Észak-Magyarország, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-17 / 270. szám

^2ft&M^AiK>RS2ÄG ö : ■

1984. november 17., szombat

ara tagaöjörrí? IR -a

Fehér-Nyikó felső folyásánál, a Hargita nyugati oldalán, Székely- udvarhelytől tíz kilométerre északra. Tamási Áron balcső- és koporsóhelyén. Farkaslakán, az „angyali faluban” felejtem Szovátát. S már Korond sem hiányzik annyira, csak ezt a gyümölcsöseinek sűrű zöld lombja közé bújt falucskát „fényképezem”, a girbe- görbe, csönddel kaptató utcácskákat, a félemelet magas, kékre festett, tor- nácos, fedett ereszes házakat. Meg az embereket, kik közül a férfiak fehér harisnyát viselnek, s fekete mellényt, míg az asszonyok háziszőttes szoknyát. S mily szépen szólnak! kies tájnyelvi simogatás- sal, szinte énekelve.

Furcsa, bizsergő érzés, melegség fog el. Ilyet csak ital, jóféle nedű tud tenni az emberrel! Olyan, amilyenről ő is írt: „Valósággal nyűgbe ver valami különös érzés, amelyhez hasonlót soha semmi nem ébreszt bennem, csak a föld, hol ringott bölcsőm. Nem öröm és nem fájdalom ez az érzés, nem szárnyalás, és nem is meg- enyhülés. Kehely talán, miben e földi élet levének kivonata van... Babja vagyunk.”

A tévében láttam e szerit helyet először, a Sütő

Andrásról készült, emlékezetes portréfilmben. Lám, most itt vagyok, megyek a többiekkel a székelykapu alatt, be, oda a templomfal mellé, a két öreg ese- refához, oda, hol kopjafa jelzi: megtért békében. Csend van, hallgatunk.

Csak madárdal szól, a szel- B jó füvek illatát hozza, s ránk mosolyog a nap. Álcánk a sírnál, jómagam Ábelre gondolok, meg Szász Tamásra, a pogányra, akivel egyik novellájában ezeket mondatja: „.... én tnjántal szeretem ezt a földet, pedig hitván s

kínlódva termik, de a tűz, e kerekvilágon itt ég legszebben, s a hegyek keblében meghótt asszonyemberek jósága sír. S tűz von bennem is, amit kioltani, míg világ a világ, nem lphet, hallod-e?”

Azt hallom, valaki szól:

■— Eljöttek Áronhoz? Hátam mögül jön a hang, megfordulok. Álmodom ? Mese? Anyóka áll előttem. Törékeny, a vállamig sem ér. Öszhajú, fején világos kendő, hátrakötve, kezét, mintha imára kulcsolná, kapanyélen pihenteti.

— Eljöttek Áronhoz? —• kérdezi ismét halk szelídséggel.

— El. néni, eljöttünk — válaszoljuk.

— Látom, virágot is hoztak — néz az emlékműre tett mezei virágcsokorra. — Jól választottak. Ö is a vadvirágokat szerette.

— A néni honnan tudja mindezt? — nézünk rá kérdőn.

— Én-e? — mosolyodik el. — Én ne tudnám? Ág• nes vagyok. Tamási Ágnes, a szilaj sogor, Fancsali Mátyás felesége. Áron testvére.

Ezt a pillanatot semmiért nem adnám. Előttünk áll Ágnes, kit — könyvekből tudom — lánytestvérei közül legjobban szeretett. De most már záporoznak a kérdések. Mint a hegyek a Nyikó völgyét, mi is úgy öleljük körbe a 82 éves Ágnes nénit.

— Milyen ember volt Áron ? Mennyire szerette szülőföldjét? Sok művében szerepel-e Ágnes mama?

S ő mesél, mesél, nem fogy ki a szóból.

— Egyszer, amikor már Magyarországon élt Áron, s hazajött, anyánk bort hozatott a kocsmából, hogy szemefényére, elszakadt fiára ürítse poharát. De örömében elcsuklott a hangja, s felszakadtak a könnyek. A pohár érintetlen maradt. Ekkor Áron odaszólt nekem: no, Ágnes, vidd vissza a bort a kocsmába, s mondd meg nekik, most nem tudunk inni, mert sírni szeretnénk.

— Mikor találkozott vele utoljára? — kérdeztem ekkor.

— Hatvanöt októberében. Akkor már beteg volt. Mi utaztunk hozzá Pestre, Gáspár, Anna. meg én. Amikor Gáspár és Anna felmentek a lakására, hogy megnézzék, otthon van-e, én meg lenn maradtam a csomagokkal a kapuban, az első kérdés az volt testvéreimhez: hát Ágnes hol maradt. Amikor eljöttünk tőle, már nem tudott kikísérni az állomásra. Az erkélyen állt, onnan integetett. Mondtam , akkor a testvéreimnek: többet . az életben már nem találkozunk jó bátyánkkal. Gáspár meg is haragudott rám, hogyan mondhatok ilyet. De én éreztem.

— Félt a haláltól?

Ágnes néni eltűnődik. —

Nem is tudom. Három dolgot sajnált itthagyni, a fákat, a jó barátokat, meg a nőket. A halálról azt

mondta: az olyan lehet, mint amikor az ember felül egy hajóra, de azt nem tudja, merre, hová tart az a hajó. Látják, merre néz a sírja? Kelet felé, ahonnan a világosság érkezik ...

— Maguk honnan jöttek? — kérdezte hirtelen.

— Borsodból, Miskolcról. Tudja, merre vari?

— Tudom. A nyilas időszak idején, negyvennégy őszén, a második feleségét, a kicsi Magdót, meg az apósát, anyósát ott Miskolc mellett, valami bányatelepen bújtatta el.

Lám, milyen kicsi a világ! — tűnődöm el, ezt hallva. Mert azt már az irodalomtörténetből tudom, hogy Tamási Áron előző évben, negyvenháromban, Lillafüreden, a-z írókonferencián is ott volt, sőt ezeket mondotta: „... az irodalom soha. semmi körülmények között nem lehet más, mint az adott helyzetek és körülmények között a nép szolgálata .. .”

Megszólal az autóbuszunk dudája. A Szervatiusz testvérek monumentális kvarci szobra mellé egy fotó kedvéért még odaállítom Ágnes nénit.

— Köszönöm, hogy ellőttek — nyújtja kezét. Vékony, görcsös, apró a keze. De azért érzek erőt benne! Nehéz elengedni. — A viszontlátásra. A köszönés annak is szól. ki ott nyugszik a mélyben. A testvérnek, Áronnak.

A busz dudáját trira megnyomja valaki. Hát van annak az embernek lelke?!

Kép, szövegr. Hajdú Imre

I

g- ■-•«»nay.Kiain

A tizenhét varázsló

így nevezik ma Szovjet- unió-szerte a moszkvai Nagy Színház kizárólag hegedűsökből alakult kamaraegyüttesét. A zenekar hazai és nemzetközi sikere nemcsak z zenészek páratlan virtuozitásának, hanem a különleges összeállításnak is köszönhető.

A zenekar 1956-ban alakult meg, s azonnal milliós közönség előtt mutatkozott be: műsorukat,

amelyet Paganini műveiből állítottak össze, a televízió közvetítette. A zenekar megalapításának

gondolatát Julij Reento- vics vetette föl. A kiváló hegedűművész elődjei példájából tanulva úgy szervezte meg az együttest, hogy minden hegedűsnek külön szólama legyen, s így elkerülte a zenekari hangzás egyhangúságát.

A híres előd XIV. Lajos hegedűs zenekara volt. A Napkirály udvarának hegedűsei „A király hegedűi” néven szórakoztatták az udvart. Dicsőségük azonban hamar leáldozott, mert az együttes csak egy szólamban játszott. A zenei

élmény elmaradt, a iwVfc zenész csak a hangerőt tudta visszaadni a különböző zenekari művekből.

A Nagy Színház hegedűsei számos átiratot szólaltatnak meg. Repertoárjukon Zabrov, Rozsgyeszt- venszkij számukra írt művei mellett Schubert, Sosz- takovics, Hacsaturján ást- rabjai szerepelnek.

Az együttes vezetője haláláig Reentovics volt. Ma Jevgenyij Szvetlsnov irányítja a tizenhét varázslót, a hegedű szovjet virtuózait.

Szép könyv jelent meg a közelmúlt napokban A pataki kollégium zenei krónikája címmel, dr. Szabó Ernő és dr. Burai Ernő tollából, a Zeneműkiadó gondozásában. Frissiben, mohón végigolvastam,

egyes fejezeteit többször is, hiszen az egyik szerző, kedves tanárom, a másik kitűnő tanítványom volt.

Aztán négy olyan ének- és zenetanár szerepel benne, aki nyolcévi pataki di- ákoskodásom alatt. az 1920-as években engem is tanított énekre. Köztük H. Bathó János, a kollégium gyermeki lelkületű, de az alma mater ötödi’él száz esztendős történetének

legromantikusabb, legbohémabb tanáregyénisége. Azok a fogyó számú kevesek, akik még tanítványai lehettünk, szeretettel őrizzük emlékezetünkben kedves alakját.

Erdélyi származású volt, Homoródszentpálra utal a neve előtti H betű. Fiatalon került a pataki kollégiumba. 1904 tavaszán. Székfoglaló értekezését a kuruc zeneköltészetről tartotta 1906-ban, s ez a rendes tanárrá való* kinevezését jelentette. Előzőleg két évig a Sepsiszentgyörgyi Állami Tanítónőképző Intézetben volt ének-zene tanúi-. Huszonegy évig, az 1924/25. tanév végéig tanított Patakon éneket és zenét a teológiai akadémián, a gimnáziumban és a tanítóképző intézetben.

Tömör, zömök ember volt, aki ha görcsös, dudo- ros görbebotjával megjelent a pataki utcán, az elegáns jogászok és a pincskalapos teológusok tüstént közrefogtak, sétálgattak-sétálgattak egy ideig, ami rendszerint a Központi kávéházban vagy a héced Gyöngytyúk csárdában ért véget.

Több füzefcnyú dalt, nótát, kórusművet szerzett, s néhány. Ady-verset is megzenésített. Igazán elemében a (főiskolai kórus élén érezte magát. Az énekkarral és zenekarral évente 20—25 hangversenyt rendezett nemcsak Patakon, vagy a szomszédos Sátoraljaújhelyen. hanem Mis- koicon, Kassán, Beregszászon, Ungváron, Munkácson. a közeli és távolabbi zempléni, abaúji. borsodi községekben is, ahol a műsoros estek, emlékünnepélyek rendszerint hangulatos táncmulatsággal végződtek.

A pataki kórus történetében a legemlékezetesebb az a hangversenysorozat volt. amelyet 1913 júliusában tartottak H. Bathó János szülőhazájában. Erdélyben. Kolozsvár,' Torda, Borszék, Csíkszereda, Tusnád. Kézdivásárhely, Sep- siszentgyörgy, Brassó voltak az egyhónapos hang- versenykörút nevezetesebb állomásai, köztük Gyula- fehérvár és Marosvásárhely is, amelyek falaik közé befogadták az 1671-ben Patakról elüldözött kollégiumot. „Hírt. dicsőséget szereztünk az alma maternek — írta beszámolójában —, mert a dal felmelegítette, közelebb hozta a ■ szíveket egymáshoz . ..

Fegyverünk az édes dal, amely a szív legrejtettebb részébe is megtalálja az utat. . .”

Énekórái egyáltalán nem ,.tan tervszerűen ” zaj lottak le. Emiatt — mint később tanár koromban megtudtam — gyakran volt mit hallgatnia az iskolai elöljáróságtól. Öt azonban ez nem zavarta. Ha bejött az órára, belecsapott az öreg harmóniumba. s már rá is zendílettünk az általa megzenésített Ady-versekre: „Mikor elhagytak, / Mikor e lelkem roskadozva vittem ....” Majd a másikra: „És meghalok és semmi,

• semmi. / . Körülbelül két asszony fogja észrevenni

De 1-1. Bathó János nevét. emlékét nem annyira a század első két évtizedében országszerte énekelt, akkor népszerű dalai, nótái őrizték meg. hanem az a két búcsúdal. amelyet a csengőbúcsúkon a végzős diákok napjainkban is énekelnek, de bárhol, bármikor találkoznak is pataki öregdiákok, minden összejövetel ezzel kezdődik: „Bodrog partján van egy város, / Én is laktam b-n- ne..És a vidám, vagy komoly hangulatú, témájú találkozó a másik kedves Bathó-dallal fejeződik be: „Válásra int ipimár az óra, / Isten veletek búcsúzéra ..

Sok anekdota, érdekes történet fűződik a híres pataki tanár alakjához, kollégiumi munkásságához. Egy kedves eseménynek magam is szem- és fültanúja voltam „boldogult” gimnazista koromban. Azon a langyos, napfényes május végi délutánon, nem sokkal a konviktusi ebéd után is ott tanyáztak, diskurál- tak a jogászok és teológusok az iskolakert bejárata melletti „pletykadombon”. Vidámak, hangosak voltak, tréfálkoztak és szokásuk szerint „szemrevételezték” a sétáló pataki szép asszonyokat, leányokat.

A kollégiumi nagyporta felöl feléjük tartott H. Bathó János, s elmaradhatatlan rücskös görbebot-: javai felmutatva az iskola egykori h í rés, tudóé professzorának, Erdélyi Jánosnak bronz portrészobróra, szelíden ennyit mondott:

— Fiaim, a halálom után nekem is állítsatok majd ilyen szobrot — de borkőből ...

Ha borkő szobrot nena kapott is, de utca már őrzi H. Bathó János nevét Sárospatakon.

Hegyi József

Dr. Dobos László:

A történeti visszatekintés során a porlepte folyóiratokban, jegyzőkönyvekben megjelent írások életre keltették előttem a gyermekvédelem 40 évvel ezelőtti helyzetét. Megelevenedtek a háború pusztításai, a lakás, ruha, élelem nélkül maradt emberek elcsigázott arcai, az országszerte jelentkező sok elhagyott, árva, felügyelet nélküli, züllés veszélyének kitett gyermeki sorsok. E gyermekréteg helyzetét megrázó erővel, mély humanizmussal mutatta be Balázs Béla és R-adványi Géza filmje, a „Valahol Európában”.

Nem lehet jellemezni a felszabadulás utáni gyermekvédelmet anélkül — hogy ha csak emlékezteté- sül is — ne említsük meg a Horbhy-korszak problémáit e területen is. „A jótékonyságtól átfűtött” időszak mindössze arra szorítkozott, hogy a legsúlyosabb helyzetben levő gyermekeket állami gondozásba vegye. 1938-ban 41 ezer gyermek volt állami gondozásban, közülük 40 ezer gyermeket családoknak adtak ki „lelencgyermekként”, és ezek a családok szabadon rendelkeztek a gyermekek munkaerejével. A gyermekek sorsa között nem volt ki vételszámba menő a Móricz Zsigimond által megrajzolt Árvácska eoesa. Pöttömnyi gyermekek libapásztor, kondás, ház körüli, stb. munkát végeztek, és embertelen életfeltételek között nevelkedtek. Az uralkodó osztály álszent, képmutató morálja egy életre megbélyegezte a' házasságon kívül született gyermekeket, s az anyákat, akik a szégyen elől menekülve, nagy számban adták állami gondozásba gyermeküket. A társadalom csak a nyomor némi enyhítését kísérelte meg, a mögötte húzódó súlyos problémákat nem érintette. E mentalitást jól jellemezte József Attila verse: „Szívére veszi terhűnk, gondunk. / Vállára venni nem bolond”. (Vigasz)

1944-ben az ország romokban hever, a fasizmus tombolása hadszíntérré tette hazánkat, a lakosság idegeit tönkrezúzta, lábnyomát a lelkekben hagyta. Ebben az időszakban még a „menhely” sem működött, viszont a csavargó gyermekek tömege bujkált a romok között. Ez az év az S. O. S. éve, ami jelszava volt a Nemzeti Segélynek, amely összeszedte a családjuktól elszakadt vagy elárvult gyermekeket és vidékre vitte őket. ahol átmeneti otthonokban — volt kastélyok, kúriák épülete — helyezte el. Az országos intézkedések vidéken is éreztetik hatásukat. A fiwxnt tavábbvoniiilása

után Miskolc város polgár- mestere 1945. január 29- én a Törvényhatósági Bizottságnak a következőket jelenti: „Átvettük az állami gyermekmenhelyen elhelyezett gyermekek és csecsemők gondozását.”

A súlyos gazdasági gondok ellenére is az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1.945. évi 347. M. E. sz. rendeletében szabályozta az Országos Nép- és Családvé- ' delnii Alap és a Közjóléti Szövetkezetek munkáját. Az 1945. február 18-án kiadott miniszterelnöki rendelet többek között a következőket tartalmazza: ......pénz vagy természetbeni segélyek nyújtása útján gondoskodni kell azokról. akik önhibájukon kívül saját megélhetésükről gondoskodni nem tudnak (fenntartó nélkül maradt családok. munkaképtelen aggok, gondviselő nélkül maradt gyermekek, stb.)"

M

iskolc város polgár' mestere 1945. június, Is' én a Törvényhatósági Bizottság közgyűlésén a következőket jelenti: „Szociális tevékenységünk az első hónapjaiban nehezen indult. Ennek okai a város pénztelensége, élelmiszer- hiánya és a hadműveletek folytán megrongálódott in' termények épületeinek és felszereléseinek elpusztuld'