Észak-Magyarország, 1986. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-06 / 210. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1986. szeptember 6., szombat Prieszol József élete (3.) ISK O LC M A SK A KÖ Viharos évtizedek „Ki ellen sztrájkoltok?” Prieszol József politikai felkészültségét, magas szintű pártmunkára való rátermettségét az illetékesek jól ismerték. Ezért lett előbb az MKP Nagybudapesti Bizottságának tagja, 1946 első felében pedig a párt Központi Ellenőrző Bizottságának elnöke. Az ekkor már félmilliós tagsággal rendelkező MKP szervezetei megerősödtek, ami lehetővé tette, hogy a párt vezesse a reakció elleni harcot a földreform megvédéséért, az újjáépítés sikeréért. A kommunisták politikai és gazdasági szervezőmunkája — a baloldali szociáldemokraták együtműködésé- vel, az erősödő munkásegység talaján, és szüntelen harcban a jobboldal erőivel — olyan jelentős eredményeket hozott, mint a bányák államosítása, a széncsata győzelme, értékálló pénz, a forint megteremtése. Az általános megújhodásban országszerte a lendület fokozására volt szükség mind a termelésben, mind a társadalom átszervezésére irányuló politikai munkában. A legfontosabb helyek vezető tisztségeibe a kommunista párt a leghozzáértőbb kádereit küldte. így lett Prieszol József 1946 nyarán az egész ország iparára kiható nagyüzem, az Ózdi Kohászati Művek pártszervezetének titkára. Ugyanaz év szeptember 28-tól október 1-ig zajlott le az MKP III. kongresszusa, amelyen a Központi Vezetőség tagjává is megválasztották. Az ózdiak Prieszol József ténykedéséből. magatartásából rövid idő múltán tapasztalhatták, hogy milyen a kommunista vezető. Közvetlenségéért, egyszerűségéért és egyéni humoráért csakhamar széles körben tisztelték, szerették. Nemcsak a nagyüzemben, hanem a kohászvárosban, sőt ennek a járásában is. Mert ha a dolgozó nép ügyének szolgálatában cselekedni kellett, nem ismert hatásköri határvonalakat. Egy eset jó példa erre. Az egyik bányaüzem dolgozói vadsztrájkot kezdtek, beszüntették a munkát. Ebben közrejátszott a munkásegység hiánya, s akadt a bányászok között nem egy, akinek nézeteiben ellenséges befolyás érvényesült. Hiszen a járásban nem volt fehér holló a deklasszált elem, s az egykori nyilas sem. A kommunista párt járási titkára meggyőzésük végett felkereste a sztrájkotokat, ám szóhoz sem engedték jutni. A szociáldemokraták járási titkárának is hazafelé utat mutattak. Prieszol József a kettős kudarcról értesülvén, nem habozott, s az ózdi pártiskola 24 éves igazgatójának kíséretében kiutazott a bányásztelepülésre. Bementek a kultúrotthonba, amelynek nagytermében több mint kétszázan ültek az asztalok mellett, s nem kultúrát szívtak magukba, hanem bort, pálinkát. (Akkor még szeszes italt is mértek ilyen helyen). Többségüknek husáng volt a kezében. Prieszol József azonban nem ijedt meg tőlük. Kemény hangon megdorgálta őket: „Ki ellen sztrájkoltok? Magatok ellen? A múltban, amikor a tőkések hasznára izzadtatok a föld mélyén, sztrájkoltatok-e?!” Nem válogatta meg szavait. Illetve nagyon is megválogatta. Tudta, itt nem könyörgésnek van helye, hanem a sztrájkolok szeszgőzös fejéhez kell vagdosni az igazságot. S mindössze néhány percig beszélt, amikor egy bányász belekiáltott bíráló szavaiba: „Jól van, na. holnap felvesz- szük a munkát!” Ózdon és környékén nem volt olyan üzem, jelentősebb munkahely, ahol ne fordult volna meg. Számos munkást személyesen ismert, tegező- dött is jó néhánnyal. Elbeszélgetett velük problémáikról, miközben az MKP politikájának helyességéről is meggyőzte őket. Kétségtelenül nagy szerepe volt abban, hogy az 1947. augusztus 31-én megtartott országgyűlési képviselőválasztásokon a kommunista párt jelöltjeire kevés híján 17 ezren, a szociáldemokratákéra pedig 8722-es szavaztak az ózdi járásban. Több párt itt nem is indított jelöltet, jóllehet, másutt még hét pál l küzdött a voksokért. A választás eredményeként egyébként az MKP az ország legnagyobb pártja lett, száz képviselőt küldött az Országgyűlésbe, s öt miniszter képviselte a kormányban. Az MKP és a kommunisták tekintélyét a politikai és gazdasági sikerek nagymértékben növelték az egész társadalomban. A marxizmus—leninizmus eszméi és a kommunisták programja jegyében a munkásegység is erősödött. Ennek alapján kerülhetett sor a szocialista forradalom további döntő lépéseire: 1947 novemberében köztulajdonba vették a bankokat és érdekeltségeiket, majd 1948 márciusában államosították a száznál több munkást foglalkoztató vállalatokat. Mindezzel egy időben a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták hozzáfogtak a legfőbb politikai előfeltétel, a munkásosztály szervezeti egységének megteremtéséhez. Prieszol József az utóbbi munkából is derekasan kivette részét. Nemcsak személyes beszélgetései során, hanem gyűléseken is kifejtette meggyőző érveit Ózd és járása munkásai előtt az egység szükségességéről, jelentőségéről. Ózdi tevékenysége idején házasodott meg. Neki, aki annyira szerette övéit, a családi életet, a múltbeli kilátástalan jövője és illegális munkája, majd a felszabadulás utáni bokros közéleti teendői miatt csak most, a 42. évében nyílott lehetősége, hogy megnősüljön. Pesterzsébetről Vajkai Ilonát, városházi kistisztviselő leányát vette feleségül, aki a felszabadulás után szintén tisztviselőként a polgármester mellett dolgozott. Szerénységével, közvetlenségével méltó élettársa lett a kommunista mozgalom harcosának. Tarján István (Következik: A Rákósi-klikk nem kedvelte) Mostanában két dolog is eszembe juttatja a Szinvát, a jó öreg miskolci patakot, amely hosszában kettészeli a várost, és egy időben a betegellátást, meg egyéb állampolgári dolgokat is megosztotta, mondván a Szinva jobb partján lakók ide, meg ide tartoznak, a bal parton élők meg amoda. Tulajdonképpen nem is kell semmi külön felhívás, vagy esemény, hogy eszembe jusson, hiszen naponta gyalogolok nagyokat felette, mégpedig hosszában. Ugyanis lakásom előtt a lefedett Szinva-me- der húzódik, s már az iskola felső tagozatába járnak azok a gyerekek is, akik itt születtek az új, a befedett patak mellé emelt betontornyokban, s talán nem is tudják, hogy a játszótérül is szolgáló parkoló alatt kanyarog az a patak, ami — bű- zössége, piszkossága ellenére — sokaknak nagyon kedves, legalábbis emlékeikben. Messze elkalandoztam attól, miért is jut most eszembe újra, meg újra a Szinva. Hát most röviden erről a két emlékeztetőről. Egy barátom azzail a javaslattal lepett meg, hogy a Szinva alsó szakaszán valamiféle csónakázó területet lehetne kialakítani, vízi sportokra alkalmas létesítmény lehetne a Baross Gábor utcai híd, meg a pataknak a Sajóba torkollása .között. Igaz, ez a mederszakasz most meglehetősen elvadult, a valamikori köves mederburkolás már ki tudja. merre lehet, de barátom azt mondja, máshol is csináltak már el kárhozott vízmedrekből nagyon szép vizes pihenőket. Lehet. Nem tudok hozzászólni. De emlékszem erre a partszakaszra, amikor hajdan a Szondi-te- lep mezítlábas gyerekeinek játszóhelye volt, s partja sokféle ügyben szolgált búvóhelyül. A híd mellett pár méterrel lapultam a ferde partba 1944 áprilisának közepén, amikor a légó-sziré- nák az állomásépületből kikergettek. A másik dolog, ami eszembe juttatja a Szinvát, az a hír, hogy a Royal- közben levő gyaloghidat átépítik, kocsiforgalomra alkalmassá teszik, mert a Széchenyi utcai átépítés miatt az északi oldalnak is kell valami bejáróhelyet biztosítani. Erről meg az jut eszembe, hogy három hónap Hidak a híján harminc esztendeje, amikor itt keskeny fahíd volt, százak szorongtak rajta, mert felhecceit tömeg éppen ostromolta az akkor a Széchenyi utca 103. alatti nyomdát. Szovjet kiskatonák életébe került ez a dolog, majd ágyú dörrent, és a menekülő tömeg alatt recsegve tört a fahíd. Egy másik egykori fahíd is eszembe jutott. A Katalin utcán most széles betonhíd van a helyén. Ez is keskeny gyaloghíd volt, s az ötvenes évek elején egy nagy felhő- szakadás után olyan áradat zúdult le a Szinván, hogy kimozdította helyéből a hidat. Kísérteties látvány volt az áradaton lebegő gerendaalkotmány. Viszont onnan nem messzire magabiztosan áll, négy betonobeliszkjével az ég felé szúr a Kun Béla — korábban Soltész Nagy Kálmán — utcai betonhíd, az egyetlen közúti Szinva- híd, amely túlélte a háborús pusztítást, robbantást, mert akadt, aki többször is elvágta a robbantózsinórokat 1944 december első napján. Aztán itt a vasúti híd, a Lenke utca mögött, amelyen valaha mindig gőzmozdonyok álldogáltak, s patakokban folyt róluk az olajos, vízzé hűlt gőz. Valahogy itt is barátságtalanabb a további partszakasz, az egykori nagyon kedves sétahely. De erről már más alkalommal írtam. Ideje, hogy visszaforduljak, felfelé menjek a Szinván. A Vándor Sándor utcai hídról nincs mit mondanom, ez a híd nem létezett korábban, mivel az utca sem volt. A Munkácsy utcai hídról meg azért nincs mit mondani, mert itt meg a híd és a Szinva egyaránt eltűnt, a patak betonhéj alatt folyik. A Forgó-híd, amely sosem forgott, hanem az egykori telektulajdonos, Forgó Pál nevét őrizte a Szemere utca elején, szintén alaposan megváltozott, kiszélesedett, autóbusz-megálló van a hátán. Egyébként itt végződött az a mederszakasz, amit a mostani bányászklub előtti gyaloghíd- ról igen gyakran fényképeztek és „Miskolc Velencéje” feliratú képeslapokon öröSzinván kítettek meg, ki tudja, hány j példányban. E ké^ek régi városkalauzokban is gyakran szerepeltek. A kép bal oldalán a Széchenyi utca 28- tól 42-ig álló házak hátsó frontja, a 34. és 36. számú házak vörös téglás hátsó homlokzata látszott, a jobb oldalon meg földszintes és i egyemeletes házacskák a í mai Rudas László utcai par- I kóló helyén, és a két ház- | sor között a mélyben a ! Szinva habjai. A habok | megjelölés nem túlzás, mert az egyébként is gyors sod- rú patak lépcsőzetes medrében nagy hullámokat vert. Ez volt a miskolci Velence. Két kisebb híd a Széchenyi utca 24-es és 22-es házak hátsó frontjához, aztán jött a Rákóczi utcai, díszes műkőkorláttal határolt híd, amelyen nyolc éven át naponta jártam be sokadma- gammal a Sötétkaputól a református gimnáziumba, i Ez a híd sincs már, mint | ahogyan már nincs itt a Szinva sem, hanem a déli terelőút megy a befedett meder felett, s nincs már az a fagerendákból és régi kazáncsövekből készült korlát sem, amelyen reggelente becsengetés előtt üldögéltünk, s amely mellett a gimnázium udvarán tartolt tornavizsgák előtt mindig felsorakoztunk. Fiatalok voltunk, nem zavart a Szinva néha orrfacsaró bűze, de olykor mégis most, fél évszázad múltán is érzem azt a szagot, ami fel-felcsapott a már akkor is sötét színű hullámokból. Meg eszembe jut a jó emlékű Balázs Győző tanár úr versének kezdete: „Szinva-parti szittya diákok...” Tovább már nem is megyek, hiszen a Zenepalotáig megint nin csen Szinva, csak betonfödém ... Akik valaha jártak Miskolcon hosszabb-rövidebl • időre, a városról szólva, a Szinvát mindig megemlítik. Nem mindig dicsérőleg, de ismerik mindenfelé. Most a közeli jövőben talán le rajta egy újabb híd. Az ai só folyásánál emlegető, evezős pályában — őszintén szólva — nem mernék hinni ... (bcnedck) „Oázis" az erdőben... Fotó: laczó József Balogh Edgár nyolcvanéves A Duna-táj sorsának vállalója Aki ismeri Balogh Edgárt — szüntelen tevékenységét, legendás munkabírását, mindig új életre kelő optimizmusát és hitét —, meglepődéssel áll a tény előtt. Nyolcvanéves volna? Nyolc évtized múlt volna el felette, nyolc évtized kelet-kö- zép-európai történelem? Háborúkkal, forradalmakkal, meneküléssel, otthonalapílássál, börtönökkel, megújuló reményekkel, ismétlődő csalódásokkal telt nyolc súlyos kelet-közép-európai évtized? Egy egész korszak, történelmi földrengésekkel és földindulásokkal, semmibe omló eszményekkel, magasra ívelő hitekkel, egy történelmi kutatóintézetnek elég ismerettel és több nemzedékre szóló politikai tapasztalattal? Igen, Balogh Edgár, aki személyes sorsában élte meg a Duna-táj népeinek közösségi történelmét, s a saját életét volt kénytelen átengedni e közös történelemnek szcéna gyanánt, valóban 'betöltötte nyolcvanadik életévét., egy küzdelmes és termékeny írói sors végső ösz- szegzéséhez érkezett. Sorsa, amely valóban egész történelmi korszakot ölel fel, a régi Magyarországtól a nemzetiségi jelenig, egy egész nemzedék kezdeményező és úttörő szellemiségét példázza. Temesváron született, Pozsonyban és Prágában tanult, Szlovákiában ismerkedett a 'kisebbségi lét és a forradalmi munkásmozgalom tennivalóival. Romániában lett a népfrontgondolat és a Duna-táji közeledés apostola. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely számára már állásfoglalásra kényszerítő. egyszersmind lettekre mozgósító történelmi realitást jelentett a kisebbségi élet, a négy országba .került magyarság sorsa. Balogh Edgár e Duna-táji szolidaritást Ady Endrétől, József Attilától, Fábry Zoltántól és Gaál Gábortól tanulta, a szlovákiai Sarló és a romániai Korunk körében gyakorolta, müvek, történeti és publicisztikai írások sorában magyarázta, életével és munkájával tett mellette hitet. Mint ahogy életével és munkájával tett hitet a népfrontos összefogás gondolata mellett is. Jól tudta, hogy a Duna-táji megbékélés türelmet és józanságot kíván, s tudta, hogy a nemzetiségi fennmaradásnak a haladó erők, a jóakaraté emberek együttműködése jelenti legfontosabb feltételét. Ezt az együttműködést hirdette a népfrontos fordulatához érkezett Korunkban, a Brassó. Lapok hasábjain és az 1937-es Vásárhelyi Találkozón, amely a terjeszkedő fasizmus és a kirobbanni készülő háború ellen kívánta frontba szervezni a romániai magyar fiatalságot. Ezt az összefogást képviselte a felszabadulás után is, midőn mások mellett reá hárult a romániai magyarság eszmei irányításának és szervezésének 'történelmi feladata. Értől a tevékenységről — munkájának eredményeiről és fájdalmas történelmi kudarcairól — ad számot utolsó könyvében, a nyáron megjelent Férfimunka című önéletírás lapjain, akárcsak emlékiratainak korábbi — Hét. próba és Szolgálatban című — köteteiben, vagy éppen irodalmi és történelmi tanulmányaiban, publicisztikai műveiben. A Duna-táj népeinek megbékélése, párbeszéde és szövetsége, a magyarság és a szocialista eszmék korszakos jelentőségű találkozása ma is Balogh Edgár műhelyének vezérlő gondolatai közé tartozik. Munkásságát e két gondolat lendíti, bizakodását e két gondolat szabja meg.. A nyolcvanesztendős író, . közíró és tudós, ma is dolgozik: tágas íróasztalán könyvek, megkezdett kéziratok, fejében tervek, szívében a szolgálat parancsa és a jövendő reménye. Rákóczi úti ablakából Kolozsvárra látni, a városra, amely immár fél évszázada az otthona. De otthona egész Erdély, az Egész Duna-táj, egymásra utalt népeivel, zajló történelmével,, megcsúfolt, mégis megőrzött hiteivel. Pomogáts Béla
