Észak-Magyarország, 1992. június (48. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-13 / 139. szám
1992. június 13., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 13 i ! "Háromszék-, Udvarhely- és Marostorda megyék katholikus községeinek, valamint egész Csík- megyének ájtatos lakóit minden évben Somlyó összegyűjti. Ez idén is péntek déltói keresztek és zászlók alatt szent énekeket zengedezvén szakadatlanul érkeztek Somlyóra, e híres búcsú járó helyre, a négy vármegye katholikus híveinek ezrei.(...) egy kis eső hullani kezdett ugyan, de ismét csakhamar kiderült az ég, s délután 3 órakor már elég jó idó kedvezett a “Kis Somlyó” hegyen óriási hosszú vonalban felvonuló 9-10 000 fónyi bucsusoknak.” Történt mindez 1889 pünkösdjén. Majd’ pontosan száz év múlva, 1990 nyarának elején - több évtizedes szünet után - ismét nagy búcsút tartottak Csíksomlyón. Azután évről évre nagyobbat. A dicssugárba öltözött Madonnától az idén már 300 ezer (vagy még annál is több) zarándok várta a bűnbocsánatot. Jöttek végellóáthatatlan sorokba buszokkal és gyalog, búcsújárók és szemlélődök a határ mindkét oldaláról. Mert évszázadok óta megtisztulást ígér a Kálvária, csodát a szent szobor. A történet szerint hiába égették fel a krími tatárok a templomot, a kisdedet karján tartó Madonna sértetlen maradt. Hat befogott ökörrel sem tudták megmozdítani, a feldühödött korbácscsapás, baltavágás sem pusztíthatta el. A nyomok viszont eltüntcthc- tctlenül megmaradtak a faragott arcon, még átfesteni sem sikerült soha a sértés jeleit. Régen néhányan könnyezni is látták a csillagkoszorús Hölgyet, aki számtalanszor gyógyulással ajándékozta meg előtte könyörgő híveit. Bár valódi eredete máig tisztázatlan, a pünkösdi búcsút is egy csodálatos eseményhez kötik. Eszerint János Zsigmond választott király 1567-ben (vagy 1559- ben?) haddal akarta unitárius hitre téríteni a csíki római katolikusokat. Azok pedig hadra haddal és csellel válaszoltak (előre megfűrészelték a fákat, azután már néhány baltacsapással az ellenségre dönthették). Asszonyaik és gyerekeik ez idő alatt a templomban Máriához imádkoztak. Ennek a győzelemnek az emléke Somlyón a pünkösdi búcsú. Mi magunk .— nem az egyetlen miskolci csoportként - csütörtökön korán reggel indulunk itthonról a Páneurópai Unió buszaival a hosszú útra, sötét éjjel van már, - csak a templom ablakai világolnak a késői mise miatt - mire Tamási Áron falujában, Farkaslakán megállunk. Szálláshelyünk, Homoródfürdő varázslatos vidékét is csak reggel csodálhatjuk meg. Kövekkel kacagó hegyi patak fölé nőnek a fenyőrengetegek, nemsokkal mögöttük ezerszínű rét, amögött a völgyben pedig Kápolnásfalu, ahol a modem oltárú templomtól nem messze még sulyokkal tisztázzák a patakban frissen mosott ruháikat az ünnepre készülő asszonyok. Mégis, itt és így természetes a kétféle idő. Ncrnúgy a “főtéren”, ahol hagyományos építésű, székelykapus házak mellé modern és stílustalan betontömböt zsúfoltak. Csíkszeredának már a kettősségből sem jutott. Egyszerűen elvették a múltját, egy utca maradt meg a régiből a nagyvárossá nőtt településen. Nem messze a vasúttól embertömeg: az egyik járdán száz méternél is hosszabb sor áll kenyérért, ahogy az ünnepek előtt megszokott. A másik oldalon a búcsúra érkezők áradata igyekszik vendéglátóihoz, vagy egyenesen a templomba, virrasztani. Már néhány gyalogosan érkező keresztalj zászlója is feltűnik az esti szürkületben. Tavaly sokan eljöttek. Idén még többeket várnak, hiszen a sok csodát látott kegyhelyen most talál újabb csoda tanúi lehetnek. A város nemrég elhunyt polgármestere, László Pál jövendölte egy halála után nyilvánosságra hozott levélben, hogy a román televízió egyenesben közvetíti majd a búcsút és a magyarság is nagy reményeket fűzhet a jeles naphoz. Valószínű, tévedett. Tévékamerát csak magyart látunk, remények csak egyéniek teljesülhetnek. Szombaton reggel zarándokléptek csosszannak a Somlyói úton, bűnbánó zsoltárok, Mária- énckek és a székely himnusz dallamfoszlányai szállnak tovább a széllel. Bordó bársony és hímzett, fehér zászlók alatt székely nadrágba, sötét mellénybe öltözött férfiak csengetnek. Kétszer lent, egyszer fent, a válluk fölött, másoknál a kereszt által kijelölt négy irányban szólal meg a fémes hang. A templom előtti téren már alig lehet mozdulni, de még nem láthatjuk az érkezők utolját. Ha hinni lehet a hangszórónak, csak a Csíkszeredái keresztaljjal ötezren vonulnak. A Mária szobor előtt tolongás, a templomi padokban álmos szemű gyerekek, asszonyok, ők biztosan itt éjszakáztak. A 11 órakor kezdődő szabadtéri szentmise az összetartozásról szól. Arról az érzésről, amely a hívőket és a nem vallásos embereketyaránt a Somlyói búcsúra vezérli. Már a bibliai történet is ezt a gondolatot sugallja, hiszen az apostolok és a nép pünkösd napi változása, mely a Szentlélek leereszkedésének köszönhető, az egységes egyház alapjait rakta le. A legelső Somlyói pünkösdi búcsún valószínűleg még csak a nevezetes csatában résztvevő csíkick, gyergyóiak és Kászon vidékiek vettek részt, de hamarosan megjelentek a moldvai katolikus magyarok, a XVII. században pedig rendszeressé vált a felső-nyárádiak, az udvarhelyszékiek és a felső-három- székick zarándoklata is. Azután, ahogy gyorsabb és könnyebb lett a közlekedés, mind messzebbről is jöttek a magyarok, és a határok változásával csak jelentősebb lett az itteni találkozás. De láthatunk görög katolikus vallásukat megtartott román hívőket is. És egyre több a protestáns “vendég”. A lehajtott fejjel és felemelt lélekkel zarándoklók között a prédikáció utolsó szavaiból csak az “itt vagyunk itthon” szavakat érezzük valóságosnak. A többi, hogy “a velünk együtt élők sajnos nem barátként, hanem idegenként néznek ránk” a búcsú idejére mintha elveszítené igazságát. Lovasok - piros-fekete szoknyás lányok, fiatal, ugyancsak népviseletbe öltözött férfiak - vezetik fel a menetet az úgynevezett kikerülő úton. Két órába is beletelik, mire felérnek a Salvator kápolnához és onnan vissza. Délután egykor kezdődik a körmenet. Az utolsó keresztalj csak három óra múlva kezdhet az induláshoz készülődni. A sűrű sorokat látva hihetőnek tűnik az itt-ott hallható, félmillió résztvevőről beszélő változat is. Pedig sokan nem is tartanak a menettel. A Kálvária nehéz útját választják inkább. Egy pap vagy egy felolvasó asszony vezetésével csoportosan vágnak neki a meredek, csúszós hegyoldalnak. Minden stációnál megállnak. Felidézik a bibliai jelenetet, az abból áradó isteni tanulságot. Az egyik csoportban magyarul, a másikban románul szól az ima. Fiatal apuka nyakában gyermeke. Görnyedt öreg nénit kétfelől támogatnak. De mennek. Az egész ember hite árad az erőt gyűjtő suttogásból: Megsegít az Isten! Mintha a mi csoportunk külön figyelmet érdemelne, az utolsó stációhoz érve megszólal a Salvator kápolna harangja. Az évszázados épület kazettás mennyezetén még láthatók a hajdani festés körvonalai, de kevesen figyelnek a művészi értékekre. Csodatévő segítségért könyörögnek az oltár előtt és a magukkal hozott zöld ágakkal megérintik a képeket. Az így megszentelt levél ír minden baj ellen. Kívül a kápolnabéli imák mormolását elnyomja a vonulók éneke. A közeli ferences kolostor néhány szerzetesét is látni a kápolna körül. Azután megjelenik egy férfi. Durva, barna csuháját derekán hatalmas rózsafüzér köti cl, kezében hosszú szárú, ágból formált kereszt, minden lépésnél “vándorbotként” segíti vele lépteit. Ápolt, de mellkasát verő szakálla és vállánál is lejjebb érő haja közül erős tekintet néz a közeledőre. A hívek tudják, ő a hegy remetéje, segítséget, tanácsot várnak tőle - hiszen ő már átélte az isteni kegyelmet. Saját legendája van, miszerint a villám közvetlenül mellette csapxttt a földbe. Nem lett semmi baja, de a nyakában lévő rózsafüzér máig látható nyomot hagyva a bőrébe égett. Ezután költözött ki a hegyre. Most kiválik a beszélgetők gyűrűjéből, elindul - és ahogy követi a szem sarus lábainak mozgását, mintha évszázadokat fordulna vissza az idő kereke. Nem lehet tudni, az utolsó keresztalj mikor végzett útjával, de este hét körül jár már az idő, mikor a csíkcsióiak (közeli település, a legelsők között kezdhették meg a körmenetet) a zuhogóvá erősödő esőben gyalog ráfordulnak a hazavezető útra. Másnap délben - könnyű nekünk, busszal járunk - a csíkkarcfalvi erődtemplomban alig találunk misét hallgató hívőket. A többiek még nem érkeztek meg a búcsúról: oda is, vissza is gyalog teszik meg a húsz kilométernyi távolságot. És van. aki még marad Somlyón. A szentmisék vasárnap is folynak, a Kálvária újból megjárható, a fiatalokat várja találkozójuk. A hazaindulók pedig fáradt lábbal a zászlók után haladva maguk fölé vonják a búcsúzó ének megnyugtató fátylát. “Megnyertük, amiért jöttünk, Istenünkkel megbékéltünk." Csörnök Mariann Fotó: Hajdú Imre
