Észak-Magyarország, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-13 / 266. szám

ElwSAX-MAGYAJiQKSZAG 4 1984. november 13., kedd A képernyő előtt Soprontól Miskolcig Az eimúít hét tévéműsoraiban kiemelkedő hely illeti meg Gleb Panfilov sorozatának kezdetét, a kezdő íilrpet, s ma­gát az illusztris szovjet filmalkotót. A most ötvenesztendős Gleb Panfilov vegyészmérnökként dolgozott szülővárosában. Magnyitogorszkban, majd — miközben amatőrfilmstúdiót szervezett és vezetett — filmrendezői képesítést szerzett és Leningrádban lett filmrendező, a LENFILM Stúdióban. Ed­digi pályája során — 1967-től kezdve — nyolc játékfilmet készített, s azokból ötöt sugároz most a Magyar Televízió az elmúlt héten kezdődött életmű-sorozatban. Az első filmje A tűzön nincs átkelés volt, ami szintén látható lesz nálunk. — A Kezdet című filmje méltatásához kapcsolódva azért ér­demes kiemelten foglalkozni Gleb Panfilovval, mert egyike azoknak a viszonylag fiatal szovjet filmrendezőknek, akik a szovjet filmművészetben egy újabb vonulatot képviselnek, akik mind a látás-, mind az ábrázolásmódban figyelemre ér­demes új vonásokat hoztak. — Ismeretes, s most, a szovjet filmek fesztiválja idején szó esett sokfelé róla, hogy az SZKP XX. kongresszusát követően a szovjet filmművészetben is jelentős fordulat következett be; elsősorban a fiatalabb al­kotók művei jelezték ezt. Ennek egyik legalapvetőbb vonása, hogy a történelmi múlt, a Nagy Honvédő Háború biztos konf­liktus-alapjain túllépve, nem elvetve a múltbéli antagonisz- tikus ellentmondások ábrázolását sem, elsősorban a kortársi mindennapok gondjai és örömei felé fordulnak, a társada­lom kisebb közösségeiben adódó konfliktusokat Vizsgálják, a mindennapi emberi történéseket járják körül, köztük például az önmegvalósítás nehézségeit, lehetőségeit is. Mint például a minap látott Paníilov-mű, a Kezdet is. — Az 1970-ben ké­szült Kezdet központi alakja, hőse egyszerű, mindennapi ember; Pasa, a textilüzemi munkáslány, aki társlalanul él szerény albérletben, vagy társbérletben, kicsit csúnyácska is. ennélfogva a fiúk se nagyon törik utána magukat, legfeljebb pajtásként, vagy éppen kihasználják úgy is, hogy lakását ve­szik igénybe szerelmi légyottjaikra. Ez a csúnyácska Pása azonban céltudatos ember, színésznő szeretne lenni, s a há­lyogkovácsok merészségével vállalja egy filmben Jeanne d’Arc szerepét, majd miután azt eljátszotta, s nincs rá tovább ott szükség, visszatér munkájához, de közben megerősödik hite. tudata: a világon lehet változtatni, az ember a sorsán ki­tartással változtathat. Persze, ez a Pása nem hibátlan ember a mi szemünk szerint, hiszen például családapát „csábít” el, ugyanakkor nem is érzi ennek súlyát, valami tisztaság, ár­tatlanság lengi be minden tettét. Kitűnő főszereplőt válasz­tott a rendező, Inna Csurikovát, aki már első filmjének is főszereplője volt, s az a mostanában a mozikban látható, de ebben a sorozatban is képernyőre kerülő Vassza című alko­tásának is, s azt is érzékelhetjük maid a sorozatot végignéz­ve, miként nőtt Csurikova Pasából Gorkij drámájának hős­nőjévé, Vassza Zseleznovává. Tartalmas időtöltést, magvas művészi értéket kínálnak Panfilov filmjei — legközelebb az 1980-ból való Valentyina címűt láthatjuk —, mindenképpen érdemes végignézni a sorozatot. * Kamasz nézőknek szánhatták alkotói, meg a mösorszer- kesztők a Tériszony című tévéjátékot. Irta Thiery Árpád és Gaál Albert, zz utóbbi volt egyben a rendező. Túl sokat akart elmondani ez a játék a mai tizenöt évesekről. Alapvetően azt, hogy a kamaszkori gátlások nagy önakarattal legyőzhetők és ezzel az élet sok egyéb területén is elhárulnak bizonyos gá­tak, akadályok. Le kell küzdeni a tériszonyt, — thnácsolja a papa kamasz fiának, akit nem fogad be gimnáziumi osztá­lyának közössége, s akitől szívbeteg mamája csupa jeles osz­tályzatot vár. Kicsit túlságosan is kimódolt ez a játék, noha mondandója vitathatatlan. Az osztályban csupa kis ördög­fióka, köztük egyedüli angyal Solti, a főhős, ellenlábasa, Ha­lász meg már nem is rosszcsont, nem is komisz kölyök, ha­nem már-már csupa gonoszság; a papa mintaszerűen meg­értő; az utcakölykök gonoszak; a fiúval együtt nevelkedik egy hasonló korú kislány is, aki már eléggé nagylány — ezt a rendező és az operatőr az első jelentkezésekor igen szemlé­letesen bizonyítja —, ám ennek semmi lényeges dramatur­giai funkciója sincs; a fiú álmaiban közeledik a báiorodás- hoz, míg végül alkalma nyílik bizonyítani, hogy legyőzte tér­iszonyát; kiugrik az iskola emeleti ablakából. Utána elindul, mielőtt kimerevedik a kép, ■ mintha kicsit bicegne Csak annyira, mint az egész játék. * IMcntsriik meg Rundért Boglárkától, — ez a eíme és rako­dandó ja, történeti váza a Janikovszky Éva írta. Takács' Ve­ra rendezte játéknak, amit kisiskolásoknak szánhattak. Ér­dekes, talán a gyerekek által is előre kiszámítható Facdu la­tokkal operált a játék, ám a hajdani némafilmeket idéző képsorok, történések beillesztése meglehetősem egyenetlenné tette a mindössze huszonöt perces produkciót. Benedek XDhKs Mitől „rozsdás” a papír? r Az öreg könyvek lapjain gyakran szabálytalan barnás­sárgás foltok láthatók. Rég­óta feltételezik, hogy gombás fertőzésről van szó, bár a papír sohasem penészes, s eddig nem adtak meggyőző eredményt azok a kísérletek, amelyekkel a feltételezett gombákat tenyészetekben igyekeztek kimutatni. Most azonban angol kutatók mik­roszkóppal figyelték a foltok helyén a gombafonalak <hi- fák) jelenlétét. Kevés a gomba fonal, s ezek a eellu- lózrostok mentén helyezked- j mek el, de sohasem hatolnak I ha azokba. A kutatók szerint a régi könyvek „oozsdásodását” okozó gomba nagyon lassan, évtizedekig fejlődik. Ennek során a papír nedvességét hasznosítva a cellulózhoz adott ragasztóanyaggal táp­lálkozik. Igen fontos tehát a könyvek szárazon tartása. A kutatók megállapításuk meg­erősítéseként arra hivatkoz­nak, hogy főleg a régi köny­vek ábráit védő hártyapapír hajlamos „rozsdásodásra”, mivei szivacsos szerkezete beszívja az alatta levő lap «ragasztóanyagát ia, s így kedvező feltételeket nyújt a gombák fejlődésébe«. Emiekek a m úlibój és jelenből Kunt Ernő kiállítása a Miskolci Galériában Virágzó fa U. / Már a kiállítás címe is szokatlan. Általában ezt nem szokás egyes szám első személyben fogalmazni. Kunt Ernő — ba úgy vesszük — kiadta magát nekünk, ami­kor ezt tette. A legbensőbb érzéseit, legféltettebb emlé­keit tette a kiállítóterem ki­rakatába, amikor úgy szig­nálta a kiállítását: Búcsúm Soprontól, búcsú az Űj ut­cától. És egy picit félrevezet is. Mert a cím, s mindaz, amit mellé adott élő szó­ban a kiállítás megnyitása­kor, s írásban a katalógus előszavában, azt szuggerálja, sulykolja, hogy a szülőváros gyermekkori emlékképeit idézi meg, s ez csak féligaz­ság. A Miskolci Galériában látható tárlat annyi ban való­ban a gyermekkor világá­nak megidézése, amennyiben a gyermekkori élmények életre szóló, egy egész éle­tet meghatározó töltést ad­nak. Kitörölhetetlenek, mert általuk is épül mindaz, amit egy ember személyisége hor­doz. Múltból indulva, a je­lenig ívelnek át ezek a ké­pek. A gyermekkor színhe­lyétől, Soprontól a mába. a jelen Miskoleába, »mely hu­szonöt éve otthona a mű­vésznek. Teret, s időt per­sze csak a képek ölelnek át. Születésük .dátuma majdnem egyazon év, vagy pusztán néhány, hiszen a legrégebb készültnek is cwsk'az Í982- es évszám szerepei készíté­si dátumként. Három év ter­mése ez a hatalmas anyag, s talán nem járunk tói messze az igazságtól, ha azt mondjuk, egyazon szán­dék szülöttéi: Kunt Er­nő számvetést készített éle­téről, emlékeiről — önma­gáról. Ez akkor is igaz, ha •soproni udvarokba leshetünk be, gótikus templomok pad­lásterére. vagy éppen a ga- radnai pisztrángos, egv tu­lipános csendélet villan elénk. Azt mondta Kunt Ernő a kiállítás megnyitásakor, el­érkezettnek látta az időt, hogy a gyermekkor emlékeit összegezze, megfesse. Nyil­ván ilyen összegzést más is, mindenki készít. Az már Kunt Ernő szerencséje és persze a miénk1 is, hogy ő ezt képekkel teheti, s teszi. És persze az is igaz, hogy a való, s annak égi mása, a város és az emlékezet más és más, mások olykor a tár­gyak, különös hangsúlyt kapnak a részletek. Ez az emlékezés sajátja. Ami meg­kapó ezeken a vallomások­nak beillő képeken, az az emlék és valóság sajátos har­móniája. Amit úgy is mond­hatunk, hogy a ház nem egyszerűen építészeti objek­tum. Számára a ház, a há­zak, az utcák, emberek és események, melyekhez apró, csak számára jelent ős törté­nések kötik. IV ugyanez, a Kunt Ernő tusrajza kapcsolat, ez a személyes lcö- j tődés érződik a jelen világ | dolgaihoz is. A virágokhoz például. Hiszen Kunt Ernő agas, szikár alakját sok­szor látni felbukkanni pél­dául a Búza téren, a virág­piac mellett, amint a nyüzs­gő emberforgatagoí figyeli. A soproni házak mögött, az ab­laküvegek mögött szinte ott érezni egykori lakóikat, de ott érezzük a mai embereket is azokban a házakban, azokon a dombokon, ame­lyeket az itt és most ins­pirál. Így kerek, így egész, embert-ölelő ez a tárlat, « így igaz. így igaz Kunt Ernő érzékenysége a világra, múlt­ra és jelenre. Több mint százhúsz mun­kája látható a tárlaton. Raj­zok, vízfestmények, sokszo­rosító grafikák, egy mozaik és egy kárpit, fametszeteik textilre nyomva Hatalmas anyag és mégis egységes. Egységes abban an értelem­ben, ahogyan a múlt és je­len emlékeit egy szálra fű­zi — a képek elhelyezése is egyfajta kronológiai sorrend szerint történik —, de egy­séges művészi megformálásá­ban i&, őszinte kitárulkozá­sában. Jellegzetes, erőteljes, dinamikus alkotómódszere most is célt talál. Színei ele­venek Sőt nemcsak színek! Kunt, akárcsak Proust, tar­talmakat idéz velük, egy- egy szín érzéseket hordoz, emlékeket, kavar. Egyszerűen szép ez a kiál­lítás. A fokozásnak nem len­ne értelme. Nem illene hoz­zá. Hiszen ami őszinte, ’gaz és mélyen emberi, azt nem lehet és nem is kell felcice- mázrai. Márpedig ezek a festményeik, ezek a rajzok őszinték, emberiek. Egy mű­vész vallomásai, sőt „lényei”. Kunt azt írja kiállításának katalógusában: „Gyerekkori emlékeim nem halványodtak bennem, majd egyre erősen- ben foglalkoztatnak. Amikor elérkezettnek láttam az időt, szerettem volna számot adni annak a világnak, amely . utamra bocsátott. De hiába kerestem és próbálkoztam, semmit sem találtam. Elté­vedtem. Rá kellett ébred­nem, hogy olyasmit keres­tem, amit ma már csak ma­gamban hordok. Ezért tá­rom most munkáimat itt ezen a kiállításon a látogatók elé.” Szerencsénkre, mond­hatnánk. Mert szerencsénk­re nem csak, nem egészen erről van szó. Emlékei va­lóbbak a valóságnál. Kiállítását, amely novem- bér végéig tart nyitva, sze­retettel ajánljuk a tárlatlá­togatók figyelmébe. C«utorás Annamária nélkül S ok ember életének, mun­kájának szerves részei a különböző tanácskozá­sok, értekezletek, megbeszélé­sek. Mérleget és terveket ké­szítünk, tájékoztatunk (jobbik esetben megvitatunk) —, sorol­hatnánk továbo a többségé­ben nélkülözhetetlen fórumok céljait és formáit. Információs rendszerünk többlépcsős és többcsatornás, nagyrészt tükrö­zi politikai és gazdasági éle­tünk szerkezetét; bőségesen van alkalmunk, lehetőségünk eszmét cserélni. Ennélfogva a különféle tanácskozásokon je­lenlevők egy része a sokadik fórumon hallja többé-kevésbé ugyanazt. Munkájukból, tiszt­ségükből adódóan ez néha el­kerülhetetlen. Egy viszonylag szűk, sokat dolgozó rétegről van szó, és többségüknek az (is) a dolga, hogy valamilyen módon továbbadja a hallotta­kat. Az a legfontosabb, hogy a tanácskozások elérjék céljukat, ahogyan szoktuk mondani: a formákat tartalommal, ha úgy tetszik minőséggel kell megtöl­teni. Érdemi munkát végez.ve, és akkor majdnem minden rendben van. Egyrészt rendben, mivel másrészt a tanácskozá­sok munkájának eredményes­sége, oz ott megbeszéltek, a feladatok végrehajtása során jelentkezik, jó esetben egyező álláspontok, uz' egységes cse­lekvésben testet öltve a gya­korlatban valósulnak meg. De a jövőbeni eredményes­ség (vagy eredménytelenség) bizonyos mértékig már a ta­nácskozásokon tó érzékelhető. Az ismételten levont következ­tetés már nagyon régi: a hall­gatóság figyelme általában at­tól függ: mit, miért és hogyan beszélnek oz előadók és a hozzászólók. És természetesen attól, hogy mennyire sikerül ér­deklődésüket — vagy érdekelt­ségüket — felkelteni. Gyök ran tapasztaljuk, hogy sokan van- nan, akik túl sokat beszélnek, frázisoktól hemzsegő stílusbon. Az eimúlt időszakban megsza­porodott azoknak az álszóno­koknak a száma, akik töpren­gő emberként akkor és ott, ahol előadják a mondanivaló­jukat a hallgatóság türelmét próbára téve, egy hosszú fel­szólalás közbeni meditációban okarják megtalálni az igazsá­got, (és erre ráébreszteni a hallgatóságot). A keresetlen szavakkal való úgynevezett hon- gos gondolkodásnak sokszor valóban van létjogosultsága, de a téma, a hely, a hallga­tóság, az idő és sok minden más egyéb dolog figyelembe­vételével lehet csak élni vele. A szocialista demokrácia és a nyilvánosság egymástól el­választhatatlan fogalmak, ame­lyek azt is jelentik, hogy a mindannyiunkat érintő fontos kérdéseket a legszélesebb nyil­vánosság előtt beszéljük meg. Közös dolgainkról szólva egy kicsit mindannyian országos szakértőkké válunk — legalább­is annak gondoljuk magunkat —, és ez az általános, poli­tikai, stb., műveltség gyarapo­dásával egyre inkább így varu De miért lenne ez az országos, nagy kérdésekben való gondol­kodás baj, hiszen* József Atti­lát idézve: . a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekeze­tében hányni-vetni meg száz bajunk" — egyre inkább régen várt gyakorlattá válik. De néha riasztó példákkal rs találkozunk, mint a közelmúlt­ban tartott tanácskozáson az egyik hozzászóló már tíz per- ce beszélt a gazdaságosság kérdéseiről, de oz általánosí­tásnak olyan szintjén, hogy ak­kor, ott, általa elmondva, csak fárasztotta a hallgatóságot. Tudniillik félreértette helyzetét és mondanivalója nélkülözte a konkrétságot: arról beszélt a legkevesebbet, hogy a saját munkahelyén mit akarnak ten­ni az eredményesebb munka érdekében. Amiről ő beszélt, azt elmondta más, tőle hozzáér­tőbb és illetékesebb, minden résztvevő arra lett volna kí­váncsi, hogy oz általa képvi­selt közösség mit tesz a ter­melés, a hatékonyság, stb. jobbítása érdekében. S zerencsére egyre ritkább az ilyen példa, de még előfordul, s azért is szó­lunk róla. Sokan ma is meg­szívlelhetnék Lenin szavait, aki a Nagy kezdeményezés című munkájában hatvan egynéhány évvel ezelőtt így írt: ,.Kevesebb politikai fecsegést, több figyel­met a kommunista építés, leg­egyszerűbb, de eleven, oz élet­ből vett, az életben kipróbált tényeire" — ezt a jelszót fá­radhatatlanul ismételni kell mindannyiunknak, Íróinknak, agitátorainknak, propagandistá­inknak, szervezőinknek, stb..; • Kevesebb dagáiyos frázist, több egyszerű, hétköznapi mun­kát, ... Sok munkánk és sür­gető gondjaink vannak, ha tö­mören és konkrétan adjuk elő mondanivalónkat, több idő jut a munkára. Egyszerű szavakkal megfogalmazott hétköznapi fel­adataink végrehajtására. Petra József Felhívás az egykori diósgyőr-vasgyári kuli úrmunkásokhoz! Hazánk felszabadulása 40. évfordulójának ünnepi ren­dezvénysorozatában szere­pel az egykori, 1945-től te­vékenykedő kul túrmunká­sok, elsősorban diósgyőr- vasgyári színjátszók össze­hívása a miskolci Rónai Sándor Művelődési Köz­pontba. Köztudott, hogy a diós­győr-vasgyári színjátszó mozgalomnak nagy hagyo­mányai vannak. A felsza­badulás előtt a munkás­mozgalom egyik legális szerve volt. A Lenin Kohá­szati Művek színjátszói, a Diósgyőri Gépgyár kultúr- munkásai különösen elis­merésre méltó tevékenysé­get fejtettek ki a felsza­badulás után. Falujárók voltak, ahol a színjátszást egybekötötték mezőgazdasá­gi munkákkal. Nem múlt el rendezvény, amelyet ne színesítettek volna előadá­sokkal, színdarabokkal. Fá­radságos, önkéntes társa­dalmi munkájukat szeret­nénk megköszönni azok­nak, akik még köztünk él­nek, és megemlékezni azok­ról, akik már eltávoztak. Nehéz a neveket, címe­ket összeszedni, ezért fel­hívással fordulunk az egy­kori. 1945-től és a későb­biek során bekapcsolódó színjátszókhoz, hogy adják meg- címüket telefonon vaev levélben a miskolci Rónai Sándor Művelődési Központba (Miskolc, SZMT- székház. MSZB tér 3. Tel.: 89-439.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom