Észak-Magyarország, 1984. szeptember (40. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-08 / 211. szám
;39ÍM. szeptember 8,, szombat Csónak. Fcledy Gyula rajié JUHÁSZ JÓZSEF: Füzszünet Hajnali ütközetben, mikor a harmat katonái szálljak meg a zöld magaslatokat és elhallgatnak márra/• tű csők-gépfegyverek: fölsír fekhelyén álmában a gyerek,' ki nem tudja még, kell-e siratni a hazát, vagy kegyelmet kérni a félelmes jövőnek* o . ®rezfe; ebiéig képtelen visszatartani. Aki volt hasonló helyzetben — márpedig ki ne lett volna —. tudja, az agy ilyenkor csak egyetlen dologra képes koncentrálni. Erre a mellékes kis dologra, amely ekkor már egyáltalán nem tűnik annyira mellékesnek, sőt, a figyelem középpontjában áll, úgy, hogy az emberfia a megszokottnál is éberebben lesi a világ apró jelzéseit, hátha sikerül közeli mellékhelyiségre utaló dolgot felfedeznie. Sejtette, jókora táblát, kivilágított, sárga fényű reklámfeliratot nem várhat, elvégre a Szent Márk téren van, seregnyi műemlék, szentély, becses műkincs között, így aztán sze- . me önkéntelenül is egyéb nyomok után kutatott. Itt minden bizonnyal majd valami olyasféle jelzés adja az idegenek tudtára, hol rejtezik szemérmesen a mellékhelyiség, amely, bár feltalálható, mégsem jelent az egyebütt megszokott táblákhoz hasonló hivalkodó felhívást. Igazából a többi városban sem voltak ízléstelenül tolakodók ezek a táblák, legfeljebb harsányabbak, semmint az ember számítana rá. de hát mindez csak az idegen érdekeit ' szolgálja, hiszen nagyon megronthatja egy várossal az ismerkedés óráit, ha a turistát közben efféle mellekes gondok gyötrik. Persze, nem pusztán szívességből üzemeltetik ezeket a mellékhelyiségeket a vendéglátók. Jól felfogott érdekük diktálja, hogy a tüt ista'még csak he "is gondoljon olyasfajta elintézési módra, amely nemritkán székesfővárosunk, és megyeszékhelyünk forgalmasabb utcám is tapasztalható, nevezetesen;. hogy as idegen egy-egy félreeső, setét kapualjban próbál köny- nyiteni magán. A figyelemfelhívó táblák hát a várost is védik, és persze tisztesen megélnek belőle mindazok, akik az efféle intézmények üzemeltetésével foglalkoznak. Ha másként lenne, aligha tartanának nyitva ezek a helyek, s aligha volnának a nap minden órájában már-már zavarbaejtöen tiszták, hogy az emberfia szinte röstelli ■, őket használni. Aztán persze megnyugszik háborgó lel ki ismerete, látván, hogy a fotocellával vezérelt vízöblítés kifogástalanul működik, az égszínkék színű, illatos folyadék nyomán pedig talán még kellemesebb illat burkolja be az egész helyiséget, mint amit az idegen érkeztekor tapasztalt. Ilyesféle gondolatot is megfordulnak talán az idegen fejében, de nem most, mert öt mostan fontosabb dolgok foglalkoztatják. Egyelőre minden idegszálát segítségül híva a mellékhelyiségre utaló jelet keresi, s im. meg. is találja. A tér sarkában derűs, kisimult arcú emberek .csoportja, akikről nyomban megállapítható. hogy turistacsoport nyilván nem lehetnek, hiszen közöttük a jól öltözött amerikai utazótól kezdve az örökmozgó, komoly fotoap- .. parátusokkal fölszerelt japán diákokon át a rózsaszín-zöld hajú punk-párig tucatnyi náció képviselője megtalálható. Rövidesen lesz közöttük magyar is. Az ember fia tehát halasztást nem tűm é belep a keresett, s mi meglelt épületbe, amelynek előcsarnoka inkább valami komoly hivatal dísztermére emlékezteti, még akkor is, ha hazájában kevés hivatal dísztermét boríthatja mohazöld márvány. Persze ennek az árát majd meg keil fizetni, villan át emberünk agyán. Ám, aki mindebből arra következtet, hogy az idegen eredendően annyira fukar, hogy l,ám. még erre is sajnálja a pénzt, az ezúttal talán kissé elhamarkodottan ítél, de hát valutáért intézni ilyen mellékes ügyeket, talán luxus, amikor otthon még ingyen is lehet, ha már nem is sok helyen. Ám ebben a pillanatban, ha a ragyogó hófehér köpenyben ülő pénztáros hölgy, a csekélyke, ám nem nélkülözhető szolgáltatásért az idegentől a mindössze néhány napja, az utazási iroda pénztárában felvett csekélyke összeget egészében elkérné, bizony az képes lenne nyomban, habozás nélkül átnyújtani. Amiből persze felületes szemlélők megint csak magvas következtetéseket vonnának le az ember fia nemzetének lel" íkületéröl, nevezetesen, hogy ilyen tékozló csak egy hamisítatlan magyar csikósgulyásnak belyáros utóda • lehet, s ez a gondolat megint csak nem fedne a valóságot, mert ebben az esetben ilyen meggondolatlan költekezésre csak a dolog sürgőssége vinné az említett idegent. De hát ennyire azért nem sietős, meg ha az is lenne, akkor sincs mit tenni, be kell állni a sor végére. Igaz, ott megfordul emberünk fejeben, vajh’ igénybe vegye-% az emeleti her lyiségbe vezető liftet (némi különdíjazás fejében), ált» mivel ott, az emberiesség szellemében, nemzetközi ellenőrzés mellett, éppen úgy meg kellene várni, amíg sorra kerül, hát inkább úgy dönt, hogy a . sorral együtt a lépcsőn vánszorog föl, s közben figyeli a szorongó, gyűrt arcokat, feszült tekinteteket, sóvár- gó sóhajtásokat, és- irigykedve lesi, hogyan döcögnek le mellette a lépcsőn mindazok, akiknek már sikerül bejutniuk a paradicsomba, s micsoda dagadó jókedvvel vetik magukat újfent Velence forgatagába. miután egy pillanat erejéig megállnak a kijárat fényes rézajtaja előtt, s tekintetükkel leereszkedően végigmérik az épület homlokzatát. Az idegen pedig időközben elérte célját, bejutott a mellékhelyiségbe, ahol mint kiderült. pénzéért, akár hideg-meleg fürdőt, ha kedve úgy tartja, zuhanyt vehet, de nem, neki ezúttal éppen elegendő szolgáltatást jelentett az is, hogy végre kisebb dolgát végezhette. Aztán mar ő is nagyvidáman siet le a lépcsőn, s közben öt is éppen olyan sóvár tekintelek követik, mint amilyennel az imént még ő kísérte a távozókat. A kijárat előtt ő is meg*; áll. A .sokféle náció képviselői igen barátságosan pilJ lógnak egymásra, derűsen,' megbékélve, túl a világot rágó ba jokon, túl a túltengő nemzeti öntudaton, haragon, gyűlöleten. Hiszen, végül is, minden embert egyforma gond feszít, amelytől megszabadulni — tekintet nélkül nemre, bőrszínre, gazdasági helyzetre — mindenkinek egyforma nagy öröm. Csendes Csaba Elkészült A SzovjeturiK művészetének története ci mű kilencrészes mü. A Szovjetunióban első ízben jelenik meg ilyen terjedel mes tudományos alkotás amely tájékoztatja a közönséget a nemzeti festészet, szobrászat és építészei fejlődéséről. LjudmiJa Uvarova: H ‘&tmma Ha Voiogya hobbikertjét egyesítenék Vitya jugoszláv garnitúrájával, Szér- jozsa garazsat. Vaszja ha- romszobás lakásával, Misa sarokrekamiéját Gyima ötégős csillárjával, Aljosa japán magnetofonját Vahtang amerikai lemezjátszójával; ha Maksz.no takarékossága, és Kirill szeles látóköre meg lendülete és Petya kiegyensúlyozott jelleme, és Arkagyij élnitudá- sa, és Valerij fizetése, es Szemjon háziassága, és Jura józan beosztása, Ljova olvasottsága, és Arnold Fzellepiességc,' és Fíjasa esze, és Afanaszij gyöngédsége — ha mindezek a jo tulajdonságok nem lennének szétszórva, hanem egyetlen emberben egyesülnének, akkor valószínűleg hajlandó lennék férjhez menni egy ilyen gazdag adottságokkal ren*. delkező személyiséghez. Zahcmszky László fordítása — Nem szakad el egykönnyen! — jegyezte meg apám. — Csak majd a lábam benne — aggodalmaskodtam én meg. De ez lett volna a legkevesebb bajom vele! Hanem majd mikor az iskolába mentem. Azt a kopogást, kattogást az aszfalton, a köves járdán, amit az csinált! Az mar tényleg sok volt. Erről a zajos tulajdonságáról otthon nem mutatkozott be. Mert ha az udvaron jártam is \ benne egyet-kettőt, el a léckapuig, meg vissza, hogy kipróbáljam a járást benne, a csupasz földön nem hangoskodott. Nagyon meglepődtem aztán, mikor beérve a városba, egyszeriben rákezd te. A táskával is megjártam persze, de arról majd máskor szólok. ' Ott tartottam, hogy közeledett a nap, amikor magas hivatalomtól, a tehén- őrzéstől megválhatok, amit nem siratok vissza, abban biztos voltam. S mikor azt kérdezte apám egyik délután, hogy na Matyi, felkötötted-e a gatyát? már tudtam, nem semmiért kérdezi, annak oka .vari, lesz valami. — Holnap akkor elkezdődik — tette hozzá. Micsoda kezdődik el, Hem kellett mondania, tudtam én azt már. S akkorát ugrottam, meg sikítottam is örömömben, hogy a galambok ijedten röppentek föl a meleg éltetőről. s kétszer-háromszor is körbe repülték zúgva a tanyát. — Csendesebben legyél! — esi ti tolt apám a kalapja alól. — A kazalnál nem tudják elképzelni a tehenek, minek örülsz annyira ! Azon gondolkozzanak egész nap. ne tudjanak ké- rö cl zeni se? Majd megmondom én nekik, az ostorral, ha kihajtom őket, válaszoltam magamban. Csak most merjenek kárt csinálni, most ne menjenek arra, amerre én • akarom, azt megemle- getik! Tele voltam élettel, jókedvvel megint. A kukori- caföldek közé ékelődött bú- za-zabtarlókon elmentem a jószágokkal egészen a második falu határáig, jó legelőt találni. * — Még jobb lenne ritkítást lelni! — tekingettem beleié a kukoricákba. Bár ilyenkor, augusztus végén ez már nehéz dolog. De hátha maradt korábbról. A többi szár közül k»ritkított kukoricával hamarább jól laknának, s akkor nemsokára hazahajthatnék. Az alkonyától nem kellene megvárni. Meg hadd lenne a teheneknek is ör óm nap juki S addlg-addig settenkedtem, kutattam szememmel, mit ad isten, találtam ritkítást. Ráadásul össze is volt szedve, nekem csak föl kellett nyalábolni, s kihordani a tarlóra. Jól ösz- sze volt már fonnyadva, talán egy hónapja is száradhatott a napon. —1 Egyetek! — dobiam a ritkítást a két telién, s a három nyálas szájú borjú elé. — Lakjatok utoljára jól! Más ilyen pásztorotok úgyse lesz, mint én voltam. Aki kilométeres messzeségekbe elmentem veletek, nem sajnáltam a fáradtságot sose, hogy nektek jó legelőt találjak. És szedtem szátokba a sok jó ritkítást, háláltam kifelé az éles levelű kukoricákból, meg a taligával toltam hazafelé a dűlőn, hogy napközben, s este, fejes közben is tudjatok enni. Majd megemlegeltek ti még engem ! Majd ha i más őrzőtök lesz, aki csak a tanya körüli tarlókon, árkokban hajkász benneteket, s kopik fölfelé az állatok. Mert ott ilyenkor már rég nincs mit legelni, csak a méteres szamártüskék, száraz, ízetlen lósóskák ágaskodnak. Vittem niég nekik egyegy öl ritkítást, amennyit gondoltam, hogy elég lesz. s valami játszáson törtem ,a fejem. Közben persze „eszemben volt nekem, hogy azt a ritkítást nem nekem szedhették össze, de azon a véleményen voltam, hogy aki hajlongott érte, nyilván a föld gazdája, miért nem vitte ei eddig, minek hagyta a szemem előtt? — Vessen magára, aki ilyen felelőtlen! Jóformán ki se mondtam az utolso szót, mikor a dülo felől hangos szekérzaj csapta meg a fülem. Szalaj tatva a lovakat, egy kocsi zörgött az úton. Maga után hosszú, elnyúlt porfarkat húzott. Jobb lesz innen iszkolni, de gyorsan, villant át az agyamon. Az hiányozna, hogy megfogjon a gazda, s bevigyen a községházára, a tehenekkel együtt. Ügy megbüntetnék a szüléimét, egy havi tej ára se futná ki. S én is megkapnám a porciómat; apám kezében a csatos végű nadrágszíj jönne kifele a kamrából. Készíthetném neki a hátam. — Szaladjunk. amerre tudunk! — csaptam az ostorral a tehenek közé. S a tarló másik vége felé ka- nyarítottam őket, amerre a kanálisárok volt. Lehetett vagy két méter mély. Ha a szekér neki menne, ösz- sze-vissza törne benne. — Állj meg te, rohadt kölyök! — eresztette utánam hangját a kocsis ember. Az ülésről fölállva kiabált, közben verte a lovakat. — A nyakad kitekerem te, csak kapjalak a kezembe! Azt hiszed, teneked szedtem össze a ritkítást? A piszkos tanyasi fajtádat! Majd adok én neked! Azt képzelitek, tiétek az egész határ?! Zúgott a levegő a fülem mellett, ahogy nekiiramod- tam a szakadásnak. A jószágok is, mintha érezték volna a veszedelmet, egy- trappban loholtak előttem. Majd vetették magukat az árokba, s ugrottak ki belőle, ahol a másik oldalon tarló volt megint. A varjak. , mintha drukkoltak, biztattak volna, a fákról kórusban kiabáltak. Nem is ártott egy kis, biztatás — bár sokat nem használt — a kocsi ugyanis egy-kettőre az árokparthoz ért. Ott azonban megtorpantak a lovak, s a gazdájuk is úgy látta jobbnak, mint ahogy én is gondoltam. hogy nem ugratja őket az ároknak A partjáról kiabált utánam, de törődtem is én már azzal! Hadd mondja a magáét, azzal csak a nvulakat ijesztgeti, nem engem. Tettem egy nagy kerülőt a tehenekkel, mintha a kun-dombokon túli tanyák felé hajtanék haza. nehogy rájöjjön, kinek a jószágait őriztem, s a végén mérgében még följelentsen Majd lehajtottam a teheneket s vasútárokba, ahol a laposban még ilyenkor, nyár vége felé is állt a tavasz- szal összegyűlt vad- és esővíz, amiből teliitták magukat, kikerekedett a gyomruk, mint a duda. Ami még szólt is: akkorát böffentettek, süvítve szállt torkukból a büdös levegő. —. De hamar itthon vagy! . — nyitotta apám a kaput, s gyanakodva nézte a teheneket, jóllaktak-e. — Jól bizony, ritkítással! — vetettem feléje. — Meg vízzel, ugye? — sandított rám. — Így majd tejelnek is már! Könnyű volt rájönnie, hogy inkább vízzel vannak tele, mint ritkítással, mert nem a kúthoz igyekeztek, hanem egyenesen fordultak a kislegyektől dongó ganajrakás mellé, a nyári jászolhoz. Megkötöttem a láncukat,’ s azzal elköszöntem; isten áldja őket! Letudtam a legeltetést. Véae! Reggel veszem az új ruhámat. új cipőmet, hátamra a táskát, s vonaton megyek. meg járdán, nem a dűlőn. Nem az árkokban, szúrós tarlókon, szekerek vágta keréknyomokban. Nem sárban, porban. — Hiss te! — rúgtam egv elémkerülő öreg tyúk felé. Még alig alkonyodon, a láthatáron sorakozó nyár- fák beevénél hunyorgott a nap, de már a fészerbe ballagott éiszakara hazafele.
