Észak-Magyarország, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-29 / 100. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1989. április 29., szombat Ábécé a gombostűfejen Amerikában a múlt század végén kapott lábra a versengés, hogy ki tud több szót egy közönséges levelezőlap hátára írni. Az első rekorder, bizonyos J. J. Taylor nevű férfi 1881-ben 4 ezer 100 szóig jutott el. A verhetetlennek számító írásművész, MePhail 10 ezer 283 szavas rekordot állított fel. A furcsa rekordok száma nem csökkent. Egy bizonyos W. A. Barnes nevű angol hivatalnok állítólag az ábécé valamennyi betűjét ráírta egy gombostűfejre, a Mi- atyánkot pedig egy olyan keskeny papírcsíkra, amelyet át lehetett fűzni egy varrótűn. Ha azt mondom: Csáktor-, nya, valószínűleg mindenki rögtön rávágja: Zrínyi. De ha azt mondom: május elseje, e napról már csak keveseknek jut eszébe Zrínyi Miklós a költő. Ami érthető is. Ám azért megemlékezhetünk arról, hogy A szigeti veszedelem, vagy a Török áfium ellen való orvosság szerzője ,369 évvel ezelőtt, 1620. május 1-jén született a Csáktornyái várban. A város 1546-ban került a Zrínyiek birtokába, a „szigetvári hős” Zrínyi Miklós (1508- 1566) építette erős várrá. Csáktornya (Cakovec) kellemes, hangulatos városka a Muraközben - a mai Jugoszlávia területén. Fotó: Dobos Klára Nemzeti jelvényeink megújítása Nemzeti jelvényeink időszerűségét az 1988-as Szent István év hozta felszínre. Első, államalapító királyunkra emlékezve számba vettük azokat a jelképeket, amelyeket elődeink, csaknem 1000 éves államiságunk során ránk hagytak. Szembesültünk azzal, bogy jól sáfárkodtunk-e az örökséggel, megbecsültük-e az előttünk járó generációk szimbólumait. A kérdésre nemcsak a tudománynak, a oímertannak, hanem a politikának is nemmel kellett felelnie. Megállapítható, hogy 1949-ben politikai hiba volt nemzeti jelvényeink és hagyományaink kiiktatása állaiméletünkből és egy, a nemzeti hagyományainktól idegen szimbolika bevezetése. Ezzel a nép többsége akikor sem értett egyet, mindig várta, hogy visszakapja ősi jelképeit. Ez vetette fel elemi erővel 1988 júliusában, hogy a nemzeti jelvények kérdésével foglalkozzunk. Ezért a tudomány képviselői, a címertan és művelői, beadvánnyal fordultak az Elnöki Tanácshoz, javasolva régi címerünk visszaállítását. Arra hivatkoztak, hogy koronázási jelvényeink Európa egyik legépebben megmaradt, középkor« együttese. Ez a megkülönböztetett, szakrális tiszteletnek köszönhető. amellyel az egész nemzet évszázadokon át a koronát és a többi jelvényt: a jogart, a palástot, az országalmát és a kardot övezte. A koronázási jelvények a magyar történelemben különös jelentőségre tettek szert. A közvélemény csak akkor tekintette valóban érvényesnek a koronázást, legitimnek az urotkodót, a hatalmi rendszert, ha a hagyományosan használt jelvényeket állította az államiság középpontjába. Ugyanis ezeiket a jelvényeket az államalapító Szent István király örökségének tartották és tartják. A KORONA, MINT AZ ÁLLAM JELKÉPE Nemzeti címerünkre több mint 600 éve, 1385-ben került rá a magyar korona. Kezdetben kétségtelenül nem vált el a királytól, de a XIII. századtól a különválás jelei már megtalálhatók. II. András királyt például az egyház arra eskette meg, hogy ,,a királyság jogait és koronája méltóságát sértetlenül fogja megőrizni”. 1386-ban Mária királynőnek, az ország törvényes uralkodójának távollétében a magyarok megesküdtek, hogy az ország és a Szent Korona közös hasznát tartják szem előtt. Hunyadi János kormányzó, az ország koronájának telt szolgálatokért adott jutalmat. Az örökös nélkül maradt javak sem a királyra, hanem a Szent Koronára szálltak. Mátyás király okleveleiben sem a király, hanem az ország koronájáról beszél. Bocskay István a híveit az ország koronájára eskette fel. 1615-ben a Bethlen Gáborral kötendő szerződés tárgyalásai során a magyar tanácsosok feliratában Magyarország Szent Koronájáról olvashatunk. Minderre alapozták az 1867. évi kiegyezést a Habs- burg-házzal. Deák Ferenc, a haza bölcse, természetesen több beszédében említi a koronát, mint Magyarország koronáját, ami a kiegyezési tárgyalások középpontjában állott. A kiegyezési törvényben magyar korona szerepel, mint az ország és állam jelképe. KETTŐS KERESZT, HÁRMAS HALOM A korona után, időrendben legrégebbi alkotóeleme címerünknek a kettős kereszt. 1190 körül jelent meg III. Béla király pénzein. Ekkor már nem az egyház, hanem az állam, a birodalom jelképe. Béla király ezzel a magyar függetlenséget, a Rómától és a római birodalomtól való elszakadást hangsúlyozta. Eredetilyeg a kettős kereszt lebegett, vagyis nem volt talapzata. A hármas halom az Anjou királyok idejében jelent meg: eredetileg a kereszt három lábon állt. És ebből lett a hármas halom, ami a gótikus művészet lóhere-ívéből (lásd a gótikus templomok ablakait) fejlődött ki. 1202-ben Imre király pecsétjén jelent meg a vágott (sávozott) pajzsmező. Az Árpád-ház kihalása után az uralkodók, az Árpádokkal való rokonság és a trónigény hangsúlyozására, megtartották az Árpádok vörös-ezüst színeit. A kettős kereszt és vágásos mező egyesítését és a Szent Koronával való éke- sftést 1385-től számíthatjuk. A Habsburg-uralkodók alatt a magyar címer a háttérbe szorult. így történt, hogy 1848-ban a nép követelte az országos címer ősi jogaiba való visszaállítását, valamint, hogy minden középületen és köz intézetnél használják. Ezen rajta volt a korona, mint ahogy az 1848 áprilisi törvényeket közzétevő egykorú könyvecske címlapján is látható. Az 1848-as hadizászlókon, pénzeken, mindvégig a koronás címert látjuk. A koronát a Habsburgok trónfosztása és a Függetlenségi Nyilatkozat után (1849. április 14.) vették le a címerről. A korona nélküli kiscímerl azonban a gyakorlatban alig használták. Maga Kossuth Lajos is az emigrációban a koronás változathoz tért vissza. A RÁKOSI-CÍMER 1918—49-ben a Magyar Népiköztársaság címeréként a korona nélküli történelmi címert használják. A két háború között visszatértek a koronás változathoz, ami egészen 1945—46-'ig volt érvényben. Az 1946. évii Magyar Köztársaság 1949-iig ismét a koronátlan címert használta. Akkor jött az új alkotmánnyal együtt az úgynevezett Rá'kos.i-címer, amely teljesen új, a magyar történelemtől idegen motívumokat hozott. Mai címerünket 1957-ben Légrády Sándor bélyeggrafi'kus tervezte. A címertan szabályianak ez utóbbi két címer nem felel meg. A jó címer ugyanis régi, annál jobb, minél régebbi. Történetileg alakult ki, évszázadok során csiszolódott össze, tehát nem rövid idő alatt tervezik. A nép magáénak kell, hogy érezze, tisztelje. Ne tartalmazzon idegen, a magyar történelemiben sohasem látott szimbólumokat. A jó címernek meg kell felelnie a címertan elemi szabályainak: ' a pajzs mögött nem léhet kék mező. Heraldikai tartalmának kell lennie: ne csupán a nemzeti színeket ismételje meg. Állandónak kell lennie, az államiság folyamatosságát kell jelképezni. Mindezen követélményeknek a jelenlegi címerünk nem felel meg, ezért javasoltuk a visszatérést történelmi címerünkhöz. A javaslat az Alkotmá- nyozó Bizottság elé került, majd megalakult a Nemzeti Jelvények Albizottsága, amelynek 10 kiváló történész és címertani szakértő tagja van. Ölk kettős javaslatot tettek: első helyen a koronás, második helyen a koronáitllan történelmi magyar címert javasolták. Ezt a Parlament az alkotmánykoncepció tárgyalásakor elfogadta azzal, hogy az ország címeréről a népszavazás döntsön. Ebhez azonban az szükséges, hogy a Parlament előbb a népszavazásról szóló törvényt elfogadja. Ennek alapján léhet majd azután az új alkotmányról szavazni. Kállay István reformpárt: IGEN, pártfunkcionáriusok: NEM A szovjet sajtóban egyre-másra jelennek meg a március 26-án lezajlott képviselő-választással kapcsolatos elemzések. A formai elemek — például az eddig kötelezően előtérbe helyezett ,,99,9%-os részvétel” — helyett a tartalmi kérdések kerültek előtérbe, annál is inkább, mivel a részvétel a sokkal reálisabb „közel 90%-os részvétel” — volt. Mind a szovjet, mind a nyugati sajtó egyön- teűen állapította meg, hogy a választási események és nem utolsó sorban az eredmények a szovjet nép váratlan politikai aktivitásáról tanúskodnak, illetve arról, hogy ez az aktivitás’ a szovjet politikai renszer demokratizálására irányul. Az új Választási Törvény egészében tehát jól vizsgázott — lehetővé tette az „első demokratikus” képviselő-választás megtartását a Szovjetunióban. A Választási Törvény szerint a május végén összeülő Parlamentben 2250 képviselő kap helyet. A képviselői helyek 2/3-át a lakóterületi választókörzetekben közvetlen szavazással választják, 1/3-át pedig különféle társadalmi szervezetek delegálják. így például a kommunista párt 100 képviselőt delegált, köztük névsor szerint a 23.-ként Mihail Gorbacsov pártfőtitkárt. A párt valóságos súlya ennél a 4,4%-nál jóval nagyobb, hiszen a jelöltek 85%-a párttag. Az új Választási Törvény okozta alapvető áttörést 'talán az az — alapjában formai — elem jelenti, hogy a lakóterületi választókörzetekben deklarálták a többes szavazás joggosságát és kívánatos voltát, anélkül azonban, hogy azt — talán a mi „példánkon” is okulva — kötelezővé tették volna. Végeredményben az 1500 képviselői helyre összesen 2900 jelöltet állítottak; egyes jelölés 385 választókörzetben volt. A választók többsége politikai aktivizálódását mi sem jelzi jobban, minthogy 199 olyan választókörzetben, ahol csak egy, vagy két jelölt volt, pótválasztásokat kell tartani, mivel egyik jelölt sem szerezte meg a szavazatok legalább 50%-át. Ez úgy lehetséges, hogy a választópolgárok egy jelentős része (az egy jelöltet állító körzetekben itöbb mint a fele!) nem azzal tüntetett egyes helyi vezetők személye és a választások alatt tanúsított helyenként erőszakos módszerei ellen, hogy nem vett részt a szavazáson, hanem azzal, hogy kihúzta a neki nem tetszők nevét még akkor is, ha nem volt kit a helyükre írni. A vélemény- nyilvánításnak e szokatlan és váratlan módja 'talán annál is többet árul el a választók reformhangulatáról, mint például Borisz Jelcinnek a Moszkvai Pártbizottság által támogatott jelölttel szembeni elsöprő, 90%-os győzelme. Hiszen ebben a 199 körzetben markáns reformista jelölt hiányában utasították el 'tömegesen a hitelüket vesztett helyi pártvezetők akaratát. Az, hogy sikerül-e ezt a közös NEM-et egy új reformista jelölt megválasztásával közös IGEN-né alakítani, a május 14-én esedékes pótválasztáson fog eldőlni. Abban a 76 választókörzetben, ahol a három, vagy több jelölt közül nem sikerült egyiküknek sem a szavazatok felét megszerezni, ez nem okozott ekkora felitűnést, hiszen az eredmény a szavazatok egyenletes elosztásával is magyarázható volt. A probléma logikus megoldásaként az április 9- én lezajlott pótszavazáson már csak az első fordulóban legtöbb szavazatot elért két jelölt versengett egymással. Kevésbé 'logikus azonban a Választási Törvény 60. cikkelye, amely a pótszavazásokon az egyszerű többségeit is győzelemként fogadja el, függetlenül attól, hogy a győztes elérte-e a leadott szavazatok 50%-át, vagy sem. íly módon elvileg legalábbis lehetőség van arra, hogy ha kettőnél többen „összefognak”, és pozíciójuknál fogva sikerül elérniük, hogy más ne szerepeljen a jelölőlistán (amire az Ogonyok szerint a jelölőgyűlésekre vonatkozó 38. cikkely elegendő formális jogalapot biztosít), úgy egyikük akár egyetlen szavazattal is százezer választópolgár törvényesen megválasztott képviselőjévé válhat. Ilyen típusú visszaéllés egyébek mellett azért sem történt, mert azok, akik pozíciójuknál fogva ezt (is) megtehették volna, vesztükre az egyes jelölés taktikáját választották, nem is gondolva arra a lehetőségre, hogy a szavazók több, mint 50%-a alternatíva nélkül is kihúzza majd a nevüket. Az Ogonyoknak nyilatkozó ismert jogász, B. P. Kurasvili mindenesetre a jövőre nézve „mindenképpen szükségesnek” tartja a 60. cikkely átdolgozását. Egyes helyi páiltvezetők pozícióvesztésével egyébként nemcsak a reformlapok, hanem a Pravda is foglalkozott. Példaként öt leningrádi pártvezetőt, köztük a Leningrádi Megyei Pártbizottság első titkárát hozták fel —, utóbbi egyedüli jelölként nem tudta megszerezni a szavazatok 50%-át. A Pravda azonban óv az elsietett általánosításoktól, és úgy fogalmaz, hogy nem a párt, hanem néhány, a párt által kezdeményezett reformoktól is elmaradt pártfunkeionárius vereségéről van szó. Ellenpéldaként a baltikumi köztársaságokat hozhatjuk fel, ahol a reformfolyamat élén álló helyi pártvezetők elsöprő győzelmet könyvelhettek el. Az új, 2250 tagú szovjet Parlament május végi Közgyűlésén új harcra számíthatunk — a képviselők ekkor fogják megválasztani a valódi haltaimat gyakorló Legfelsőbb Tanács 542 tagját. A kérdés: sikerül-e itt is áttörniük a nemcsak retorikájukban, hanem tetteikben is a peresztrojkát igenlő reformpártiaknak. Kaptay Léna Dr. Kaptay György
