Észak-Magyarország, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-19 / 221. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1987. szeptember 19., szombat • .. ... . Találk ozás az aranymosók kései utódaival Engedtessék meg, hogy lírai hangvételű címmel vezessem be mondandómat: Áprily Lajos jeles költőnk rigmusai nyomakodtak elő emlékezetemben, amikor egy mai arany­mosó osztotta meg velem tapasztalatait. Serdülő koromban nyűgözött le a költő előadásában hallott vers. Az aranymosó balladája. A vers formálta meg bennem az örökké mun­kálkodó ember portréját, azét, aki nem a váratlan szeren­cse reményében bízik, hanem kitartó munkájának gyümöl­csét reméli. Irodalmi barangolások "7:2. A magyar barokk jeles poétája jében urától búzát kért. Sok víz lefolyt már az­óta a zalatnai és verespata­ki aranyzúzök lábainál csordogáló patakokban, ami­óta képzeletemet felcsigáz­ta a vers: nemzedékek vál­tották egymást, hogy kinyer­jék az aranyat a föld gyom­rából, a vizek sodró árjából. Az ar.anysizemcsék milliárd- jai a tenger fövenyéig sod­ródtak, jómagam pedig az erdélyi hegyek közül borsodi tájakra vetődtem. A borsodi, abaúji, zemplé­ni ember számára inkább az aranybányászat vált is­mertté: Telkibánya, Ruda- bánya, vagy Recsk, mint az arany lelőhelyei, évszáza­dokon keresztül fontos bá­zisai voltak az ország nép­gazdaságának. 'Nem is gon­doltam volna, hogy a sors egy mai aranymosóval, Víz­váry Géza nyugalmazott osztályvezetővel hoz össze a hosszú forró nyárelő napjai­ban. Balatonalmádiban, a vörösberényi Űjhegyen pi­hentettük szemeinket a holdkelte óráiban az arany- majd ezüsthídon: a termé­szet öröknek, változatlan­nak tűnő létformája ejtett rabul bennünket. Vízváry Géza a nyugat-szlovákiai Csallóközaranyos szülötte. Amikor elérte nyugdíjas korhatárát, nemes szenve­délye a szülőföld közelébe vonzotta, a Duna azon sza­kaszára, ahonnan szemmel tarthatja szülőfaluját. Beszélgetünk a Csallóköz emberének hagyományai­ról, például az aranymosás­ról. N. László Endre pozsonyi néprajzkutató külön tanul­mányt is szentelt a dunai aranymosás .történetének, de úgy tűnt számomra, hogy Vízváry Géza, a csallóköz- aranyosi néptanító fia ennek a történetét szemléletesebb előadásban tudná megörökí­teni. 1984 óta rendszeresen fel­üti sátorfáját az ácsi Duna- parton. A nagyközségi ta­nács vb 354-10 1984. sz., engedélye alapján a Duna ácsi határszakaszán arany­mosási tevékenységet foly­tathat. Tucatnyi társa akad, aki szintén hódol ennek a ne­mes szenvedélynek: néme­lyek hamar feladják a har­cot, mások hűségesen kitar­tanak. Vízváry Géza előbb az aranymosás munkafolyama­tainak rejtelmeibe avat be: „A Duna vízállását figye­lem és jegyzem kora ta­vasztól, s ha Gönyűnél 200 alatt van, akkor, kerülhet sor az aranymosásra. Az 1781. folyamkilométernél van a tanyánk. Az ácsi part ilyenkor benépesül. Ha a la­pátpróba jól sikerül, vagyis egy lapát föveny mosása után 100—150 aranyszemcse marad vissza, akkor érde­mes munkához látni. Ezt a próbát a régiek szénfeketére égetett bükkfa lapáttal vé­gezték. Fellapátolok kb. fél köbméternyi kupacot, őrfát teszek mellé. Ezt már min­denki tiszteletben tartja. Rá­lapátolom a 160X60-as mo- sópadra a fövenyt, majd szivattyúval öblítem. A .Ma­gas Tauernből ide vándo­rolt aranyszemcsék a mosó- pad barázdáiban leüleped­nék, s 150 000 szemcséből lesz majd egy gramm arany. Ezen a vidéken, például Ás­ványrárónál egy köbméter fövenyben rejtőzik egy gramm arany.” Hosszú a munkafolyamat, míg a szemcsékből beolvasz­tott arany lesz. Vízváry Gé­za a műhelytitkokat minden érdeklődőnek elárulja: „A dúsítás még ezután következik, amikor kimos­suk a vasat és a gránitot az aranyszemcsék közül. Ezt már otthon, a fürdőkádban végezhetjük el. Azután higannyal foncsorosítom az aranyszemcséket, majd szarvasbőrben kicsavarom, és kiégetem a fölösleges hi­ganyt. Nincs szebb látvány a kisárgított aranynál! Az utolsó fázisban 1200 °C- on szúró.lánggal, grafitté­gelyben olvasztom be az ara­nyat.” Az aranymosás technikája mellett érdeklődöm az aranymosás hagyományai­ról is, hiszen a társadalmi élet, a társadalmi tudat is őrzi a munkafolyamat em­lékeit. „A csallóközaranyosiak még úgy mesélték, hogy a Duna homokjába az Arany­parton táncoló tündérok ha­jából szóródtak ki a haj­szálak, ' és azok váltak arannyá. Másik hagyomány szerint egy molnárlegény sárgarózsát felejtett ott a parton, és azért van ott annyi aranypor. Gyermek­koromban a falumbeli aranymosók még . eljártak Ásványráróra, Vénekre, Nagyhajósra. Gazdálkodtak, és amellett jövedelem-kie­gészítés céljából aranymo­sással is foglalkoztak. Ä ki­mosott aranyat kötelesek voltak a kincstári beváltó­helyeken eladni. Győrbe, Komáromba, Pozsonyba vit­ték az .adómentes aranyat. Volt olyan, aki feketén ad­ta el az aranyát, .mert így kifizetődőbb volt. A mai aranyásó cimborák, Zsem- lovics Imre, Nagy Lajos, Csere Zoltán elsősorban ,a szakma szépségét keresik ebben a foglalatosságban. Van olyan, aki Trabantot vett az aranymosás jöve­delméből.” Sorozatunkkal — a je­• les irodalmárt, Toldy Ferencet idézve — „egy nagy névhez értünk, mely közel másfél századig a legtöbbet jelentette, mit a magyar költészet előállí­tott ... Gyöngyösi Istváné­hoz”. A megyénkhez sárospata­ki diákéveivel kötődő poéta 1629-ben született Ungváron, módos, református vallásé középnemesi családból. Aty­ja jogvégzett ember volt, egyik bátyja pedig prédi­kátor. Ám „szülei korán el- halálozván — írta róla Ma­gyar írók élete és munkái című nagyszabású életrajz­gyűjteményében Szinnyei Jó­zsef —, talán el is szegé­nyedvén, a magára maradt ifjú kénytelen volt már zsengp korában saját esze, s keze munkájával keresni módot a tisztességes megél­hetésre.” Középfokú és főiskolai ta­nulmányait Eperjesen, s a már említett Sárospatakon végezte Gyöngyösi. Pataki tanulmányainak befejezése a jeles cseh pedagógus, Co- ménius működésének idejé­re esett. Iskoláit befejezvén, 1653. január 4-én, a rozsnyói tisztújítás alkalmával Gyön­gyösi Gömör vármegye táb- labírájának neveztetett ki, majd 1656 és 1663 között a füleki végvárban idősebb gróf Koháry István főkapi­tánysága alatt seregbírói hivatalt viselt. Ezen állásá­val azonban nemigen le­hetett elégedett, mert egy, a főkapitányhoz intézett le­velében sanyarú helyzetéről panaszkodott, és segítség fe­M egrökönyödve és értet­lenkedő kétkedéssel meredt rám a tehetsé­ges kritikus, publicista, aki az író-olvasó találkozót, be­szélgetésünket (1984-ben) te­relgette, amikor a fölhevülő vitában egyszer csak kikíván­kozott belőlem (először nyil­vánosság előtt) ez az engem régtől foglalkoztató kérdés, s a rögtönzött magyarázat. A talán sosem hallott, meditáló kérdést hosszú másodperce­kig elhúzódó, többek számá­ra zavaró, kínos csend kö­vette. Mert hogy is merhet valaki ilyesmit kiejteni a száján nálunk, mindennapi létünk színterein, a család­ban, munkahelyen, hivatal­ban, vagy nagyüzemben, mű­vészek között, értekezleteken, konferenciák, kongresszusok magas emelvényein, elgon­dolkodva azon, miért nem önmagát tartja a legna­gyobbnak, zseninek, párat­lannak, s milyen esélyt lát kortársai halhatatlanságára? Honnan volna ehhez bárki­nek kellő ismerete, bölcses­sége, légióként is bátorsága, elszántsága? De lehet-e éle­tünk komoly dolgairól, ben­ne természetesen a tudomá­nyok, művészetek teljesítmé­nyeiről, ezek nélkül megszó­lalni? Amikor oly ritka, hogy valaki nem magát minősíti a legkiválóbbnak, első szá­mú zseninek, legtöbbször persze kimondatlanul, csu­pán gesztusokkal, célzások­kal, félszavakkal, elillanó arcrebbenésekkel éreztetve az eltitkolhatatlan, fantasztikus erejű vágyakozást a legma­gasabbra, a maradandóság- ra. Hiszen aki efféle kérdés­re tágabb, toleránsabb ér­telmezést keresve, ilyesmit hangosan kimond, leír, az nyomban magát fokozza le, fosztja meg a zsenipózolás Ez idő tájt már nős volt, egyes források nemes Beké- nyi Zsófiát, mások Baranyi Ilonát említik feleségének. Gyöngyösi a nagy török háború miatt 1663 táján csa­ládjával előbb Radváncra, majd Ungvárra költözött. Ezt követően pedig Wesse­lényi Ferenc nádor és fe­lesége, Széchy Mária szol­gálatába lépett, s mint tit­kár, nagy ügybuzgalommal intézte a nagyúri család ügyeit. Az akkor 35 éves ügyvéd — miután tudta, hogy a nádor, de a felesé­ge is kedveli, sőt műveli a költészetet — egyéb kötel­mei mellett annak is mód­ját, idejét ejtette, hogy hő­si énekben megénekelje urának teljes tettét, az úgy­nevezett murányi kalandot. Ez a mű, a Murányi Vénus, mely nyomtatásban 1664-ben Kassán jelent meg, s 3 rész­ben, 981 négysoros szakasz­ban. azt meséli el, hogyan foglalja el Wesselényi Mu- rány várát, s hogyan hódít­ja meg a várúrnő, Széchy Mária szívét, Gyöngyösi má­ig legismertebb műve. Nyil­ván a mű sikere is hozzá­járult Gyöngyösinek a Wes- selényi-házban élvezett ké­nyelmes helyzetéhez. Sokan irigykedtek is rá, s ellene koholmányokat szültek. Wes­selényi nádor halála után ezek egyikének Széchy Má­ria is hitelt adott, s Gyön­gyösit 1668-ban — kinevez­vén balogvári kapitánynak — eltávolította az udvará­ból. Ám nagyon mégsem haragudhatott rá, mert ko­rábbi hűsége jutalmául a Gömör megyei Babaluska falut neki adományozta. Sőt, nemsokára teljes mértékben ki is engesztelődött iránta, s Gyöngyösi visszatérhetett udvarába. Hálából a tudós poéta akkor is kitartott úrnője mellett, mikor azt a Wesselényi-összeesküvés kapcsán Pozsonyban, majd Bécsben fogva tartották. Pe­dig az összeesküvés miatt öt magát is megvádolták, el­fogták, s Fülek várába zár­ták, ahonnan csak több hó­nap eltelte után szabadult. szerepétől, az ön- és köz­ámítás divatos maní.rjaitól, s teszi magát mások szemében annál is kevesebbé, mint amennyinek addig tartották. Ezt a gondolatfutamot a városunk lapjaiban heteken át folyt vita váltotta ki be­lőlem. A vita a TIT Borsod- Abaúj-Zemplén Megyei Szer­vezete és a Megyei Levéltár 1987. évi kiadásában (Kovács Ferencné válogatásában) megjelentetett Lévay József: A völgyben maradtam című verseskötetéről csordogált. Heveskedés nélkül, lassú rit­musban elismételték, amit városunk, illetve megyénk jeles fiai egyikének művé­szetéről, irodalmi rangjáról halála óta néhányszor el­mondtak itthon és fővárosi fórumokon. Valóban: meg kellene egyszer tüzetesebben néznünk, költészete s embe­ri példája okán becsületünk­re ma is érdemes földink életművét. Ki volt Lévay Jó­zsef a maga korában? és ki ő minékünk, az elfogult ön­értékelésre, önmaga jelentő­ségének eltúlzására mindig igen hajlamos utókornak? * A tehetség s a zseni ter­mészetéről, mértékéről kiala­Gyöngyösi 1674-ben vált meg végképp úrnőjétől, s Krasznahorka-váralján tele­pedett le. (Egyes források szerint erre már 1672-ben sor került, ugyanis állító­lag akkor állt Andrássy Miklós szolgálatába, kinek birtokügyeit intézte.) Ott, az Andrássy-házban ismer­kedett meg az 1668 óta öz­vegy poéta Görgey Judittal, s másodszor is megházaso­dott. Élete hátralévő részé­ben ,a derék fiskális — Ne- meskürty Istvánt idézve: „... olyan megható oppor­tunizmussal cserélgeté ura­it, oly gátlástalanul híze­leg hol Eszterházy nádor­nak, hol a kuruc Thököly- nek, hol a Habsburg-di- nasztiával ellenséges erdélyi fejedelmeknek, illetve báró altorjai Apor István szé­kely királybírónak ... hol meg a kurucgyűlölő Kohá­ry Istvánnak, a labanc ge­nerálisnak, élete végén pe­dig oly alázatos hűséggel hódol a Gömör vármegyét meghódító Rákóczi Ferenc­nek, hogy .'ez a mából néz­ve egy Fouché teljesítmé­nyeit is meghaladni látszik.” Gyöngyösi valójában a fa­miliáris költő típusának legmagasabb színvonalú kép­viselője irodalmunkban, ön­álló politikai álláspontja ugyanis nincs, véleménye a mindenkori patrónusáéval azonos, s ha változott an­nak felfogása, vagy egy újabb patrónus szolgálatába szegődött, minden vívódás nélkül képes volt ő is színt váltani. Ám ebben az ide- oda hajladozásban tapasz­talható egyfajta következe­tesség is: ő ugyanis a gaz­dagodni akaró nemesnek az a típusa, aki célkitűzését nem önálló politikai harccal kívánta elérni, hanem a fő­urak „védelme alatt”, szél­árnyékban igyekezett java­it gyarapítani. Az 1704-ben Rozsnyón el­hunyt „Gyöngyösivel tehát a fejedelmi-földesúri szol­gálatban álló, családtörténe­tet, házasságokat és a csa­ládfő vitézi tetteit megver­selő udvari költő utolsó »példányától« búcsúzunk — kai ítéletek azt sugallják, hogy mind a többi, aki a tehetség zseni-csúcsa alatt képes csak alkotni, értékte­len, szóra sem érdemes, vi­selőjének ezért csakis szé- gyelndvalója van. Korlátolt és kegyetlen, bölcsesség nélküli ítélkezés, mert figyelmen kívül hagy­ja a tehetségnek a zseni­foknál szélesebb körű vilá­gát, lehetőségét és szerepét. Mert nézzük csak példaként: tíz és fél milliós népünk te­hetséggel dolgozó művészei, tudósai, közéleti, politikus emberei sokezernyi csapa­tából jó, ha mondjuk négy­öt eléri a zseni, a valószínű maradandóság magaslatait. S mi legyen akkor mind a többivel? Mi legyen azzal, amit e bölcsesség és szeretet nélküli megmérés gyakorla­ta ellenére is létrehoznak? S azzal nem csekély módon használnak a köznek, olykor gyümölcsözőbben, mint egyik­másik zseninek kikiáltott, formai vagy nyelvi játékokba belefeledkezett kortársunk? * Mennyi feszültség, szoron­gás, depresszió kíséri ezt a zsenicentrikus kritikusi gya­— írja róla a már említett Nemeskürty. — S ha jól meggondoljuk, tulajdonkép­pen természetes, hogy a ma­gyar verses epikát az a költőtípus jejlesztette vi­szonylagos tökélyre, azt örö­kítette át a tizenkilencedik századra, mely típus a leg­régibb, megszakíthatatlan ha­gyományokra tekinthet visz- sza, s már első királyaink udvarában is azt a szerepet töltötte be ■ ■. amit Wesselé­nyi nádor udvarában Gyön­gyösi István magántitlcár.” Mi hát akkor az érték az egykori pataki diák költé­szetében? Mi az, ami alap­ján — Toldyt idézve •— „díszhely illeti jeles íróink csarnokában”? A választ maga a nagy irodalmár ad­ta meg: „...Gyöngyösi Ist­ván halhatatlan érdemmel bír költészetünk újjászületé­se körül. Addig az tisztán naturalizmus volt, az elő­adásra semmi gond, nyelv- és verstörvény és szabály nélkül a véletlennek, egy ösztönszerű homályos érzés­nek eredménye. Külsőségek; de szépművekben a külső anyag misége a lényeghez tartozik. Szabályos, kikép­zett nyelv- és verslejtés nél­kül a költői művészet nem lehet. Mivé lett volna Zrí­nyi, ha Gyöngyösi után jő! S a külső mű anyag ez át­képzése által lett Gyöngyö­si az újabb magyar költé­szet jótevője. A nyelvet ö öntudatos szabályossággal, a mondatalkotást a költői be­szédben őelőtte ismeretlen szép arányokkal kiezelte, mind a szókötési formák­ban, mind a szókban válasz­tékosságot, újságot, s. korá­hoz képest kényes ízlést ta­núsított.” összességében valóban el­mondható : Gyöngyösi saját korában színvonalas barokk költészetet teremtett, a rész­let-szépségekben megnyilvá­nuló költői ereje pedig nap­jainkig biztosítja a művészi hatást. Ő volt az, aki ha­zánkban végérvényesen pol­gárjogot szerzett a világi jellegű szépirodalomnak. korlatot! Maguknál az íté­szeknél, kritikusoknál, mű­vészettörténészeknél is. Akik ugyancsak ritkán, olyan bát­rak, hogy ezt a felismerést elfogadják, önmagukra is vo­natkoztassák, pláne, hogy azt nyíltan megvallják. Hiszen titokban, a lelkűk mélyén ők is zseni-önjelöltek, különö­sen, ha valamelyik Halha­tatlan műveinek értelmezé­sére szánták az életüket, azt remélve, hogy a maradan­dóság hímporából valami rá­juk is rátapad. Még szerencse (annak kell mondanunk), hogy a társa­dalom túlnyomó többségé­nek mindez sosem volt prob­lémája. Élik az életüket az emberek, megragadnak min­den lehetőséget, hogy élvez­zék a létezés jó ízeit, s fity- tyet hánynak a maradandó- ságra, zseniségre, nem tö­rődnek vele, oda se pillan­tanak. Vagyis a zseni-kórság, a zsenicentrikus művészeti vi­lág gyötrelmes (rejtetten megélt) drámája, csupán né­hány száz, néhány ezer em­bert érint minden nemzedék életében. Hogy e pályára lé­pők zseni aspirációja is ha­Üjra megpihen tekintetünk a Fűzfői-öböl csipkézett part­jain: áthallik az Esti Krónika hangja: „Az Arab-öböl el- aknásítása miatt bizonytalanná vált a hajózás: ez kihat az olajár emelkedésére. Várható, hogy az arany unciánkénti világpiaci ára elérheti az ötszáz dollárt!” Hát még mindig eladó az egész világ? Vízváry Géza társaságában arra gon­dolok, hogy ő és társai nem az aranyláz, a gyors meggaz­dagodás megszállottjai. Sokkal inkább a derűs, testi-lelki kikapcsolódást jelentő életvitelt valósítják meg. Kedvező lé­pést tettek vissza a természethez. Hálás vagyok, hogy meg­osztotta velem élményeit. Lehet, hogy vidékünkről is akad­nak követőik: lapátot, aranymosó padot, meringülőt, szérkét fognak kezükbe, és gazdagabbá teszik életüket: lelkiekben is. Ez lesz az ő „aranykoruk”. Nemesik Pál Hajdú Imre Repró: Fojtán László Bércfiak és völgylakók — avagy mi legyen a középszerrel? kult, ma is uralkodó kriti-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom