Észak-Magyarország, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-28 / 50. szám
1987. február 28., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 kialakulása s» a 19. században Szobrász Megjelent A 19. sz. utolsó har9 madában Európában összeálltak az imperialista csoportok, megnőtt a háború veszélye; ugyanakkor, mint másutt is, Magyarországon is megerősödik, szervezetté válik a békemozgalom. A század végén nálunk is kialakuló monopóliumok csakhamar megszerzik a vezető szerepet az ország gazdasági életében, s ez megnöveli a háború esélyét. Poroszország 1870-ben hadat indít Franciaország ellen; fennáll a veszély, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia belekeveredik a háborúba. A parlamentben Madarász József (ekkor a Negyvennyolcas Párt egyik vezetője, az 1848—49-i forradalom és szabadságharc idején a radikálisok szószólója) a semlegességet követelte Tisza Kálmánnal, a balközép akkori vezérével és másokkal együtt. A magyar munkásosztály kialakulásától kezdve a béke híveként lépett fel. Ellenezte a háborút, s amikor az uralkodó osztályok belesodorták az országot, küzdött ellene. Frankel Leó (1844—1896) kezdeményezésére 1878-ban megalakul az első magyar munkáspárt Nemválasztók Pártja néven, miután a kormány szocialista párt működését nem engedélyezte. (Az elnevezés a választójogból való kirekesztettségre utal.) Ugyanebben az évben a monarchia csapatai megszállják Boszniát és Hercegovinát. A Nemválasztók Pártja fellép a hadjárat ellen és a Függetlenségi Párt balszárnyával közös tiltakozó gyűlést szerveznek a megszállás és a hódító politika ellen. Az 1880-ban alakuló Magyarországi Általános Munkáspárt követelései között szerepel az állandó hadsereg eltörlése és a nép felfegyverzése. (Ezt a Szociáldemokrata Párt 1903. évi programja és az Áchim alapította Magyarországi Parasztpárt 1908. évi kongresz- szusi nyilatkozata is tartalmazza.) Apponyi Albert (1846— 1933) az ellenzék vezéreként 1889-ben, midőn Tisza Kálmán az új véderőjavaslatban az újonctartalékoknak tíz évre történő megszavazását kérte, a közvéleménytől támogatva elszánt harcot folytatott ellene. A javaslatot elvetették, amit nemsokára követett Tisza Kálmán bukása. Apponyi Albert a századfordulón így vélekedett: „A háború tetszhetek becsvágyó fejedelmeknek, állhat egyes uralkodó osztályoknak — hol egy harcias nemességnek, hol sóvár tőkepénzeseknek — érdekében, de a tömegekre nézve mindig csapás.” Berzeviczy Albert (1853— 1936) politikus és író, 1895- ben a képviselőház alelnöke volt a Magyar Szent Korona Országai Békeegyesülete szervezőbizottságának elnöke, később a választmány tagja; a nők szerepéről a béke megőrzésében így vélekedett: „A természet a nőnek békében ■ alkotó, háborúban csak enyhítő szerepet jelölt ki; már ez maga arra utalja, hogy a béke uralmának biztosítására törekedjék.” A magyar Békeegyesület alapításának kezdeményezői Berzeviczyn kívül, többek között Suttner Berta osztrák írónő, európai hírű békeharcos (később Nobel-béke- díjas), Jókai Mór (1825— 1904), aki 1894-ben jelen volt a brüsszeli interparlamentáris konferencián, s bár serényen munkálkodott a békemozgalom sikerén, látta annak akkori korlátáit is: „Idealisták, akik a nemzetek közötti állandó béke eszményének szentelik törekvésüket.” Kemény Ferenc (1860—1944) kiváló pedagógus, a magyar demokratikus értelmiségi békemozgalom fáradhatatlan irányítója. Jókait választották a Békeegyesület elnökévé, Keményt a titkárává. Egyik alelnök Vámbéry Ármin lett, s a választmányi tagok között szerepel Türr István. A Békeegyesületnek az első évben tizenhárom miskolci tagja volt. A béke megvalósítására törekvők az egyesület könyvtárában angol, francia, német nyelvű könyveket és folyóiratokat is olvashattak. Az 1891 óta működő Berni Állandó Nemzetközi Békeiroda minden évben más európai fővárosban rendezett békekongresszust. A magyar Békeegyesület alakuló ülése Berzeviczy Albert javaslatára kérte, hogy a VII. Nemzetközi Békekongresszus 1896-ban, a millennium évében Budapesten tar- tassék. Ennek megvalósításában oroszlánrészt vállalt az akkor Párizsban élő Türr István (1825—1908) tábornak, akit Jókai Mórral együtt a szervezőbizottság elnökévé választottak. Az 1896. évi, Budapesten megtartott VII. Nemzetközi Békekongresszus a magyar békemozgalom kiemelkedő eseménye. Számos külföldi békeharcos aktív részvételével zajlott le. Türr István megnyitó beszédében a békemozgalom céljáról így nyilatkozott: elérni „hogy a nemzetek közötti egyenetlenségek elsimíttassanak fegyveres erő nélkül. Azt mondják, utópisták vagyunk. De hány utópia vált később valósággá!” Üdvözölte a kongresszust a belügyminiszter és Budapest főpolgármestere is. A békekongresszus fontos határozatokat hozott. Felemelte szavát a török birodalomban élő örmények tömeges legyilkolása ellen. Levelet intézett az európai nagyhatalmak kormányelnökeihez a vitás kérdések választott bíróság útján történő békés megoldása érdekében. Felhatalmazta a berni központot, hogy sürgős esetekben a kormányoknál eljárjon és a közvéleményhez forduljon a fenyegető összeütközések békés megoldását elősegítendő. Felhívta a világ összes békeegyesületét, hogy minden év február 22-én tömeges békegyűléseket és -tüntetéseket szervezzen. Kimondta, hogy minden népet megillet az önrendelkezési jog. Egy állam sem üzenhet hadat a másiknak. Minden nemzet egyenlő jogú. Szót emelt választott bíróság illetékessége mellett minden vitás ügybem Tiltakozott a katonai kiadások emelése ellen. Felhívta a választókat, hogy szavazatukat csak olyan képviselőjelöltre adják, aki a béke útján akar haladni. Kérte a békeegyesületeket, hogy mozdítsák elő jó olvasó- és történelmi könyvek kidolgozását, s ezekkel szorítsák ki a soviniszta iskolakönyveket. Javasolta fiatalok külföldi cseréjét és tartózkodását a népek kölcsönös közeledése érdekében. A kongresszus szózatot intézett a népekhez, benne a követeléssel: „A közvélemény ne csak a háború halogatását idézze elő, hanem ellenállhatatlan erejével biztosítsa végre a világnak a békét!" A VII. Nemzetközi Békekongresszus levelet intézett a pápához a béketörekvések támogatása érdekében. (A pápa válaszát egy bíboros tolmácsolta. Az egyház: „legnemesebb feladata abban áll, hogy a világban az Igazságot és a Békét uralkodóvá tegye...”) A kongresszus hasonló szellemű levelet küldött országonként a többi egyház és a szabadkőmívesek vezetőjének. A 480 levélre rövidesen több helyeslő válasz érkezett. Végül a kongresszus szózatot intézett „az ifjúság nevelőihöz, tanítóihoz s főleg a történelem tanáraihoz”. Az ifjúság nevelői vannak elsősorban hivatva arra, hogy a nemzedékek jövendő sorsát előkészítsék. Ne a véres hőstettek csodá- lására neveljenek, ne is- I merjék el feltétlen jónak az erősebb jogát a gyengébbel szemben. „Legyenek tanít- í ványaik vezetői az igaz, ,és a jó keresésében, mert ezek inkább teszik a nemzeteket naggyá, mint az erőszak ..., a legtöbb történelmi iskolakönyv ugyanazon eseményeket nagyon eltérő módon tárgyalja ... akadályozzák meg az iskola falain belül és kívül a nyers erőszak minden visszaélését!" Miután a kongresszus arra hívta fel a békeegyesületeket, hogy a fenti szózat szövegét a helyi viszonyoknak megfelelően módosítsák, a magyar Békeegyesület az elnökét. Jókai Mórt kérte meg, hogy „aranytollával álljon a bélke szolgálatába és szenkesszen” magyar szívhez szóló szózatot. Íme: „A hazaszeretet nem zárja ki az ember szer etetet. Ha az értelmes, tanult fiatalság testi és lelki erejét saját nemzetének gyarapítására szentelné, sokkal nagyobb hazafiságot mívelne, mint bárminő hőstettekkel, amiket idegen nemzetek megrontására elkövet. A „szabadság egyenlőség, testvériség” egy szétvá- laszthatatlan háromságot képez: együtt teremtő elem, különválasztva holt betű. A nemzetiségi gyűlölet Európa átka. Ez átok súlya alól felszabadítani az új nemzedéket a közműveltség vezérkarára, a tanítói karra van bízva gondviselésül. Egy nagy államférfi azt mondta a tanítókról, hogy azok vívják ki a hadjárat diadalát. Higyjük azt, hogy azok fogják kivívni a béke diadalát is.” Nagy mesemondónknak ez a szózata olyan vonást mutat politikai arculatán, amivel irodalomtörténetünk még nem foglalkozott eléggé. Mind a magyar munkás- mozgalom, mind a demokratikus értelmiség békemoz- galma a 19. század végére kifejlődött, de nem elég erős ahhoz, hogy másfél évtized múlva a háború kitörését megakadályozza. E. Kovács Kálmán Ritka és örvendetes eseménynek számít Miskolcon, amikor helyi szerző új kötetével jelentkezik. A Népszava Kiadó gondozásában, a Borsodi Nyomdában elkészült Kriston Béla: A küldetés című új regénye, melynek hátlapján a következőket olvashatjuk: „Kriston Béla Miskolcon született, 1947 óta dolgozik a diósgyőri kohászatban tervezői, 1984-től gyártörténészi státuszban. A vasgyár alapításának története, Fa- zola Henrik élete évtizedek óta foglalkoztatta. A gyáralapító halálának 200. évfordulója tiszteletére írta meg első színpadi művét, melyet A megszállott címen 1979-ben a Miskolci Nemzeti Színház mutatott be. Az előadásról rádiófelvétel is készült, melyet a Magyar Rádió későbbi időpontban sugárzott. A színpadi siker után 1983-ban jelent meg a Népszava kiadásában ugyancsak A megszállott címmel Fazo- la Henrik életútjának regényváltozata. Folytatásában. A küldetésben a szerző a gyáralapító fiának: Frigyesnek kalandos-regényes életpályáját írta meg. Fazola Frigyes szintén regényes alkat, a magyar ipartörténet egyik legmarkánsabb alkotói-vezetői személyisége, aki továbbfejlesztve apja művét, mindvégig megőrizte vezetői tisztességét, vállalta a bukást, a félreállíttatást, a fizikai megsemmisítés veszélyét, mintsem a bécsi udvarral szembeni becstelen megalkuvást. A küldetés a Bükk hegység vadonéban, Diósgyőrben, Egerben, Selmecbányán, Bécsben játszódó cselekménydús történet, melyben továbbélnek A megszállott közkedvelt regényalakjai, tartalmazza a hámori víztározó létesítésének történetét. A mű, az alkotói megszállottság, az anyai és fiúi szeretet, a szenvedélyes és tiszta szerelem, a vezetői tisztesség regénye, mely minden korosztálynak érdekes-élvezetes olvasmányélményt ígér.” Hozzátehetjük, mivel a regény bő teret szentel a Selmecbányái diákhagyományoknak, fokozott érdeklődésre számíthat az egyetemi és főiskolai diákifjúság körében, ugyanakkor az általános iskolák felső tagozatának, a középiskolásoknak is nagy segítséget nyújt a történelemtanításhoz, a magyar ipartörténet hősi korszakának megismeréséhez. A küldetés már a könyvesboltokba került. Századunk (egyik) legnagyobb betegsége az elidegenedés, az érzelmi-erkölcsi kiszáradás, beszűkülés. Pongyolán fogalmazva „erről szól” századunk világirodalma is Franz Kafkától Garcia Marquezig, Camus-től Beckettig. Csakhogy az emberi természet nem tűri, igen nehezen viseli el ezt a folyamatot, állapotot. Elég legyen itt csupán utalni az „Isaura-jelenségre”, amely mindenkit meglepett: a szakembereket, a tömegtájékoztatást, de magát a közönséget is. A közepesnél inkább gyengének mondható brazil regény a romantika legse- matikusabb fogásaival él, s noha a mondandója véresen komoly (rabszolgaság), maga az ízlésvilág, amelyet kifejez, inkább a biedermeierhez áll közelebb. Mindez pedig egy kötetet lapozgatva jut eszembe, amikor is magyarázatot keresek a könyv létrejöttére is, a téma kelendőségére is. Dobos Marianne: Riportok művészekkel az állatokról (Natura, Bp. 1986.) című interjúkötetéről van szó. A kissé körülményes, cikoroyás cím pontosan kifejezi a tartalmat. Művészek, költők, írók, szobrászok mondják el az élményeiket kedvenc háziállatukról. Már maga a jelenség is elgondolkodtató. A falusi, a természet közelében élő emberrel, akinek mindennapos kapcsolata van az állatokkal, aligha lehetne ilyen interjúkötetet összehozni. Mondják, hogy a disznó — amelynek a rendeltetése az, hogy hunkaként, kolbászként, pörköltként stb. a tányérunkra kerüljön — minden más háziállatnál több, mert többféle hangön képes kifejezni az érzelmeit, viszonyát a gazdihoz. „ö” is mindenevő, mint az ember, mégis a „disznó” jelző sértésszámba megy, és senkinek nem jut eszébe, hogy társaságban a kucukról beszéljen. Azért említem éppen a sertést, mert a kötet első interjúja (Takáts Gyulával) a somogyi kanászokról szól. Tehát az emberről, egy ma már kihalóban levő ősi mesterségről. Ki merné állítani, hogy ezek a rideg életmódot folytató emberek nem szerették az állatot? Értettek is hozzá, sokszor jobban, mint a tudós etológus. Ha kellett állatorvosok is voltak, mert ismerték a fákban, füvekben rejlő gyógyító erőt. Viszonyuk, hűséges társukkal: a kutyával, meg éppen legendás volt. Partnernek tekintették az okos négylábút, megosztották vele a kenyér- és szalonnaadagjukat, de soha nem fektették be az ágyukba. Ezt már csak a városi ember teszi meg, ki- nek-kinek az ízlése, mentalitása szerint megütközést, vagy éppen nevetést váltva ki. Egyik jeles színészünk mesélte el a szerzőnek, hogy a „féltékeny” kutyus a felesége és közé fekszik a hitvesi ágyon... El kell fogadnunk ezt a rajongó kutya- és macskaszeretetet is, amelyről lényegében ez a kötet szól? Talán mégsem. A kötet utolsó interjúalanyával, Bodor Pállal értek egyet, aki makacsul kitérve és tudatosan „félreértve” a riporteri kérdéseket, következetesen az emberről beszélt. Szellemesen, okosan. Egyszersmind értelmezve is a kötet többi interjúját, riportját, amelyek — mondjuk ki — a városi ember nosztalgiájáról, romantika és természet iránti bűntudatos vágyáról szólnak. Mert bármennyire is kedvesek legyenek ezek a háziállatok (többnyire pedigrés, fajtatiszta kutyák) nem pótolhatják magát az embert, illetve a másik ember iránt érzett, vagy érzendő szeretetet. Csak pótszerek lehetnek, hogy úgy mondjam jobb híján. Így aztán a nyilatkozók, sőt a szerző szándéka ellenére is szomorú összkép alakul ki korunk emberéről. Ez még akkor is érvényes, ha tudjuk, hogy csak egy szűk és tipikusnak éppen nem mondható réteg érzésvilágáról kapunk képet. "v horpácsi Feledy Gyula rajza
