Észak-Magyarország, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-30 / 75. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8

1985. március 30., szombat

A könyv borítólapja

Nagy éa felelősségteljes vállalkozás dr. Fodor László: Sorsfordítás című könyve! A címből arra is következtethetünk — a Népszavában közölt sorozat ezt erősíti is —, hogy a felszabadulás első napjainak, hónapjainak eseményeit ismerteti a szerző. Nem, nem ezt kapja az olvasó. A könyv olvasásával szabad hazánk negyven ! esztendejének — 14 600

napjának — legjellemzőbb pillanatait, legfontosabb eseményeit; a sorsfordítás í jelentősebb állomásait, a győzelmeket és veresége- : két, mindazokat, amiből i öszeállt hazánk történelme, ; népünk mai élete.

Mindezt sajátos műfaj alkalmazásával végzi el, a szerkesztő-szerző. A napisajtó, a folyóirat, a Szovjet, a Magyar Külügyminisztérium anyagainak, a külföldi sajtó szemelvényeinek és sok eddig nem, vagy alig ismert fotó fel- használásával teszi hitelessé, izgalmassá, olvasmányossá, elgondolkodtatóvá

I írását.

A válogatás legjobban az 1945—1948-as időszakról sikerült. Talán — vagy éppen ezért — meg is bocsátható, hogy a több mint háromszáz oldalas írás egyharmadát ez foglalja el. Emlékezetesen szép, felelősségteljes időszak ez. Ekkor, az első szabad napokban, azonnal megmu- | tatkozik népünk tehetsége,

; alkotás- és szabadságvágya. „Mohács óta nem volt ilyen súlyos helyzetben az ; ország.” Bicske község főjegyzőjének az alispánhoz intézett jelentéséből megtudjuk, hogy ... „Egyetlen ló, egyetlen tehén, egyetlen '< baromfi, egyetlen sertés ■ nem maradt a községben ... Ha az ember visszagondol ezekre az időkre, hát a csodával határosnak tartja, hogy a község egyáltalán képes volt kilábalni ...”

Mindezek dacára a Kommunista Párt hirdeti: Lesz magyar újjászületés! Lett, mert összefogott minden igazán demokratikusan gondolkodó, cselekvő ember. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés Szózatot intéz a magyar néphez, programot ad, egységet akar és egységesen mozdulnak az igaz hazafiak, kommunisták, kisgazdák, szociáldemokraták, parasztpártiak, fiatalok, idősek, férfiak, nők.

A Szovjetunió Vörös Hadserege biztatása, segítése növeli az erőt: hidat, vasutat épít, élelmet ad, támogat az első lépések

megtételében. Népünk élt a lehetőséggel, dolgozott, tanult, alkotott, az infláció megszüntetésével, az újjáépítéssel csodát művelt. Megteremtette a népi Magyarországot.

Jó alapok kezdődtek a fejlődés folytatásához: most már újat építettünk. Oj városok — Komló, Dunaújváros — új emberek, élmunkások születtek.

Nehéz időket éltünk. A hűvös, hideg emberi viszony, a törvénysértés hamis képet alakít ki a szocializmusról. Hiszünk és hitet vesztünk, megdöbbe- nünk. „Nem igaz, hogy kém voltam, nem igaz, hogy összeesküdtem. Igaz, hogy bizonyos kérdésekben eltért véleményem Rákosi Mátyás álláspontjától. Ezt soha nem titkoltam: a Függetlenségi Front kérdésében ... azonkívül a jugoszláv kérdésben.” — mondotta Rajk László a tökéletesen megrendezett per technikai hiba folytán keletkezett szünetében vádlott társának, Jusztus Pálnak. Nemcsak Rajk-per volt. Békekölcsön-jegyzés megtagadása miatt munkából elbocsátás, padlás-lesöp- rés, internálás.

Helyesen, hitelesen mutatja be az ellenforradalmat. Külföldi újságokból vett szemelvényekkel bizonyítja, nem' a munkások, nem a dolgozók, hanem a csttcselék, a lumpenek, a hazaárulók voltak a főszereplők, a hangadók. A szocializmushoz hű erők ho- ! vatartozásukat a gyors konszolidáció megteremtésé- ben mutatták meg. Helyet kapnak a könyvben az MSZMP munkásosztállyal, a szakszervezetekkel való kapcsolatának elvi, gyakorlati kérdései.

A parasztság gondolko- dását mutatja a hír, hogy „1957. január 15-ig ötszázra tehető az újjáalakult és újonnan alakult termelő- szövetkezetek száma.” 1959- ben megkezdődött a kis- és középparasztok tömeges belépése a termelőszövetkezetbe.

A magyarság egész jövőjét meghatározó változást követő időszak anyagaiból megismerjük a legfontosabb döntéseket, ezek megvalósításáért végzett munkát. de nélkülözi azokat az ellentmondásokat, amelyek egyike-másika feloldásával ma is találkozunk.

A Népszava Lap- és Könyvkiadó méltóan emlékezik a 40. évfordulóra szép kiállítású kiadványával.

Jakab Sándor

B tfMk |. |TM (ffl I (,'illMl _u*f1l_ »Il~ll un I I—B _1|—1_ In '

Lap-szem-ieieK

A tankönyvben gépjármű képe, aláírva: autó. A kisgyerek — akinek immár nem betűket, hanem egész szóképeket kell felismernie — ránéz az ábrára, s azt mondja: Zsiguli. Jó vicc! Pedig Szunyogh Szabolcs (Népszava, 1985. március 16.), akitől a példa származik, korántsem akar humorizálni.

Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy mintha apadna az iskolai humor forrása. Dédapám — aki száz gyereket tanított az osztatlan iskola egyetlen tantermében — még öregen, betegen is sok kedves történetet mesélt egykori iskolájáról. — Mivel él a cethal? —- kérdezte egykoron valamelyik növendékét. A válasz — a korabeli katekizáló módszer szerint, amelyen ma már ugye csak nevetünk — ez lett volna: apró kis halacskákkal. A nebuló azonban, aki félreértette a súgást, így felelt: apró kis pogácsákkal. Több mint száz éve ennek. Akkor még azt kérdezték: mivel él a cethal? Szunyogh Szabolcs izgató társadalmi kérdése: „Megtanulnak-e a gyerekek olvasni?”

Nem hiszem, hogy a magyar oktatásügy történetében valaha is elhangzott volna ez a kérdés. Mert igaz ugyan, hogy századokkal ezelőtt még a nemes emberek közül is sokan voltak, akik nem tudtak olvasni, a szegény nép jelentős hányada pedig egészen a felszabadulásig írástudatlan maradt, de akit tanítottak, aki tanulhatott, az nem maradt analfabéta.

Minden élő és emlékező öreg tanító a tanúm, ezért nyugodtan állítom: hajdan szeptembertől karácsonyig minden kisiskolás megtanulta a betűket, s (szótagolva persze) összeolvasta azokat.

De hál így van ez most is. Legalábbis azokban az osztályokban, ahol nem a képolvasási módszerrel tanulnak. Dogossy Katalin, aki egy pesti iskola elsőseinek napját élte végig

Mivel él a

„Sötéttől sötétedésig”, (Új Tükör, 1985. március 17.), beszámol róla, hogy bizonyos Kati néni elsősei már minden betűt felismernek, s majd mindegyiket leírják, de a szomszédos teremben „azonos korú, képességű iskolatársaik képolvasással nemhogy mondatot, de szavakat sem olvasnak még.”

. Az Új Tükör szerzője egyébként nem az olvasási módszerek felmérése céljából látogatta meg az iskolát, amiket azonban leír riasztó riportjában, azok valamelyest választ adhatnak a módszerekkel kapcsolatos kérdésekre is.

Kinek volna ahhoz bátorsága, hogy perdöntő véleményt mondjon az analitikus-szintetikus, illetve a globális (képolvasási) módszerről. Nem kétlem, hogy az utóbbinak is vannak — kísérletekkel igazolt — jó eredményei. Az azonban sürgősen megvizsgálandó volna, hogy hol és milyen körülmények között alkalmazható a módszer. Említett cikkében Szunyogh Szabolcs is célzást tesz arra, hogy mi nagy létszámú osztályokban milyen nagy előszeretettel alkalmazzuk — „a korszerűség nevében” — a kiscsoportok oktatására alkalmas módszereket.

Ezek után megkérdezem: lehet-e korszerűtlen körülmények között, korszerű módszereket alkalmazni ? Bizonyos, hogy késztető légkörben, érzelemgazdag családi környezetben növekvő, iskolaérett gyerekekkel csodákat művelhet a szakmailag és emberileg felkészült pedagógus. Különösen akkor, ha csak kis, s viszonylag homogén csoporttal kell foglalkoznia. Ezek a feltételek azonban csak „laboratóriumban” teremthetők meg, iskolában aligha.

Ez nem baj — ez a természetes. A baj ott kezdődik, ha az iskola — vagy az iskola fölött álló tanügyi emberek — szimulálni akarják a („módszer kívánta”) laboratóriumi körülményeket.

Megint egy kérdés: Talán nem is új módszerek kellenének, hanem meghittebb légkörű iskolák, sugárzóbb egyéniségű tanítókkal, tanárokkal?

Ha emlékezetem nem csal, a gyermek Arany Jánosnak a tűzhely hamujába rajzolta a betűket öreg édesapja. Lehet, hogy Petőfi két kérdésű sorára — „Ki volt tanítód? Hol jártál iskolába?” — az első betűk emlékképériek megörökítésével válaszolhatott volna Arany? Nem tudom. Mesterek nélkül mindenesetre még a betűvetést sem lehet megtanulni. írni tudni és olvasni pedig végképp nem.

Első olvasókönyvem széttéptem — egy évvel korábban adtak iskolába a kelleténél. Minden olvasmányt kívülről tudtam (mondhatnám globálisan kezeltem a szövegeket), de az olvasás technikájával kínlódtam. Gyötörtek,

megszégyenítettek. Emlékszem a könyv fölött érzett kínokra. Aztán megvonták

tőlem a mesét, a felolvasás örömét. Apám a legérdek- feszítőbb résznél tette le a könyvet: olvasd magad, ha kíváncsi vagy! Szerencsére kíváncsi voltam, s akkor még nem volt televízió, meg meselemez. Ha lett volna, biztos, hogy nem olvasással elégítem ki kíváncsiságomat.

Most mindez van. Szeretnék hinni azoknak a szakembereknek, akik vallják, hogy a tévé olvasási ingereket kelt. Magyarán: ha valaki megnézi a Nyomorultak filmváltozatát, valószínű, hogy elolvassa a hatalmas terjedelmű regényt is. Feltéve, ha tud olvasni. De, ha „a szakmunkásképző intézetek első évfolyamán a diákok nem boldogulnak a tankönyv szövegével” — mint Szunyogh Szaibolcss írja —, akkor hogyan boldogulnak a szép- irodalmi művekkel, vagy a szakkönyvekkel?

Veres Péter sokszor írt, beszélt a balmazújvárosi földmunkás könyvtárról, melyből irodalmi ismereteit, élményeit merítette. Mindenki tudja, hogy négy elemivel a háta mögött kezdett olvasni. De azt már kevesen tudják, hogy az író több kubikos társa — ugyancsak néhány osztályt végzett szegényemberek — szintúgy olvasókká váltak, mint Veres Péter. (A balmazújvárosi művelődési ház avatásán az író mellett voltam, aki aznap találkozott régi cimboráival is. Nemcsak a termés- kilátásokról beszélgettek, hanem Balzacról, Stendhal- ról, Tolsztojról is. Odavetett félmondatokból értették egymást. Némely értelmiségiek elhúzódtak, nehogy valamire válaszolni kelljen. Mert Péter bácsi szeretett kérdezni is. De hát mennyit tudhat az Balzacról, aki kollokviumára csak a Száz híres regényben nézett utána a Goriot apónak?)

Újra kérdezek: hogyan lesz az olvasni alig-alig tudó gyerekekből olvasó nép?

Vagy inkább azt kérdezzem: mivel él a cethal?

Gyarmati Béla

;»i i'imw——tre————'u,r mmunatM

A

ki az alábbi sorokat papírra vetette, szemtanúja, mi több, aktív részese volt megyénk felszabadulásának. A Vörös Hadsereg katonájaként azokon az esős, sáros, hideg őszi napokon gyakorta szembenézett a halállal. Az ellenség golyózáporában — számára ismeretlen magyar települések, Gesztely, Onga, Szikszó, Miskolc felszabadításáért — kockáztatta nap mint nap életét. Az egykori 127-es Transzszilvániai Vörös Zászló gárda lövészezred századparancsnokát úgy hívják: Julij Lihuta. Lihuta elvtárs ma a Szovjet Újságíró Szövetség herszoni területi szervezetének titkára, és visszaemlékezését elküldte szerkesztőségünknek. Az alábbiakban ebből közlünk részleteket.

Mintegy hatszáz méterre a mezőn embercsoportot pillantottam meg. A zászlóaljparancsnokság volt. Jer- menko kapitány megsebesülése után a zászlóaljpa- rancsnoki feladatkört Szi- nyákin gárdafőhadnagy kapta meg. iHozzámentem és tájékoztattam a helyzetről.

Nemcsak ő, hanem valamennyien, közöttük Drjapin ezredparancsnok helyettese, aknavető tüzér- és utásztisztek figyelemmel meghallgattak. Ezt követően megkértek, hogy mutassam meg a térképet.

— ön a századával itt tartózkodik — mondta Drjapin. — íme, három kilométerre van Szikszó. El kell foglalnunk. Érthető?

— Pontosan így van, gárdaőrnagy elvtárs — válaszoltam. — Csupán azt akarom megtudni, kik lesznek a szomszédaim.

— Balról a lil3-as lövészszázad, jobbról senki.

— Él-tettem — válaszoltam. — Kérek engedélyt a parancs végrehajtására.

Gyorsaságom szemmel láthatóan nem tetszett az ezredparancsnok-helyettesnek. összeráncolta a homlokát és így szólt:

— Jelentse, hogy gondolja megszervezni a városért folyó harcot.

— Tömör védelmük a hitleristáknak elölről nincs, csupán harci biztosításuk. Így ki lehet verni az ellenséget, és be lelhet tömi a városba. Az az elhatározásom, hogy a sötétség beálltával észrevétlenül átszeljük a hitleristák védelmi vonalát, behatolunk a városba, s az ellenség hátába kerülve harcot indítunk.

— Helyes elhatározás — mondta elgondolkodva az őrnagy. — Teljesítse a parancsot.

Elindultam. Az úton arra gondoltam, hogyan lehetne a legjobban felkészülni a nem könnyű éjjeli harcra. Nagyon jól megértettem a küszöbönálló művelet komolyságát és felelősségét.

A század állásaiban találkoztam Rajkó hadnagy- gyal, a zászlóalj pártszervezőjével. Lövészárkokró] lövészárkokra haladva beszélgetett a harcosokkal, beszámolt a friss hírekről, érdeklődött, mit írnak otthonról, tréfálkozott. Nyugodt, jólelkű ember lévén, segítette az embereket, növelte bennük a magabiztosságot, lelkesítette őket.

Éppen a pártszervezőre gondoltam. — A jó szavadra, hadnagy, most szükségük van a fiúknak.

Elküldtem a katonákat töltényekért, .gránátokért a lőszerellátási pontra, összehívtam a szakaszparancsnokokat, megmagyaráztam nekik a feladatot.

— Rohamcsoportokkal fogunk cselekedni. Mindegyikben 5—6 ember lesz. A csoportok élén az egységparancsnokok és a korábbi 'harcokban kitűnt harcosok fognak állni. Minden egyes katona háromszoros lőszerellátmányt kap, gránátból pedig annyit, ameny- nyit elbír. A feladatot lebontottuk harcosról harcosra.

Amikor beesteledett, elindultunk, előre küldtük az őrjáratot. Csendes este volt, nem esett. Bár az eget fátyolfelhő borította, mégis kiérződött, hogy holdtölte van, a mozgó katonák alakjai kirajzolódtak 15—20 méter távolságra.

Az őrjárat hamarosan jelentette: elöl ellenséges bizm— íhiihhmuu