Észak-Magyarország, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-18 / 115. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12 1985. május 18., szombat Kikászálódik az őszes úr a szűk iskolapadból, kezében toll és egy társasjáték kemény fedeléből tépett fecni. — Lakatos József traktoros vagyok — mutatkozik be, hangján érződik az önbizalom. — Elmondta itt az elvtársnő. hogy milyen volt az évszázados cigány sors és elmondta a mai lehetőségeinket is. Az elmondottakhoz egy-két pontban szeretnék hozzászólni! A cigány nem akar termelni, elhanyagolja saját magát és a munkát. Senki se mondja, mert nem igaz, hogy a cigányt nem veszik fel munkára. De. ha mindig csak 21 napot dolgozik, mert a ti—10 gyerek után csak így kapja meg a családi pótlékot, akkor persze, hogy legközelebb elküldik, ha jelentkezik. És, ha megsértődnek itt, akkor is elmondom: lopnak is a cigányok, alig várják, hogy érjen valami a határban. De nemcsak a közösből, hanem egymástól is lopnak, az én padlásomról is. Itt van a rendőr elvtárs, arra kérem, jöjjön el többször a telepre, nézzen körül. És mondják meg, a cigányok miért nem veszik ki részüket a társadalmi munkákból? NeAz edelényi ankét hallgatósága Lakatos József bírálja a cigányokat künk, edelényi cigányoknak is érdekünk, hogy a nagyközség város legyen! Kérdem én, csak a parasztoknak kell mindig ott lenni a társadalmi munkán? Láttam már edelényi cigányokat Miskolcon is rendetlenkedni, szemetelni, hangoskodni. Ilyenkor szégyelli magát az ember . . . Cigányankét Edelényben egy napsütéses májusi szombaton. Néhány asszony és két férfi a kezdés előtt 10 perccel érkezik. Lukács János családgondozó, a szakmaközi bizottság titkára és az egresi általános iskola igazgatója még egyszer körbejárja a telepet, mozgósít. — Ha ezt tudom, nem adtam volna oda a férjemnek a kocsit, egyenként felhord-, tam volna őket — méltatlankodik egy fiatalasszony. — Szégyen bizony, hát már a saját sorsuk se érdekli őket? Bezzeg, ha pálinkát osztanának ... — mérgelődik a „padtárs”. Végül is megtelik a tanterem. Lukács János köszönti az ankét előadóját, Búzá- né dr. Tóth Eleonórát, a megyei tanács cigányügyekkel foglalkozó koordinációs csoportjának titkárát, Éliás Jó- zsefnét, a nagyközségi Vöröskereszt titkárát, Tiszoczki Cigányankétok — szabad szombaton Önkormányzat az edelényi telepeken Jó példák az asszimilálódásra Budai Bertalanék háza nemcsak kívülről, belülről is csinos. A csempék harmonizálnak a tapétával és a három kislány Ízlésével. Beáta egy kis kitérővel bolti eladó lesz, Gyöngyike nyomdász, Andrea pedig óvónő . . . Budaiék, akik példát szeretnének mutatni, de vád éri őket egyes családoktól, még azt is megkérdőjelezik, valóban cigány-e a Budai család. István rendőr főtörzsőrmester, körzeti megbízottat. Tóth Eleonóra röpke kis cigány- történeti előadását hallatlan érdeklődés kíséri, az emberek szívják magukba a szót. nem hinném, hogy valaha is hallottak ilyen színesen népükről. elődeik sorsáról. Fel- bolydul a terem, amikor a lakásépítés újabb, legújabb módjairól beszél az előadó; arról, hogy azok a fiatal házasok is maximális támogatást kapnak az államtól, akik már a szülők építette Cs-lakásokban élnek. Olyan támogatást, mintha putriban élnének. És indokolt esetben eltekint a tanács az előta- karékosságtól, bár jó ha van egy kis pénz a háznál. Gyakorlatilag: egy fillér nélkül is hozzá lehet fogni az építkezéshez. Az előadó roppant kedvesen buzdítja a jelenlevőket: termeljenek a ház körül egy kis zöldséget, neveljenek néhány baromfit, esetleg hizlaljanak sertést is. hiszen drága az élelmiszer, egy kis többletmunkával ki tudnák egészíteni a családi jövedelmet. — De hát elfogják a csirkémet! — kiált közbe valaki. — Leszedik a paprikámat! — Kik? — A cigányok. — Azért vagyunk itt, kedves barátaim, hogy megbeszéljük közös dolgainkat — csitítja a jelenlevőket Lukács János. — Amikor vajda állt a. közösségék élén, nagyobb volt a rend, nem lopták el egymás csirkéit. Ha beleegyeznek, most visszaállítjuk a régi rendet, ha nem is ugyanolyan formában. Minden telepen megalakítjuk a cigányönkormányzatot! Ügy gondoljuk, négy munkacsoportot hozunk létre: településfejlesztésit, oktatás-művelődésit, egészségügyit és ifjúságit. A csoportok élén egy felelős vezető áll majd. Az az ember, akit Önök megválasztanak. — Az jó lesz. Majd mi választunk! Az első rendezvény egy kulturális vetélkedő lesz majd ... — folytatja. — Ott meg mit kell csinálni? — Senki sem tud olyan szépen énekelni, zenélni, mint a cigányok. — Igaz!. ( — A vetélkedő után meg cigánybál lesz! — Mikor? Mikor? — És hogy ne érje szó a házunk táját, mint Balajton, itt is megalakítjuk az önkéntes rendőri csoportot — emelkedik szólásra a körzeti megbízott rendőr. — Nem szeretik a cigányok, ha túlságosan beleavatkoznak a dolgaikba. Helyes! Itt a lehetőség, keresünk négy-öt büntetlen előéletű, értelmes embert, ők esküt tesznek, és ezentúl ők védik a becsületes cigányemberek biztonságát. anyagi javait. — Igen ám!— szól egy középkorú férfi. — Csakhogy a fiatalok nem vállalják, mert félnek a többiektől. Hogy megverik. — Mi, idősebbek vállaljuk, meg is van a négy személy. — Maga nem fél? — kérdem tőle súgva. Mögöttem ül. — Én nem. Most már azért tényleg a rendesebből van több. El tudunk mi bánni az izgágákkal. Elegáns fiatalasszony kér szót. — Budai Bertalanná, varrónő vagyok, 9 éve dolgozom a ruhaipari üzemben. Sok a panaszom. Keservesen felépítettünk egy hatszobás házat, úgy, hogy a kisebbre mindig építgettünk. Kérdem én, miért kellett ennyire elszeparálni a cigányokat, miért a falu szélén alakították ki az új telepei is? Így nem tudunk felemelkedni, asszimilálódni. Mindenütt csak azt halljuk, tanuljunk a „magyaroktól”, lessük el az életmódjukat. Hogyan lessük el. ha nem köztük élünk? — Budaiéktól most mór van mit tanulni a szomszédoknak — jegyzi meg a családgondozó. — Egy fecske nem csinál nyarat! Nekünk hallatlan munkánkba került, hogy elérjük a jelenlegi életszínvonalunkat. Nem biztos, hogy így, összezárva ez másnak is sikerül. El kell mondanom, hogy bizony még mindig érezzük a megkülönböztetést. Nekünk például nem juttat szemetesedényt a tanács. A magyar sorokon mindenütt van. Hát akkor hova vigye a szemetet a cigány? És az sem teljesen igaz, amit Lakatos Józsi bácsi elmondott: az én kislányom jelentkezett a palackozóüzembe dolgozni. Hirdették az állást. Beátát nem vették fel. Másnap három hasonló korú gyereket felvettek. Budainé férje segédvájár, apósa (15 évesen Budapestre jár dolgozni, hogy minél előbb vissza tudják fizetni a kölcsönt. Útban Balajt felé, benézünk a portára. Hat szoba összkomfort. Minden helyiség berendezve, nem is akárhogyan. ízléssel. Semmi harsányság, minden szobának hangulata van. — Ügy érzem, egyes családok kiközösítenek — panaszolja a háziasszony. — Pedig ugyanolyan cigány vagyok! Hiába mondom, hogy munkával mindent el lehet érni. Most tanácstagnak jelöltek, a „vetélytársam” a bátyám. Szeretnék tanácstag lenni, de a nőknek a mi köreinkben még nagyon nehéz. Vajon elnyerem-e a bizalmat? Balajt. Itt is nagy az érdeklődés, aki eljött, nem hallgatni jött. Amikor Búzá- né dr. Tóth Eleonóra arról a rendeletről beszél, amelyet Mária Terézia hozott, miszerint cigány cigánnyal nem házasodhatott, és a gyerekeket elvették a családoktól, hogy parasztok neveljék őket. egy asszony hangtalanul a kötényébe zokog. — Meghalt az uram, de már van élettársam és a nagyfiam is keres. Tizenkét gyerekem van, ötöt elvettek. Úgy, hogy nem is értesítettek, elvitték őket az iskolából, úgy mint valami kutyakölyköket. Megkérdezem: miért csak ez az öl volt veszélyeztetett? Új a lakásunk, nálam mindig rend van, ezt megmondhatják a balajliak. Azt hallottam, meri mindig sárosak voltak. Indok ez? A telepen térdig ér a sár. Ha hoznának sódert, mi elterítenénk. De nem hoznak. — Vizünk sincs! Fúrtunk kutakat, de nem adnak vizet. Miért nem nézte meg a tanács, hogy hova építi a Cs-‘lakásokat? Csak mert hely volt ott? Csak ott volt hely? Emberek vagyunk, rendesen akarunk élni. Legalábbis mi, akik itt vagyunk. Aki meg nem dolgozik, hát vigyék a munkatáborba, hallottuk, hogy lesz ilyen. Legalább megtanul dolgozni és nem hoz szégyent ránk, a többiekre. — Nem engednek minket be a faluba. Vannak eladó házak, de, ha mi kérjük, ráígér a szomszéd ötezret és legfeljebb lebontja, nehogy cigány legyen a szomszéd. A református lelkész a fel- emelkedés mai lehetőségeiről beszél. Megtapsolják. És arra kérik a családgondozót és a koordinációs csoport titkárát, legközelebb hozzanak magukkal Balajtra egy cigány orvost, cigány tanárt, akármilyen cigány értelmiségit, mert ők, akik itt vannak, elhiszik, hogy vannak ilyenek Magyarországon, de a putri lakók még hitetlenkednek, elnyomásra panaszkodnak, semmi önbizalmuk sincs. Pedig — fogalmazzák meg — Balajton ,is elkezdődött valami végre. Igaz, évek kellenek még, hogy a nem cigányok oldódjanak, a cigányok pedig bizalmat szerezzenek. Mert egyelőre ütés tízforintosokat nyújtogatnak be a kapukon, vizel szeretnének venni, de a jó kutak gazdái pénzért sem adnak nekik. Hát miért? Azért, mert félnek tőlük, mert sok még a verekedő, a lopó a cigányok között. Két malomkő között őrlődik most a többség: hadakoznak a diszkrimináció ellen és szégyenkeznek a szomszéd miatt. Az edelényi, ba- lajti példa reményt ad, hátha éppen most kezdődik el a beilleszkedés leglátványosabb és legtartalmasabb korszaka. Lcvay Györgyi Fotó: Csákó Gyula Ne hozzanak ránk, munkásokra szégyent. . . Miért építették a házunkat olyan helyre, ahol sok a viz és le- hámlik a vadonatúj lakásunk vakolata? Jó vizet inni meg pénzért sem lehet Balajton, nem nyílnak ki előttünk a kapuk, pedig tíz forintokat is adnánk egy kanna vízért.
