibocsátottak. Itt működik a vidék egyetlen könyv- és papír restauráló műhelye. Nélkülük a megye történetének kutatása elképzelhetetlen, hiszen hatalmas mennyiségű információt tárolnak. Leginkább mégis kiadói tevékenységük, s az ebből következő kultúraterjesztő, kisugárzó hatásuk az, amelyet az ország báraiely hasonló intézménye megirigyelhet. Éppen ezért joggal állíthatjuk, hogy levéltárára Borsod-Abaúj-Zemplén megye közönsége méltán büszke lehet. (A szerző főiskolai docens)
