Észak-Magyarország, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1990. március 15., csütörtök Nemzetőr Kriszfus ...a Kerepesi temető 21-es parcellájában... („Isten csodája, hogy még áll hazánk" - Petőfi) Fotó: Dobos Klára Kegyeleti koszorúinkról nem maradhat le a nemzetiszínű szalag. Normális körülmények között legalábbis. Nemzetközi szokás ugyanis, hogy egy nemzeti eseményhez fűződő, vagy egy nemzet, egy ország nevében történő koszorúzáshoz az illető nemzet színei elma- radhatatlanul hozzátartoznak. Elfogadott, mindenki által tiszteletben tartott szokás ez, mégis ezzel van a legtöbb baj. A nemzeti színek más nemzethez tartozókat irritálhatnak, zavarhatnak, sőt a kifogásolt nemzeti színek eltávolítására késztethetnek. Civilizáltabban, vagy kevésbé úgy — attól függően, hogy az érdekelt felek között éppen mennyire mérgeződön meg a viszony. Most hallom, hogy március 15-én, nemzeti ünnepünkön Erdély egyes részein, határszéli városaiban koszorúzásra készülnek. A hozzám eljutott hírek szerint Szatmárnémetiben bizonyosan. Tájékoztatóm szerint a koszorúzás a Muhi-palota előtti Balcescu-szobor előtt kezdődik és az er- dődi várban folytatódik. És itt merül fel ismét a koszorúzásra használható szalag kérdése. Tipikus romániai kérdés, ami csak egy délkelet-európai sok- nemzetiségű, nem éppen toleranciájáról híres államban merülhet fel. Milyen szalag lesz a koszorúkon? Elvégre Balcescu elé nem helyezhetnek magyar szemzeti színeket, s románt sem, ha a magyar március 15-ét ünnepük vele. De egyáltalán lehet-e a nemzetközi kongresszusok előtt tisztelgő lobogókon kívül, akármelyik országban is más ország nemzeti színeit használni? Egyesekben—mint a mienkben is lehet — lásd a Hősök terén akárhányszor a román nemzeti lobogókat, román emigránsok kezében! Máshol viszont nem. Romániában sem. Az aradi vértanúk, vagy a segesvári Petőfi- emlékmü, az érmindszenti Ady-szobor talapzatáról legelőször mindig a magyar színeket tépték le, s jó ha meg nem gyalázták. De hát ez belüvolt, ki tudott volna beleszólni. És akkor most milyen szalag díszíti majd a szatmári Balcescu-szobor- ra helyezett koszorút, a magyar 48-as forradalom kitörésének évfordulóján, és milyen a magyar nemzeti költő házasságának színhelyén Erdődön, ahol mindössze egy tóparti „ütött”-kopott emléktábla hirdeti, hogy ott járt, Szendrei jószágigazgató úr lányának ott udvarolt és a gótikus templomban ott kötött házasságot Petőfi Sándor?! — „Álldogálok a tó partján, szomorúfűz mellett” — mondhatnám az emléktábla felirata szerint a költővel, és próbálom megfejteni miért gond ez ma is, és miért ne fújhatná a friss márciusi szellő azokon a koszorúkon mindkét nép nemzeti színeit? Hiszen Balcescu és Petőfi nem akármilyen alakjai voltak annak a forradalomnak, amelyre a románok is büszkék. Igaz, az előbbi, az erdélyi kitörésekor még Párizsban lelkesedik az ottaniért, amikor Avram láncú a móc vezér a magyart már hátbatámadta, de Balcescu, a csak júniusban kitörő bukaresti bukása után, Cézár Bolliac-kal együtt mégiscsak Magyar- országra menekült éppen a magyar—román forradalmi együttműködést megvalósítandó. Végül is ö az, aki előbb Bemmel, majd Kossuthtal tárgyal, s aki Szegeden aláírja vele éppen a hegyekben vérengző Avram láncú ellenében a Projet de Pa- cificationt — a Kibékítési tervezetet. Ki késiekedett, ki nem akart hinni a másiknak 1849. július 28-ig, a szegedi Ország- gyűlés határozatáig, vita tárgya lehet. A román lan Drágosnak, Kossuth láncúhoz küldött követének a sorsa — akit a móc császárpártiak kivégeztek, s akiről Száraz György, a 70-es évek fordulóján ítéletidő címmel írt szép békítő hangú magyar drámát — mindenesetre eligazíthatna ebben is. De az a tény is, hogy Balces- cunak — a valóban őszinte, megbékélésre törekvő román forradalmárnak a sorsa szinte teljesen a Petőfiéhez hasonlóan pecsételődik meg. Iszonyatos nyomorban, hazájától távol halt meg, 1852-ben, a szicíliai Palermóban. Testét tömegsírba temették a kapucinusok temetőjében, ami lehetetlenné tette, hogy csontjait később azonosítsák és szülőföldjére hazaszállítsák. És mast még mindig csaknem azonos a helyzet, Még mindig nem nagyjaink, történelmi sorsfordulóink emlékei előtt tisztelgő koszorúinkat figyeljük, hanem — rajta a szalagot. Pedig a szalagok arra valók, hogy lobogjanak az ünnepen, akár együtt is — és minden jószándékú, a mások érzékenységére is figyelni tudó embert és népet képviselve — akár egyszerre. Gyöngyösi Gábor A szabadság jelképe a Bálványon Számomra is, mint oly sokak számára, legnagyobb nemzeti költőnk Petőfi Sándor. Mégsem éreztem őt soha igaziból szívemhez közelállónak. Mert ő elfogult volt az Alfölddel, én pedig a hegyekkel szemben. Mert ő azt írta le: „Mit nekem ti zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája, tán csodállak, ámde nem szeretlek ..Én pedig a Bá,nya- bükk tövében, hegyek lábánál születtem, nőttem fel, az én szememben nem a róna- ság, hanem a hegy, a fenyvesek máig az Isten. E tudom, így érzett és érez soksok diósgyőri is. Akiknek legtöbbje szemében Petőfi ma sem az Alföld énekese, hanem a Szabadság költője. S így már magunkba zárhattuk őt legalább annyira, mi is, mint a rónák népe. Mert a szabadság érzése ugyanúgy átitatja lelkét annak, akinek akadálytalanul siklik tova tekintete a pusztán, ' mint azét, aki egy hegycsúcson érzi szabadnak magát. A diósgyőri vasas természet- járók 1948. február 12-i vezetőségi ülésükön, a Bükk második legmagasabb csúcsára álmodott kilátót nem Széchenyiről, nem Kossuth- ról, nem Jókairól, hanem Petőfi Sándorról nevezték el. Én akkor még a diósgyőri katolikus iskolában Julika nénitől tanultam írni, olvasni. .. A diósgyőri vasas természetjárók fényes tettekkel írták be nevüket a magyai* természetjáró mozgalomba. Számomra — aki hosszú éveken át közéjük tartozónak mondhattam magam, s erre míg élek büszke leszek — legnagyobb tettük a Petőfi Sándor kilátó állítása volt a Bálványon. Máig úgy gondolom, hogy szebben nem köszönthették volna a magyar szabadságharc centenáriumát. A most éppen 75 éves Digép tüzérségi lőtornyát tervezték át kilátónak Varga István, Kádas István és mások. Majd megkezdődött egy nemzedékek számára példaként állítható sziszifuszi munka. A kilátó különleges acélból készült anyagának, a cementnek a felhordása váltakon Ómassá- ról Bánkúira, a Bálványra, s végül a kilátó felállítása. A centenárium évében, június 12-én avathatták fel, országos ünnep keretében. Aki csak egyetlen követ is felemelt, aki csak egyetlen kilónyi cementet is felvitt oda, aki csak egyetlen órát Is dolgozott a tekintetet a Magas-Tátráig vivő Bálványon, magyarságból, hazaszeretetből jelesre vizsgázott. S ilyenek sokan voltak. Ál- dassék a nevük azoknak, akik már nincsenek közöttünk, merthogy ők is tucatszám számiáltatnak ma már... Azóta — tavaly volt éppen negyven éve — a Bálványon magasodó Petőfi Sándor kilátó a szabadság jelképe lett. Nem volt olyan március 15-e, még akkor sem, amikor nem volt nemzeti ünnep, amikor tiltották ünneplését, hogy a diósgyőri vasas turisták ne szavalták volna el ott a Nemzető dalt, ne énekelték volna el a Himnuszt. Lendeczki Laci bácsitól tudom, hogy milyen szép volt annak idején az avatási ünnepség, — zenekarral, dalárdával, a cserkészekkel. De azt már magam is tudom, milyen fenségesen felemelőek voltak később a mi március 15-i bánkúti ünnepségeink, s azóta is minden évben. Mert olyan március 15-e azóta sem volt, hogy a diósgyőri vasas turisták el ne énekelték volna a Bálványon: Isten áldd meg a magyart! Fújhattak jeges szelek, növeszthette a tavaszi napfény a hóvirágot, a békaszemet, eshetett hó, eső — a Petőfi Sándor kilátó mindig kapott koszorút, virágot, mindig éltette a szívekben a haza szeretetének lángját, negyven éven át a szabadság jelképe volt. S nem csupán a „beavatottak”, a „megszállottak” szemében, hanem azok számára is, akik szürke hétköznapokon, egyszerű szombatokon és vasárnapokon másztak fel a gondosan, karbantartott és mindig féltett kilátóra, hogy gyönyörködjenek a tájban, a névadója által nem kedvelt hegyekben, fenyvesekben, a tiszta időben látható Tátrában. Ma, 1990. március 15-én’ a diósgyőri természetjárók ismét a Bálványon emlékeznek a szabadságharcra, a márciusi ifjakra, Petőfire. De a Nemzeti dal, a Himnusz a Petőfi Sándor kilátó negyvenéves történetének során talán még sohasem szállt olyan szabadon, mint éppen ma, az új Magyar- ország megszületése előtti napokban. Amikor egy pillanatra elcsitulnak a pártharcok, amikor csak egy zászló loboghat felettünk, a pi- ros-fehér-zöld. Ny. I. A magyar államiság jelképei Állami címereink Ahhoz, hogy a magyar államiság egyik fontos jelképének a történetét megismerjük, legalább ezeresztendőnyi utat kell megtennünk visszafelé. Az állami címerek létrejötte, változása hosszú történeti folyamat részeként alakult ki, s napjainkban is egyik nyitott kérdés, hogy milyen lesz az új állami címerünk. Az államcímerek keletkezési idejét a történelem a XIII. század elejére teszi. Királyi — vagy éppenséggel állami — címerről 1,202-ig nem beszélhetünk. Addig nincs címerünk. A korábban fejedelmi, uralkodói jelképként ismert turulmadár, illetve bizánci kereszt egyszerű jelkép volt. Az első állami címerünk oroszlános ábrázolása 1,202-ben, Imre király idejében tűnik fel, majd a másik ábrázolás 1222- ben, 41. András idején, az Aranybullán. Az oroszlános ábrázolás és a vele járó vörösezüst szín Imre király spanyol származású feleségének a következménye. Valószínű, hogy az ő kíséretében érkeztek spanyol mesterek az országba, s az ő hatásuknak következtében formálódott ilyenné az első állami címerünk. Később a címerből eltűnik az oroszlános ábrázolás, és megjelenik helyette a bizánci eredetű kettős kereszt és a hármashalom. A hármashalom már az Anjouk idejében megjelenik, 'Nagy Lajos király címerén, pecsétjén, érmein, de még nem zöld színűén, hanem színtelenül. Egyébként az Árpád-ház kihalása után az Anjouk — az Árpád-házzal való rokonság és a trónigény kihangsúlyozására — megtartják az Árpádok vörös-ezüst színeit, de a címerbe saját címerükként beiktatják a liliomot is. Zsigmond király (,1882—1437) idejében az állami címer egyre bonyolultabbá válik. Zsigmond cseh király és német-római császár is volt. A cseh oroszlán a cseh királyság jelképe, a - brandenburgi sas pedig a német-római császárság jelképeként jelent meg Zsigmond címerében. A magyar címertörténethez tartozik, hogy majdnem valamennyi királyunk megváltoztatta a címert, nem egy esetben a saját régi címerét is átszerkesztette. Jó példa erre Hunyadi Mátyás pajzsos-hollós- koronás címere. Mátyás király egyik címerén a fekete holló középen, - egy másikon már oldalt található. A Mátyás-címeren már zöld hármashalmot látunk, s mivel cseh király is volt, a cseh oroszlánt is. A XVI. században kezdődő Habsburg- uralom idején a címer — a vágásos (tagolt) mező, nyitott, leveles koronával díszített hármashalmon elhelyezkedő kettős kereszt fölé a királyi hatalmat jelképező szent koronát helyezték. Ez volt a magyar kiscímer. A koronás címer első, hiteles ábrázolása Mária Terézia uralkodásának idején, 1741-ben jelenik meg pontosan. Mária Terézia ugyanis — uralkodó elődeitől eltérően — megengedte a mestereknek a korona megtekintését. Emiatt tapasztalható az, hogy noha a címer koronás ábrázolása már V. László, majd Mátyás király (XV. század második fele) címerein is megjelenik, a Szent Korona azonban még ebben az időszakban annyira rejtett, féltve őrzött tárgy volt, hogy még a címerfestők sem láthatták. Ezért találhatunk a régi címereinken annyi nyitott abroncskoronát. A címerfestők így képzelték el. Ugyancsak a legendák világába tartozik az is, hogy a régi címer vágásos részeinek sávjai a Duna—Tisza—Dráva—Száva folyókat, a hármashalom pedig a Tátra, Mátra, Fátra hegységeket jelképezné. A történeti irodalom, kutatás azóta kiderítette, ~ hogy a valósághoz ezeknek kevés közük van, a négy folyam legendája Werbőczy Hármaskönyve nyomán terjedt el, a hármashalom legendáját pedig IMacedo, portugál származású jezsuita szerzetes 1687-ben megjelent egyik könyvében terjesztette. Ezek a legendák annyira átmentek a köztudatba, hogy még Vörösmarty Mihály Eger című elbeszélő költeményében is így ír: „S vér mezejű süvegen hordják a címeres ország / Négy folyamát, s balról hármas nagy bérce keresztét.”' 1849-ben Kossuth Lajos rendeletére a nemzeti címerről eltávolították a koronát, az áprilisi trónfosztás után pedig a hármashalomról is lekerült a kiskorona, jelezve, hogy Magyarország szakított a királysággal. Ezt a Kossuth-címert a Magyar .Népköz- társaság jelképeként használták Károlyi Mihály rendelete nyomán [1918-ban. Az 1919. március 21-én kikiáltott Magyar Tanácsköztársaság címere az ötágú vörös csillag lett.. A király nélküli királyság, tehát a Horthy-korszak idején ismét a koronás kiscímert használták, melynek két oldalára egy-egy angyal is került. A felszabadulás után, az 1946. február 1-jén kikiáltott Magyar Köztársaság állami jelképe a korona nélküli Kossuth-címer lett. Miután 1949. augusztus 18-án Magyar Népköztársasággá lett az ország, megjelent az új- magyar címer is. A Magyar Népköz- társaság alkotmányának 67. §-a mondta ki, hogy „a Magyar Népköztársaság címere: kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, kerek világoskék mezőben kalapács és búzakalász, a mező felső részében a mezőre sugarakat bocsátó vörös csillag, alján redőzött piros-fehér-zöld szalag.” A jelenleg is érvényes állami címerünk 1957-ben született, a 11. törvény a Magyar Népköztársaság alkotmányáról úgy intézkedett, amely szerint: „a Magyar Népköz- társaság címere; kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, világoskék mezőben álló, ívelt oldalú piros-fehér-zöld színű pajzs. A búzakoszorút balról piros-fehér-zöld, jobbról vörös színű szalag fonja át. A pajzs fölött középen elhelyezett ötágú vörös csillag aranyszínű sugarakat bocsát a mezőre.” Napjainkban egyre gyakrabban felvetődik, hogy milyen lesz az ország új címere? A címerszakértői bizottság tagjai a Kossuth-címer enyhén ívelt változatát javasolják elfogadásra. Javaslatukat azzal indokolják, hogy azokban az időszakokban, amikor Magyarországon köztársaság volt, mindig ezt a címert alkalmazták, hagyományai vannak. Hogy milyen lesz a Magyar Köztársaság új címere, koronás, vagy korona nélküli, azt ma még nem tudni. Azt azonban jó tudni, hogy bármilyen is legyen az új címerünk, annak elemei, hagyományai töbk száz éves történelmi múltunkra tekintenek vissza, mely megbecsülést, tiszteletet érdemel. Molnár István Rendhagyó koszorúk
