Észak-Magyarország, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-31 / 257. szám
1987. október 31., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 A kövesdi 48-asok A kápolnai csata után # Mezőkövesden — ahol napjainkban a temetőben szépen ápolt sírok őrzik a környéken elesett honvédtisztek emlékét — valamint a települést körülvevő térségben tartózkodott .a honvédseregek vezetőinek színe- java. így Dembinszky, az akkori fővezér, aztán Görgey, Klapka, Guyon, Pölten- berg, Aulich . .. Dembinszky 1849. február 28-án reggel kiadott parancsa szerint ugyanis az ösz- szes hadosztálynak ezen a napon Kövesdre kellett érkeznie, ahol majd a szabad ég alatt táboroznak. A honvédcsapatok visszavonulását a Kmety-hadosz- tály fedezte. Ök a délelőtti órákban indultak el Makiár térségéből Kövesd irányába. Amikor az Ostoros patakon, a mai Zsóry-fürdőnél át akartak kelni, egy kisebb ellenséges csapat lepte meg őket. Az osztrák vértesek váratlan támadása a Kmsty- hadosztályban pillanatnyi zavart okozott. Bán József írja a Matyóföld 1963. évi III—IV. füzetében: „Az egyik félüteg egyenesen menekülni kezdett, és a község felé iramodoft... A helyzet azonban korántsem volt olyan veszélyes, amint ez az első pillanatban látszott. A magyar tüzérség azonnal viszonozta az ellenség tüzelését, a megzavart Kmety-hadosztály segítségére pedig lóra pattant Mik- lós-huszárok siettek. A Mik- lós-huszárok derckas verekedést rendeztek, és lendületes támadásukkal rövid idő alatt Szihalomig kergették vissza menekülő vérteseket.” Amikor Dembinszky a helyszínre ért, a lovassági ütközet gyakorlatilag már be is fejeződött. Ám a Miklós-huszárok sikeres ellentámadása, és az általuk zsákmányolt ágyúk láttán az egész seregben felfokozódott a harcikedv. Egy emberként akart előre lendülni, ám — idős Görgey István leírása szerint — Dembinszky „hallót” parancsolt. „Micsoda ostobaság ez? Ki mer itt előrenyomulást vezényelni az ő tudta nélkül? — kiált Artúr bátyámra”. E jelenet tovább élezte az amúgy is meglevő feszültséget Dembinszky és Görgey Artúr között. A mezőkövesdi lovassági ütközet, illetve a kövesdi táborozás sajnálatos epizódja volt Udvarnoky Géza százados halála. Dembinszky emlékirataiban erről így írt: „Udvarnoky egy fiatal, felpattanó természetű ember, aki mint százados szolgált ... Az ütközetben Udvarnoky nagyon kitüntette magát, mintegy eszeveszetten csapott a vértesekre. Az összecsapásból visszatérve Kmety .. . kérdőre voná öt, hogy miként merészelt egy kincstári lovat úgy elfárasz- tani és agyonlovagolni?... megparancsolá kategorice a századosnak, hogy rögtön szálljon le. Az engedelmeskedett is, de ... fenyegetéssel. (Azzal fenyegette meg Kmetyt, hogy kettéhasítja a fejét.) Ebben súlyos fegyelmezetlenség volt... Görgey ... ki szintén értesült volt az eseményről..., kinyújtott karral mutatott a ... századosra, mint célra, és erre azonnal két-há- rom pisztolylövés dördült el...” Az Udvarnoky-esetet Psot- ta tüzér ezredesre, mint szemtanúra hivatkozva, Zambelly Lajos ezredes is leírta: „Midőn Kmety Gör- geynek az esetet bejelentette, Udvarnoky dühében a hozzá legközelebb álló baka fegyverét megragadva, Kmety felé irányította. Ez volt veszte is, mert Görgey az erőszakoskodást nem tűrhetvén, ráparancsolt az őrökre, hogy kötelességüket tegyék ...” Kis-Jókai Udvarnoky Géza honved százados síremléke ott áll a kövesdi temetőben, a hősök sírhelyén. Mellette Zelenkay Ferenc utászkari főhadnagy (elesett a kápolnai csatában), Duf- pand Gyula I. számú huszár ezredben százados (megsebesült a kápolnai csatában, meghalt Mezőkövesden) és Pongrácz Antal honvéd főhadnagy síremléke áll. S itt fekszik a közelben Csicseti Orosz Károly is, aki Bem apó alatt tüzér- üteg-parancsnok volt Erdélyben. S itt, a temetőben Amikor bevonultak, kőkötői bortól talán kissé mámorosán, de a kiképzés ideje alatt, sőt még a frontra induló vagonokban sem gondoltak arra, hogy az életük célja a halál. A háborús propaganda diadalmas menetelést ígért. Biztos győzelmet, korai, győzelmes hazatérést. Akkor még esetükben is biztos igaz volt, amit a nagy cseh író Capek állít: „ ... az ember könnyen mondja, hogy meg tudna halni valami nagy ügyért: a tudományért, a hazáért, a hitért, az emberiség megmentéséért, vagy minek nevezzem ...” Ám a vonatot a végállomáson nem virágeső, s rózsaszín ruhás lánykák várták. S ott a lövészárkokban, a kelet-európai tél örökkévalóságában, fütyülő golyók muzsikájánál... „akkor bizony másképp fest a dolog, — tudom én jól — mondja Capek. — Ha az emberek tudnák, hogy mit éreznek akkor . .. talán ... kevesebbet handabandáznának, hogy így meg úgy, mily szép meghalni valamiért”. Közülük — falumbeliek közül — is elmentek más országba, idegen földbe, értelmetlen célért meghalni nem kevesen. Nem önszántukból tették, parancsra cselekedtek. A kiskatona dolga mindig az volt: ,a parancsot megérteni. Elmentek viszontlátással, hittel, reménnyel, s csak odakint, a hazától több emléktábla őrzi a kövesdi honvédek, nemzetőrök, illetve: a Kövesden eltemetett honvédek, valamint egy osztrák katona nevét, ösz- szesen 58 név regél a jeles időkről. Százharmincnyolc év múlt el azóta, hosszú idő. „Az emlékek elhomályosultak — írja Bán József —, az írások megsárgultak, a hősök csontjai elporladtak, és még az elmúlással dacoló sírköveket is kikezdte az idő”. Mindezek ellen az események, az emlékek újbóli és újbóli felidézésével, ápolásával lehet és kell védekezni! Jó tudni, hogy Kövesd és népe e vonatkozásban is hagyományőrző! Nem felejti jeles elődeit! ezer kilométerre döbbentek rá, mibe keveredtek. Hogy hol nyugszanak falum „Csorba Viktorjai”, nem tudja barát, feleség, gyermek. Elszórt testüket nyomtalanul, jeltelenül rejtette magába a fagyos föld. Annak a földnek fia, Turgenyev írta, „akármilyen szenvedélyes, bűnös lázadó volt is a szív, mely eltűnt a sírban, a halmán növő virágok nyugtalanság nélkül néznek reánk ártáblán szemükkel, nemcsak az örök nyugalomról beszélnek nekünk, a “közömbös- természet nagy nyu galmáról; az örök megbékélésről és a végtelen életről is beszélnek.” — Szívetek őrizzen — üzenik ők messze földről — áldozatunk nem a gaz jogcíme. Jóra parancs! Következésképp, egyetértve Nemeskürt}' Istvánnal: ezek a jeltelen sírban nyugvó halott katonák is mártírjai a nép Magyarországának. Szülőfalum, Bogács talán az országban elsőként — már 1945-ben — emlékművet állított a II. világháború értelmetlen viharában áldozatul esett fiainak. A bogácsi temetőben, az emlékezés világító gyertyáinak fényében. tekintetével távolba meredő térdeplő kőkatona mintha egykor élő társainak üzenetére figyelne: „az a tény, hogy a földön minden élet halállal végződik, nem bizonyosság arra, hogy az élet célja a halál”. A halottaknak már csak egy igényük van: a részvét! — mondja, írja Móricz. Itt, ■Bükkábrány, Mezőkeresztes tájain — ahol éppen napjainkban változtat életformát vidék és ember — nem árt az író szavaira, az abban megfogalmazott szerény igényre emlékezni. Mert e táj — mintha mi sem történt volna erre — a mai napig jeltelen! A halottaknak — kik szanaszét elszórva porlanak a kukoricát, búzát termő zsíros szántók rögei, hantjai alatt, s akik nyugalmát legfeljebb a napjainkban lignitet kereső markolók zavarhatják meg — az egyetlen szerény kívánságuk: az utókor részvéte. Szóval, ők, ott a földben századok óta porladók jelet kérnek. Legalább egy táblát, egy faoszlopot, egy vésett követ. Jelet kérnek azoktól, akik még tudnak róluk és felőlük valamit, méghozzá tanulságul, okulásul, emlékeztetőül mindazok számára — ők vannak egyre többen — akik nem is sejtik, hogy itt, a Bükk alján, mi is történt egykoron. A történészek úgy nevezik: a tizenöt éves háború legnagyobb csatája. Való igaz, véres ütközet volt, hisz feljegyzések szerint 15 ezer keresztény és 20 ezer török holttest borította, a csata végeztével, az ábrányi, keresztesi „vérmezőt”. Neves történészünk, Szilágyi Sándor szerint: még tíz esztendő múlva is fehéredett a sok embercsont. Ez, az 1596-os mezőkeresztesi csata a magyar történelem egyik legkeservesebb időszakának eseménye. Mohács, majd Buda eleste után a török, mint valami ék hatolt az ország testébe. III. Mohamed szultán, az ország már addig leigázott területei mellé, újabbak megszerzését is fejébe vette. Szándékát Mezőkeresztesnél akarta realizálni, az első, magyar, s szövetséges haderők legyőzésével. Magyar részről Mohács után ez volt az első jelentős ütközet, s egyben az utolsó alkalom, amikor Erdély hadai együtt küzdöttek Habs- burg-csapatokkal. A keresztesi mezőn 1596. október 26-án, a főütközet napján mintegy 60 ezer szövetséges (60 százalékában magyar) nézett szembe 150 ezer törökkel. „A csata délután 3 órakor kezdődött — írja Papp Zoltán. — A keresztények visszaszorították a törököket a víz felé. Király Albert (erdélyi tábornok) derekasan harcoló székelyei a tatárokat nyomták vissza. Báthory Zsigmond huszárjaival beleszorította a menekülő törököket a sáros vízbe ... Miksa parancsot adott “trombitaszó, dobpergés között-« a gázlókon való teljes átkelésre. A török menekült, mert fergeteg módjára rohanták meg, és nagy öldöklést vittek végbe soraikban. A remegő szultán ... 5000 főnyi testőrségével együtt, futva hagyta el a csatateret...” A csata kimenetele eldőlni látszott. Ám a győzelemittas keresztényekben — az árván maradt török sátrak láttán — felülkerekedett a szerzés ösztöne. A hadrend felbomlott, a katonák a kincseknek estek. Ezt látva, a futásnak eredt török sereg rendezte sorait, s ellentámadásba kezdett. A csata kimenetele megfordult. Az |j a török, amely három napon át folytonos vereséget szenvedett, ellenfele egy részének fegyelmezetlensége miatt, végül is győztesen hagyta el a keresztesi csatamezőt. A csata következménye: a török kiterjesztette a hódoltság határát. Egész Al- só-Borsodot felperzselte, 39 települést — pl. Noszvajt, Harsányt, Szomolvát, Sályt, Darócot, Keresztest, Köves- det, Ábrányi — elpusztította. A keresztesi csatamező tanulságos mementó, amit a mai jeltelenség sem tehet meg nem történtté. S a jel mellett az emlékezés azért is kötelesség — s itt most egy amerikai filozófust Santayanát idézzük —, mert „akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt”. Ez érvényes a történelem valameny- nyi „Mezőkeresztesére”. Az összeállítást irta: Hajdú Imre Fotó: Laczó József Fojtán László A* utód egyszer az esztendőben, pent' ilyen tájt, gyertyát synjt az elődnek. Tolón, hogy a fényben újra láthassa a hajdan ; v0 * “fent. s o láng melegénél újra felhevüljön szív és lélek o *«l«ho trait érzelmi hőfokra. Égnek, lobognak o gyertyák, jelzett és jeltelen sirhantok lelett. A fértynyalóboknl némán bámulva az emlékezés összeköti o» egyszer voltakat a majdan lévőkkel. S közben - miként a ~l eltűnődhetünk azon is ^tulajdonképpen mi a mi dolgunk ^tS& mutSf^ **vétkezésképpen sokszor hálátlan feladat. De hát az ember dolga «* más tehet? Küzdeni, ' erőnk srerinl i a legnemesbekért. Gyertyák fényénél
