Észak-Magyarország, 1993. március (49. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
8 ÉSZAK-Magyarország Mindenes 1993. Március 13., Szombat Sfetette&e, fe&átoK Fecske Csaba Ha igaz, akkor engem szerencse ért. Levelet kaptam, de nem akármilyet ám! A borítékon se címzés, se bélyeg, s jobb felső sarokba írva mindössze ez áll: Widobert 183. Ezt írja Widobert 183: „Ezt a levelet azért küldjük, hogy szerencsét hozzon neked. ” A szerencse igazán rám férne már, annyi balszerencse után, a pertut meg biztosan megittuk valahol, valamikor. „A szerencse most hozzád érkezett el. A levél megérkezése után 4 nappal szerencse ér.” És ha három nap, és ha öt nap múlva, akkor mi van? A szerencse honnan tudja, hogy neki négy nap múlva kell kopogtatnia? No, de ilyen apróságokkal mit törődöm én? „Olyan embereknek küldj másolatot, akiknek szükségük van a pénzre. Ne küldj pénzt, mert a sorsnak nincs ára! Ne tartsd meg a levelet! 96 órán belül továbbítsd! S Egy tiszt 46 000 dollárt kapott. Joe El pedig 40 000-et veszített el, mert megszakította a láncot.”Ez nálam teljességgel kizárt, ha akarnék se tudnék 40 000-et elveszíteni, még forintban sem. Az maga lenne a csoda!„ Ugyanakkor Philadelphiában Benny Selec a levél megőrzése után 51 nappal elvesztette feleségét. Elfelejtette továbbítani a levelet, azonban a felesége halála után kapott 775 000 dollárt, amikor továbbította a levelet.”Ez viszont nem rossz. A négy napból mindössze három telt el, s oldalbordám már köhög. Ha feladnám is a levelet az előírt húsz példányban, én akkor sem ácsingóznék a 775 000 dollár után. Beérném avval a csekély összegű forintocskával is, amivel néhány megszorult lap és élhetetlen cimbora tartozik nekem cikkhonorárium, illetőleg baráti kölcsön címén. Kedves Widobert 183, kérlek, írjál hát nekik is, érné szerencse őket, hogy kifizessék nekem járandóságomat! Az igazi szerencse valójában az, ha szerencse nélkül is elboldogul az ember. Kedves Lenin! Budapest (MTI) — „Vörös rablók”, „szégyentelenek”, „hülyék”, „a népnek ugyanolyan ellenségei, mint a fehérek” - irodalminak egyáltalán nem mondható jelzők ezek egy olyan embertípusról, melyet 70 éven keresztül többnyire költői epithetön omans, díszítőjelző illetett meg. Maxim Gorkij levélfordulataiból idéztünk, a húszas évek elején Leninhez küldött leveleiből, melyeket a Marxiz- mus-Leninizmus Intézet zárolt dossziéjában őriztek - érthető okból. A Trud kinyitott néhányat közülük, s ha késve is, de megszellőztette a szocialista realizmus atyja korántsem magánvéleménynek szánt sorait. „Tisztelt Vlagyimir Iljics... A múlt rendszerhez képest az idióták elszaporodtak Oroszországban, - írta 1921-ben Gorkij. - Meglehet, ennek az az oka, hogy korábban tétlenek voltak, most viszont hatalomhoz jutottak... Vlagyimir Iljics, mi, a bőrünket mentve elvágjuk a nép nyakát, elpusztítjuk az agyát. Nyilvánvaló, hogy semmi esélyünk a győzelemre és erőnk a halálra, ha olyan barbár és szégyenteli taktikához folyamodunk, mint az ország tudományos erőinek szétzúzása. Tiltakozom az ilyen taktika ellen, amely a már önmagában is morálisan nyomorba döntött nép legjobbjait támadja. Előttem immár világos, hogy a vörösök nem kevésbé a nép ellenségei, mint a fehérek. És én, személy szerint még mindig szívesebben pusztulok el a fehérek által és a vörösök egyáltalán nem az elvtársaim.” Mezey István rajza A magyar sísport (vázlatos) története !. A „hőskor”: a „norvég csuszáktól” síszövetségünk megalakulásáig Ma a legnépszerűbb téli sportág Fotó: Fojtán László Jeszenszky Géza s A régészet tanúsága szerint a sít feltehetőleg a finn-ugor népek találták ki. Az eurázsiai földrész északi részén már 3- 4 ezer évvel ezelőtt széles, ellipszis alakú, lábra erősíthető deszkákat használtak a havon történő helyváltoztatás megkönnyítésére. Skandináviából és Grönlandról számos ilyen eszköz maradt fönn, s feljegyzések szerint a XVII. században az akkor világhatalomnak minősülő svédek háborúikban is sikerrel használták. Világhódító útjára a sísport csak az 1890-es évek elején a sarkutazó Nansen „Auf Schneeschuhen durch Grönland” c. munkájának megjelenése nyomán indult el. Első magyarországi megjelenése azonban - a Regélő c. lap tudósítása szerint - jóval korábbi, ugyanis 1837 januárjában megjelent Pesten egy bergeni fiatalember, Ernst Mensen, hogy a „norvég csuszákon” hússzor körbefussa a vásárpiacot. Követőket csak 55 év múlva talált: 1892. december 4-én délután Bély Mihály és Demény Károly a Vérmezőn fölcsatolta a Norvégiából hozatott 222 cm hosszú léceket, a Városmajor utcán át folka- paszkodbtt a Kis-Svábhegy (ma Matinovics-hegy) akkor még beépítetlen oldalába, s ott a fogaskerekű mellett csúszkálni kezdett. Ez a magyar sís- port születésnapja. Velük egyidőben vette használatba Kőszegen Chemel István ornitológus ugyancsak Norvégiából származó „lábszánkó”- it, majd 1893 februárjában a Vasárnapi Újság-ban az első ismertetést is megjelentette az új sportágról. Még azon a télen megalakult az első síklub a Budapesti Budai Torna Egylet keretében. Erdélyben is megtörténtek az első próbálkozások egy kolozsvári tanár, Hangay Oktáv, és egy nagyszebenikatonatiszt, Bergerfó- hadnagy révén. Már 1894-ben megalakult a Kolozsvári Ski Club. Kőszegen Chermel útmutatásai szerint megkezdték a sílécek készítését, s a példát a nagyszebeni Játékáru- gyár is követte. Mindezzel egyidőben az Alpokban az osztrák Mathias Zdarsky honosította meg a sízést az 1890-es évek elején lilienfeldi birtokán, közel három méteres lécekkel és egy botot használva. A két botos technikát az osztrák-magyar hadsereg őrnagya, Bilgeri terjesztette el a századforduló után, a kapuk közötti versenyzést pedig a Svájcban élő angol Lunn. A kor kedvezett az új sportág elterjedéséhez. Európa-szerte a századvégen kezdték széles körben követni a kedvtelésből űzött versenyszerű sportolás angliai divatjait, megjelent és népszerű lett a futball, az evezés, a korcsolyázás és a tenisz, végül pedig a sízés. A már nálunk is elterjedt alpinizmus hívei örömmel fogadták a téli hegymászást nagyban megkönnyítő segédeszközt, de rövidesen látszott, hogy a sí önálló sportágat teremtett. 1896 végén jelent meg Chemel Istvántól „A lábszánkázás kézikönyve”, világviszonylatban is az egyik első szakkönyv, ez a futás, illetve a hegymenet mellett a lesiklás és az ugrás elemeit is oktatta. Akövetkező években Budapest mellett Erdély és a Felvidék vált a sportág bázisává, a szászok és a szepességi németek is lelkesen fölkarolták. Brassóban 1905-ben működött a Krons- tadter Ski-Verein, s a Magas- Tátra szállodásai is hamar fölismerték a téli vendéglátás fontosságát. A legnagyobb jelentősége azonban annak volt, hogy 1908. január 9-én Déry József, dr. Jordán Károly és Viktor, dr. Metzler Jenő, Plöki Antal, Ritter Nándor, dr. Schwicker Richárd és Serényi Jenő kezdeményezésére, rajtuk kívül még Péteri Ferenc, Horváth Kálmán és Komar- nicki Gyula vezetésével Budapesten megalakult a Magyar S; Klub. A klub létszáma az első években még a százat sem érte el, de eredményeik ma is imponálóak. Már az első évben, 1909-ben létrehozták Magyarország első síházát a Kis- Fátrában, a Chleb és a Kriván között, a terület tulajdonosáról elnevezett „Báró Révay Gyula menedékház”-at. írásokban népszerűsítették a sportágat a Nemzeti Sport, a Turistaság és Alpinizmus és más orgánumok hasábjain. A rendszeres heti összejöveteleken megbeszélték a következő hétvégi és a hosszabb, távolibb tájakra induló túrákat, ezekről a klub szép kiadású Évkönyveiben fényképekkel illusztrált, hangulatos és igen sok gyakorlati információt tartalmazó beszámolók jelentek meg. Nem csupán a Magas- és az Alacsony-Tátrát, a Máramarosi, Radnai és Gya- lui havasokat, vagy a Déli Kárpátokat járták be több napos sítúrákon, de a közeli Budaihegyeket, a Pilist és a Börzsönyt is rendszeresen fölkeresték sporttárs elődeink. A sísport népszerűsítését, az oktatást is szívén viselte a MSK. Gyakorlottabb tagjai minden érdeklődőt szívesen oktattak a budai hegyekben, de ekkor már a szervezett sítanfolyamok is megindultak. Az elsőt még 1907-ben M. Zdarsky, a neves osztrák símester tartotta Brassóban. 1910-től Tátra- széplakon dr. Guhr Mihály orvos-szállodatulajdonos kezdeményezésére rendeztek tanfolyamokat. A sísport másik neves úttörője, G. Bilgeri vezette a MSK első tanfolyamát 1913 januárjában Körmöcbányán a Nagy-Kriván alatti Mailáth menedékházban, 46 résztvevővel. A következő hónapban a következő félszáz jelentkezőt már az első magyar síoktató, Delmár Walter ismertette meg az alapokkal, ugyancsak Körmöcön, ahol a patinás bányaváros vezetői a „fehér arany”-ban rejlő lehetőségekre is fogékonynak bizonyultak, s a közeli Szkalkán egy új menedékházat építettek. A sporttörténelem eme korai, tisztán amatőr korszakában a kedvtelésből végzett testedzés és a versenyzés nem vált el egymástól. Aki megtanult sízni, az játékból, ereje kipróbálására szívesen mérte össze tudását társaiéval. Az első budapesti síversenyt a MSK a Budapesti Egyetemi Turista Egyesülettel közösen rendezte meg a Normafánál a Sig- ray-lejtőn 1909. február 28-án lesiklásban, műlesiklásban és ugrásban. (A legtöbb versenyző ekkor még mindhárom ágban rajthoz állt.) A következő évben Budapesten nem volt elég hó, de a Börzsönyben annál inkább, így a Csóványos és a Nyiresi rét között rendezték meg az első országos lesiklóversenyt 1910. február 20-án. Az MSK egy bizottsága Plöki Antal irányításával 1910 novemberében kidolgozta a síversenyek pontos szabályait. Ezek alapj án rendezte meg ugyancsak az MSK 1911. február 4-5-én az első országos bajnokságot Tátraszéplak fölött, a Sziléziai-ház közelében. Ezt az osztrák Richard Gerin nyerte, de a következő két évben az MSK vezetője, Baján Artur az összetettben sikerrel győzte le az osztrákokat. Folytatjuk Pécsi, népi diplomáciánk tervei Göncz Árpád is köszöntötte őket Fotó: Laczó József Iglói Gyula A Magyar-Román Baráti Társaság minden módon hozzá kíván járulni a magyar-román történelmi megbékéléshez. Ennek a gondolatát - a két országban elsőként - a pécsi értelmiségiek hirdették meg az 1989. év tavaszán kiadott Húsvéti Nyilatkozatban. Az Észak-Magyarország 1992. április 16-i száma fénymásolatban közölte ezt a dokumentumot magyar és román nyelven. A kibékülés egyfajta „munkamegosztást” követel, s ebben megvan a maguk sajátos feladata a parlamenteknek és a kormányoknak, a politikusoknak és a diplomatáknak, az iskoláknak és az egyházaknak, a tudománynak és a sajtónak..., s természetszerűleg a polgárokat tömörítő társadalmi szervezeteknek is. Társaságunk az „egyszerű emberek” szintjén szerveződik, s vállalta azt, hogy elősegíti a megbékélést a magyar és a román polgárok között. Ezt szolgálja az a pécsi fórum is, amely 1993. augusztus 27-29. között tanácskozik a pécsi Le- nau-házban. Résztvevői: magyarországi magyar és román, s romániai román és magyar polgárok, akiket paritásos alapon hívnak meg. A szervező bizottság arra számít, hogy a magyar és román polgárok párbeszéde során figyelemre méltó megnyilatkozások hangzanak el, olyanok, amelyeket érdemes lesz megörökíteni és megismertetni az érdeklődő közvéleménnyel. Ezért azt tervezik, hogy a tanácskozás anyagát szerkesztett formában közreadják magyar és román nyelven, továbbá - kivonatosan - más nyelveken is. Az ülésen jelen lehetnek megfigyelőként különböző társadalmi szervezetek képviselői és természetesen a hazai, továbbá a külföldi sajtó munkatársai. Ez a fórum elindítója lehet egy széles körű feltáró és tisztázó jellegű párbeszédsorozatnak a két ország közvéleményében. Nem politikusok, nem tudósok, nem szakértők találkoznak tehát egymással Pécsett, hanem „hétköznapi” emberek. A fórum ennek megfelelően nem elvont, elméleti kérdésekről esik majd szó, hanem a magyar-román e- gyüttélés hétköznapi gondjairól. Konkrétan: hol, mikor, miben és hogyan nyilvánulnak meg az együttélés napi problémái; milyen okok és körülmények idézték, illetve idézik elő azokat; miként lehetne megszüntetni, vagy legalább enyhíteni őket; s ki, mit tehet a görcsök oldásáért? Szeretnénk elérni, hogy valóban nyílt és őszinte párbeszéd alakuljon ki, ne legyenek tabutémák és „kényes” kérdések. Mint ismeretes, múlt év novemberében Bukarestben járt társaságunk delegációja. A munkájukról Göncz Árpád köztársasági elnök úrnak írásos tájékoztatót küldtek, amire tavaly december közepén reagált az elnök úr. A társasági lapunkban közzétett levél szövegéből idézünk: „Örülök, írta Göncz Árpád a társaságunk elnökéhez címzett levelében, ha a népi diplomácia eszközeivel rombolni vagy legalább gyengíteni tudják a pszichológiai falakat, s örülök, ha védelmet tudnak szerezni a határainkon túli román és magyar barátainknak, akik Önökhöz hasonlóan a két nép közeledését, egymás megértését és egymás iránti türelmet akarják. E törekvésükben üdvözlendők az olyan - levele megfogalmazása szerint- nem szokványos módszerek, mint Iliescu úr felvétele a Társaság tagjai közé. Végezetül, fejeződik be a levél, hadd erősítsem meg: a Társaság céljaival egyetértek és jómagam is arra törekszem - élve a tisztségemből adódó lehetőségekkel -, hogy a magyarok és a románok magyarként és románként élhessenek, s együttműködhessenek határon innen és határon túl.”
