Észak-Magyarország, 1991. március (47. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-23 / 69. szám
1991. március 23.. szombat ÉSZAK MAGYARORSZAG 13 Ha az 1750-es évek táján a festői bajor medencében élő svábok ismerték volna a kétszáz évvel korábban, nyomtatásban is megjelentetett jövendölést, akkor aligha vágtak volna neki az útnak, hogy Magyarországra jöjjenek, s Ráfckán telepedjenek le. A francia asztrológus, Nostradamus egyik híres négysorosában írja Sztálinról, s a háborút nyert Szovjetunióról, szabad fordításban és szabad értelmezésben: „A Király, azaz Sztálin túszként " rabságban tartja alattvalóit, . . . akik . .. útlevelet nem kapnak ... A túsz szó jelentheti a malenkij robot orvén hadifogságba hurcolt százezreket is.” Rátka megszenvedte a „kis munkát”. Valami ördögi, máig sem világos terv alapján, kétszáz embert hurcoltak el a faluból. Csak azért, mert németek. Németek? Magyarnak vallják magukat, negyedévezred óta, de tulajdonképpen svábok, de a klasz- szikus pángermánságot nem vállalják. A sors úgy hozta, hogy ők, illetve ők is bűnbakok legyenek. Malenkij robot... A lágy, I dallamos orosz nyelv milyen hideglelős bravúrokra képes .. . Ha egyáltalán lehet, igyekszünk szenvtelenül beszélgetni az akikori eseményekről. Néha elcsuklik a hang, előkerül a zsebkendő, s mindennél mesé- lőbb hallgatásba burkolózik a társaság. Ez a csend fáj, ez a csend iszonytató. Hallgatunk, kicsit talán azért is, mert a malenkij robotról hallgatni kellett. Mert a malenkij robot szé- gyellnivaló. A „nagy testvér” miatt is, a tehetetlen düh miatt is. Az egyik asszony meséli: — A férfiak csákányoztak és lapátoltak, én a barátnőmmel elmentem és toltam a csillét. Iszonyú volt. Többnyire levest'kaptunk. Csalánból vagy répából főzték. Két fiam, mégy unokám van. Nem tudják, nem akarom, hogy tudják, hogy én min mentem keresztül. A másik asszony meséli: — Húszéves voltam. A kezem — nézze meg — tönkrement. Dolgoztam én világéletemben, de a bánya, az más . . . Nem szívesen beszélek erről. Szeretnék mindent elfelejteni. De éjszaka eszembe jut a láger, a sok poloska és a tetű. Az őrök egyébként rendesek voltak. A harmadik mondja: — A férfi, akivel 1948- ban házasságot kötöttem, velem együtt raboskodott a táborban. Én akkor alig múltam 15 éves, most 63 vagyok. Szép, barna hajam volt., s ne kérdezze, hogy miért, de nagyon korán kezdtem őszülni. Nézegetjük a névsort. A fejlécén ez áll: a még élő elhurcoltak. Szívem szerint mindenkit felsorolnék. De a még élő pokolj árók nevét nem vésik kopjafára. Rátkán szinte nincs ház, amely a „felszabadítás” után ne fogyatkozott volna meg. Nézegetjük a listát: Braun, Müller, Tilger, Raizer és felesége, Müller és felesége, Gint- ner és felesége. Ezt a listát Gintner József állította össze és bocsátotta rendelkezésünkre. A rokonság nagy része megjárta a hadak útját. Öt, mint suttyó legénykét is a csapathoz irányították, mert hibád- zott a létszám. Megszökött, kétszer is, itthon maradt. Az előzményekről ő beszél: — 1945. január 7-én, a reggeli órákban a megszokottnál jóval nagyobb volt a mozgás a faluban. Feltűnően sok volt a szovjet katona, az elöljáróság emberei is nyüzsögtek. Kilenc óra tájban a kisbíró a szokásosnál tovább verte a dobot, s közhírré tette, hogy mindenki menjen az iskolába. Akkor még nem tudtunk a malenkij robotról, a kétszázas keretről. Házról házra járva gyűjtötték össze a lakókat. A férfiak java még a háborúban volt, így 15 éves kortól egyaránt begyűjtötték a lányokat és a fiúkat, de a nők így is többségben voltak. Gondoljuk csak el! Magyarország keleti részén már befejeződött a háború. A politikusok, a polgárok többsége, nemzetiségre való tekintet nélkül tudta, hogy a németek vereséget szenvedtek. Ám a német bukás és az orosz béke konstellációjának következménye akkor még nem tűnt nyilvánvalónak. Az újkori dokumentumokban olvasható olyan szovjet nyilatkozat, mely szerint a magyar ügy megoldása csak vagon kérdése ... Nos, lett vagon. A szerencsi bíróság épületében összegyűjtött kétszáz, többnyire rátkai lakos közül néhányan megszöktek. Köztük előbbi riportalanyunk is. — Január 23-án indult el a 14 vagonból álló szerelvény. Szerencsről, Mádról, Tokajból, Abaújszán- tóról pótolták a hiányzó létszámot. Akkor már mindegy volt, hogy cigány, sváb, magyar az illető. A kétszáz az kétszáz. A „kis robotot” nagy bürokraták szervezték. Rendnek kellett lenni! És milyen volt az utazás? Egy akkori tizenéves válaszol: — Háromnapi élelemmel mentünk Szerencsre. Nem tudtuk, el sem hittük volna, hogy a három napból három év lesz. Tizenhét napig zötykölődtünk a vagonban. Az éhezést még csak bírtuk, mert fiatalok voltunk és egészségesek. De a szomjúság... A koszhoz hozzászokik az ember, de a víztelenségbe belehal. Kérdezem a falu 11 éve hivatalában levő polgármesterasszonyát, Héniing Istvánnét, hogy mi tartotta életben a települést, mi adott további vitalitást azoknak, akik a malenkij robot három—öt éve után visszatértek. — A rátkaiak hozzászoktak a kemény élethez. Ez a szívósság segített a túlélésben. Kint kevesen haltak meg. Most a faluban 1160-an laknak, a házak szépek, gondozottak. A munkaképes emberek többsége Szerencsen dolgozik, van háztáji, s porta alig képzelhető el személygépkocsi .nélkül, A mi népünk kis pénzű, de gazdag és törekvő. Alkalmi beruházásainkat a téglajegy fedezi, s harmincezer forintos egyéni hozzájárulással megoldottuk a telefonellátást is. Híres emberként csak egy püspökhelyettest tudunk felmutatni, de arra büszke vagyok, hogy a németség egyre inkább meri, tudja vállalni nemzetiségét. Erre csak egy példa: a hosszú évek óta tartó szemérmetes előkészületek után, ma már kötelező a német nyelv az általános iskolában. Magyarul beszélünk, de az okfejtő magyarázatba be-becsúszik néhány német és orosz szó. Egymásra rajzolódnak a képek, s a jelen pulzusát tapogatva sem tudunk szabadulni a múlttól. — Volt velünk egy pap is. Mit vétett, mit ártott az oroszoknak? Nekünk sokat segített. Segített megmaradni, embernek maradni. — A táborból emlékszem egy fickóra. Olyan kápóféle. Hogy annak mekkora tenyere volt?! Hogy mekkorát tudott ütni?! — Akadt olyan, akit ott temettünk el. Háromra emlékszem, csak a vezetéknevüket mondom: Drlisner, Holtzreiter, Gintner. Megint egy Gintner. Akkor mondja ő. — A malenkij robot mindenki egészségi állapotára hatással volt. Az embertelen munka- és lakáskörülmények, a hiányos táplálkozás nyomot hagyott. Sokan, hatvannál többen, idő előtt haltak meg. De az élők még emlékeznek, s nem felejtik a Dombasz-vidéki falvakat: Vorosilovkát, Huspenkét, Deltatrit, Parkomanát. A rátkai lágerlakók első turnusa 1947-ben tért haza. Az utolsó két évvel később. Sorsuk, életük, keserves történetük szerepel majd abban a monográfiában, amelyet Lengyel István ír, s amely az idén szeptemberben jelenik meg. Emlék, emlékmű lehet ez is. Olyan mementó, amely a kártalanítási törvénynél is mélyebb fejet hajt és hajtat, a meghurcoltak előtt. Brackó István Rohamosan terjed az ismeretlen kór Titokzatos sertésvész Németországban Zemplén legdélibb csücskében, hol hegynek, dombnak híre-pora sincsen, van egy falu. A falu egyik görbe utcájában éldegél egy szerény ember. Róla szól ez a mese. . . Kerékgyártó volt az üknagyapja. Nevezetes. De a nagyapja is elkészítette még magának a kapanyelet, kaszanyelet (a messze földön híres görbét), elkészített gereblyét, favillát, guzsalyt, sulykot, bevetőlapátot valahányat. Favillát veresgyűrűfából faragott, mintha csak ezüstfából, aranyfából faragta volna, olyan gonddal. E mese kezdetén az, kiről szavam szól, már megvolt, négyéves volt. Ott lábat- lankodott a nagyapja körül a színben. Lábatlankodott, és gyönyörködött, a visongva göndörödő, gyűrűsödő fényes forgácsokban. Faragó ember leszek, ha nagy leszek! - gondolta. Kis kerekű, kis szekerek mestere. Na, és aztán nőttön-nőtt az idő. És nőtt, miként a Sajó mentén a jegenyefa, szálasra, egyenesre a gyermek is. Le- gényesre. Indulnia kellett, ha akart, inasnak. Merthogy ő kerékgyártó szeretett volna lenni. Három és fél évig inasko- dott a mi legényünk Bátfay István uramnál Tiszapalko- nyán. Szíve, lelke szerint. Kedve szerint. Három és fél évig szívta magába a kerékgyártás fortélyait ott a palkonyai műhelyben úgy, s egy kicsit még jobban, mint a fodros forgács illatát esztendőkkel azelőtt a nagyapja mellett. Figyelmes volt. Serény-szolgos-dolgos. És aztán boldog. Amikor segéd lett, amikor felszabadult. Tovább egy kurta percig se maradt Tiszapalkonyán. Mert úgy érezte, hogy ott már mindent megtanult. Pakolt, és indult. Hogy egy-egy évet, fél évet újabb és újabb mesterek oldalán szolgáljon. A tudásért, a mesterségért. Hejőcsabára sietett. Zsiday Pál kerékgyártó mesterhez kopogtatott be szép jónapottal, hogy aztán öt hónapig lesse annak minden mozdulatát. He- jőcsabáról Gyöngyösre váltott. Hét hónapig dolgozott Kru- pánszkynál, a híres kocsi- és hintógyártónál, akitől szintén nem távozott üres tarisznyával. Gyöngyösről Jászberénybe vitte útja. Fél évre. Hogy megtanulja, hogyan készül a szekerek királya: a dorozsmai szekér. Tápiófarmos következett. Ott futott el fölötte egy kerek esztendő. Elfutott, de megérte. Az érte meg, hogy tarsolyába kerülhetett a jászsági szekér minden csínja-bínja. Amellyel, s a többivel, immáron bátran vághatott neki Pestnek. A pesti gyáraknak. A gépek világának . . . És jött a katonaság. Fegyverrel jött, persze, de lyukas ladikokkal is, amelyeket tol- dozni-foldozni kellett. És jött a fogság. Mesékben a tizenkét fejű sárkány fészke. És jött, mert jönnie kellett, a szökés. A szökés Temesvárról haza. A szülői házhoz. A saját műhelyéhez. A megnyugváshoz, mini a mesében . .. Előbb kijavitgatta, kicsinosítgatta özvegy édesanyja ütött-kopott, régi szekerét. Aztán, újabbakról újabbakra haladva, túljutott a háromszázadik szekeren is az idők folyamán. Miközben ezer és ezer másegyebet, apróságot készített. Jármot, szövőszéket, kenyérbevető lapátot, szerszámnyeleket, kerekes guzsalyt, csobolyót, kulacsot. Se szeri, se száma játékot, örömmel. Mert azt látta, hogy mindig örömmel távozik tőle mindenki mindennel. Szekérrel, másegyébbel. Mindenki, akit alig győzött kiszolgálni. Annak ellenére is, hogy már géppel dolgozott. Körfűrésszel, szalagfűrésszel, gyalugéppel, fúrógéppel ... Boldogan dolgozott. Főleg a szekereken. A borsodin különösképpen. A borsodin, amelynek oldalán a középső karfától harminc milliméterre érdekes tulipán állt. Egy kettévágott, egy piros, fehér, zöldre festett. A borsodin, amelynek nyújtója hátsó végén csikófej volt. És amelyen körös-körül, vésve-fonott mintáknak kellett lenniük. Magyar bajusznak, szőlőfürtöknek, szőlőleveleknek ... Híre ment. Híre ment annyira, hogy egyszerre csak meghívást kapott Budapestre egy mezőgazdasági kiállításra. Szívesen vette a meghívást, és szívesen tett eleget neki. Két nagy szekeret, meg egy kicsit készített borsodi tulipánosat. Azokkal szerénykedett fel a fővárosba. A kicsi szekér olyan volt, mintha nem is vésve, de fonva lett volna tetőtől talpig. Olyan volt, mint a mesében. Gyorsan gazdára lelt... És ment a híre tovább is. A miskolci faragók stúdiójáig is, akikkel aztán dolgozhatott kedvére. Dolgozhatott Budapesten, a Margaréta téren, ahová forgó-libegő játékokat tervezhetett a gyermekeknek: Csillebércen, Zánkón, Kazincbarcikán, Miskolctapolcán ugyancsak táborozhatott a stúdióval. Forgópávát, taposómalmot, szélmalmot, hintákat, csigalépcsős csúszdákat, reneszánszszéket hagyhatott maga után mindenütt, mindenki számára ... A faluban, az óvoda udvarán, az ő csónakhintái lipin- káznak. Az iskola vitrinjeiben az ő keze munkáját őrzik az apróbb, értékes háztartási eszközök. A templomkertben negyvennyolcas kopjafaegyüttes emlékezik. Az is az övé ... Mondom hát, Zemplénben, annak a legdélibb csücskében, hol hegynek, dombnak híre- pora sincsen, van egy falu: Kesznyéten. Abban a faluban, a Táncsics utcában, a 19-es házszám alatt él magányosan egy ember: Szabó Sámuel. Ki eleddigi életében háromszáz szekeret, s ezeregy másegyebet faragott, de aki immáron senkinek se dolgozik, csak az óvodának, csak az iskolának, csak a falunak. A kis fafaragók körével, amelyet vezet. Öróla szól ez a mese. S hogy itt, a mese végén fájdogál, egyre jobban fájdo- gál szegénynek a lába?! Az is igaz. Aki nem hiszi, járjon utána! Réthy István Egyre félelmetesebb méreteket ölt Németországban, a decemberben kitört sertésvész, amelynek oka eddig ismeretlen, és a szakértők még abban sem biztosak, hogy fertőzésről és nem mérgezésről van szó. A legtöbb elhullás Észak-Rajna-Veszti áliában fordul elő. itt 20 ezer parasztcsalád él .sertéstenyésztésből. Eddig 1400 parasztgazdaságban jelentkeztek a betegség tünetei és naponta 40—50 új esetet jeleznek. Ezekben az egyébként világszínvonalon működő gazdaságokban jelentkézett tavaly decemberben a titokzatos kór: a normális szülési időpont előtt nyolc-tíz nappal, a vemhes kocák élet- képtelen, vagy már halott malacokat ellenek. Már az anyaméhben kiszáradnak, szinte mumifikálódnak a kismalacok. Az állatorvosok a mind több eset alapján a következőképpen írják le a betegség lefolyását. Az anyakocáknak általában 5 százaléka betegszik meg egy-egy gazdaságban. A megfertőzött állatok lázasak lesznek, légzési és keringési zavarok lépnek fel náluk, a fülükön és a hasuk alján kék-vörös foltok jelennek meg. A tünetek mintegy három hétig tartanak. A betegség rendkívül gyorsan terjed: Németországon kívül máris nagy számú fertőzött gazdaság van Hollandiában és Belgiumban is. Hogy a járványnak útját állják, az Európai Közösségek Bizottsága több észak-német körzetet lezárt, ezekről a területekről nyolc hétig tilos sertéseket ki- és beszállítani. Ennek ellenére kevés a remény arra, hogy a sertés- vészt sikerül leblokkolni, hiszen a szakértőknek jószerivel fogalmuk sincs, mi okozza az újszülött malacok pusztulását. Egyesek vírus- fertőzésről, mások gomba- fertőzésről beszélnek és van, aki nem tartja kizártnak, hogy sertéstáp okozza az elhullásokat. Ez utóbbi feltételezést megerősíti, hogy súlyos, mérgezésre utaló elváltozást találtak az állatok májában. A tanácstalan német szakértők kapcsolatba léptek amerikai kollégáikkal is. A tengerentúlon ugyanis máikét éve ismerik ezt a titokzatos betegséget, de az ottani állatorvosok is sötétben tapogatóznak.
