Észak-Magyarország, 1984. szeptember (40. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-30 / 230. szám
E5ZAK-MAGYARQRSZAG 4 1984. sieptembcf 30., vasárnap „Optimális körülmények között kezdem a munkát” Beszélgetés Kovács Lászlóval, a szimfonikusok zeneigazgatójával Kovács László vezényel a próbán. Amikor néhány hete ünnepélyesen megnyitották a Miskolci Szimfonikus Zenekar 1984—85-ös évadját és felavatták új székházát, az ünnepség egyben a zenekar új művészeti vezetőjének beiktatása is volt. Ekkor foglalta el helyét hivatalosan Kovács László, az együttes zeneigazgatója. Vele beszélgettünk arról, honnan jött, mennyire ismerte Miskolcot, a zenekart, egyáltalán miként kezd munkájához. — Nem voltam tettesét idegen Miskolcon — mondja Kovács László—, ugyanis az utóbbi három évben dirigáltam a Miskolc városi Művelődési Központ szervezésében bemutatott nyári játékok során az operaelőadásokat, sőt az idén A cigánybárót is. De túl ezen, korábban, valami hat évvel ezelőtt egy évig már voltam itt másodkarnagy a zenekarnál, ismerem hát az együttest, s annak tagjai is ismernek engem. Egyébként a Magyar Állami Operaháztól jöttem ide. — Az Alkum Operaházién Miskolcra jönni nem mindennapos dolog. Mi hozta ide? — Szép feladataim voltak az Állami Operaházban, öt darabot dirigáltam, de egy magam korú fiatalembernek (huszonnyolc éves — A szerk.) nemcsak arra van szüksége, hogy állása, működési lehetősége legyen, hanem arra, hogy sokfélét tudjon csinálni, elképzeléseiből mind többet tudjon önállóan megvalósítani. Az Operaházban műhelymunkára csak a premierek előtt van szükség, nekem igen sokszor minimális próbalehetőség adódott. Régóta vágytam arra, hogy nyugodt körülmények között, jó muzsikusokkal dolgozhassak. A zenekari munka ezt a lehetőséget ígéri. Itt megtaláltam, és úgy érzem, hogy ez a megtalált lehetőség fontosabb számomra, mint az Opera. Egyébként az Operában továbbra is van egy félállásom, és tanítok is a Zeneművészeti Főiskolán, Budapesten. De itt sokat akarok dolgozni. Véleményem szerint arra van szükség, hogy fiatalon vethessem bele magam a munkába ott, ahol sokféle a feladat, s mert magamra vagyok utalva, sokféle nehézség is adódik, amelyeken a zenekarral együtt kell túltennem magam. Az Opera másféle feladatot adott. Ott „három órákban” kellett gondolkodnom, a zenekar folyamatos munkát kíván, távlatokban kell gondolkoznom, s nemcsak műveket vezényelnem, nemcsak koncertet dirigálnom, hanem egy zenei együttest irányítanom, vezetnem kell. — A zenekar irányítása sokféle nem zenei feladatot is jelent. — Sir László, a zenekar igazgatója nagyon jó munkatárs. Mindenben sokat segít, és nem hárulnak rám adminisztratív jellegű szervezési feladatok, egyáltalán nem kell igazgatási jellegű munkákat végeznem. Ennek ellenére a dirigáláson, a koncertekre való felkészítésen kívül rendkívül sok egyéb művészi jellegű szervezési feladat, az együttes építése, munkájának tervezése stb. hárul rám. — Budapestről jött, de úgy tudom, Nyíregyházára való. Hol van tulajdonképpen otthon? — Valóban Nyíregyházán születtem, de oda már csak szüleim révén kötődöm. Arra a kérdésre, hogy hol vagyok otthon, azt kell válaszolnom : még Budapesten. Tizenkét évet töltöttem ott. Mint említettem, az Operában és a főiskolán dolgozom, s így tulajdonképpen igen sokat utazom Budapest és Miskolc között. A vasúti utazások ugyan sok időt elvesznek, de jó időbeosztással ezeket az órákat fel tudom használni felkészülésre, tanulásra. — Én lelkes miskolci lokálpatrióta vagyok, és azért töprengek rajta: vajon Kovács László a sok-sok utazás közben Budapestről jár-e Miskolcra, vagy Miskolcról Budapestre, azaz lesz-e belőle kimondottan miskolci? — A kérdés így kicsit mesterkélt, vagy sarkított. Azt hiszem, a zenekar érdekében is szükség van rá, hogy a vezetője bizonyosfajta „reklámtevékenységet” is fejtsen ki. Azaz a fővárosban, a szakma fővárosi munkáiéiban tudatosítsa, hogy van ez a zenekar, hogy létezik egy Miskolci Szimfonikus Zenekar. Az évi két budapesti zeneakadémiai koncert, a zenekar vendéghangversenye kevés ahhoz, hogy mind a szakma, mind a nagyközönség körében tudatosítsa létét, azaz azt, hogy Miskolcon nemcsak koncerteznek, hanem él, működik egy együttes, amely sokra hivatott, és sok mindenre képes. A budapesti jelenléttel ezt folyamatosan kell tudatosítani. — Hallottam, hogy többször járt Moszkvában. — Abban a szerencsében részesültem, hogy megismerhettem Jurij Szimono- vot, a Moszkvai Nagyszínház íőzeneigazgatóját. Hathét évvel ezelőtt Budapesten járt, az Állami Hangversenyzenekart dirigálta, aztán meglátogatta az Állami Operaházat, ahol próba nélkül átvette az aznap estére éppen kitűzött Carmen vezénylését Ezt követően hívták meg A Rajna kincsének dirigálására, ösz- ‘szeismerkedtünk, és amikor legközelebb jött, egy kollégámmal én voltam mindig mellette, s kísértem zongorán. Az ő meghívására mentem ki háromszor is Moszkvába, és igen sokat tanultam SzimonovtóL Budapesti vendégszereplésein és Moszkvában egyaránt, ahol egyik alkalommal hallgatóként is huzamosan részt vettem az 6 főiskolai kurzusain. — Ügy tűnik, vágyai beteljesít lóben vannak. Kitűnő tárgyi feltételek között, új otthonban, jó együttessel kezdheti a munkát. Hogyan indul az évada? — Már túl vagyunk a zene kiír szokásos egyetemi koncertjén, szeptember 28-án a Miskolci bét Budapesten rendezvénysorozat keretében koncerteztünk a fővárosban, ahol Csajkovszkij VI. szimfóniáját, Schumann Manfréd-nyitányát és Novák József közreműködésével Debussy Klarinét-rapszódiáját ' mutattuk be. Készülünk az október 22-i miskolci évadnyitó hangversenyünkre, amelyen Ránki Dezső lesz a vendég- művész, Liszt A-dúr zongoraversenyének és Haláltáncának bemutatásában/ Bemutatjuk még ezen a koncerten Muszorgszkij Egy éj a kopár hegyen és Ho- vanscsina című kompozícióját. Optimális körülmények között kezdem a munkát a Miskolci Szimfonikus Zenekarnál, és nem is tudnék most variációs lehetőségeket emlegetni. Betanulom a darabokat, bemegyek a próbára, és dolgozni kezdek a zenekarral. Az együtt töltött rövid idő tapasztalatai szerint igen jó összetételű a zenekar, jó velük dolgozni; nagyszerű emberek, mind szakmailag, mind morálisan. Benedek Miklós Együttes Brassóból: Vastaps követte-szinte valamennyi számukat a Diósgyőri Vasas Művelődési Központban csütörtök este. A kazincbarcikai fellépés után — akkor még a tarcali bemutató előtt, amelyre szombat este került sor — a miskolci közönséget is meghódította a Brassó megyei Kisipari Szövetkezetek Szövetsége Furulyácska ének-zene és táncegyüttesének műsora. Az 196'9-ben alakult együttes — a műsor elején közreadott rövid, tőmondatos na- cionálé szerint — az erdélyi románság hagyományainak, ének-zene és népitánc-kultú- rájának feldolgozását, to- vábbéltetését tekinti művészi feladatának. Otthoni és . külföldi fellépéseiken — így történt ez mostani borsodi vendégszereplésükkor is, amikor a Borsod megyei KI- SZÖV Kisbojtár népi tánc- együttesének augusztust romániai vendégszereplését viszonozták — egyaránt magas színvonalon teszik, kitűnő énekeseik és remek táncosaik vannak, s igen kulturált, szuggesztív — olykor virtuóz — a zenekari számok előadása. Az énekesek, a zenészek és a táncosok egyenrangú partnerek voltak műsorukban, jóllehet érthetően a táncok dinamikus, jókedvű előadása hódította meg Leginkább a nézők, szivét Kár, hogy műsor kőa- bea nem kaptak eligazítást a nézők, hogy jobban tudják kagKsohii. nrilyea táncokat is látnak. így is rá éreztünk persze a lányok és fiúk dé- vaj incselkedésére, a páros csengői tánc együtemű vetélkedésére, a „botos” kaval- kád fergeteges lendületére, erőteljességére. Technikailag és koreográfiái lag rendkívül igényes táncokat mutatott be ar. együttes — sokszínűén villantva fel a román népi tánc gazdag hagyományait. Mindezt látványban is alátámasztották. A táncosok, az énekesek és a zenészek ruhái is gyönyörű szépek voltak — gazdagon idézték meg a román népi viseleteket. (es. a.) Olyanok vagyunk, mint kavics a patakban... A rajztanár - képzőművész A gyerekeknek azt szokta mondani: „Olyanok vagyunk, mint két kavics a uatak medrében. Ti csiszoltok engem, én pedig benneteket alakítalak.” A hasonlatban az egész élete benne van Tóth Miklósnénak, a szerencsi Hunyadi János Általános Iskola földrajz—rajz szakos kiváló tanárának. A szakjai is, pedagógus mivolta is és művészi elképzelései is. Beszélgetésünk két rajzóra közé szorult. Az egyiket Tarcalon hallgattam meg, az ifjúsági klubban. A tarcali iskolások az ő képeivel ismerkedtek. A másikat ő tartotta nyolcadikosainak. A folyosón. Kevés szóval igazítva le a gyerekeket a perspektivikus ábrázolás szakmai buktatóiban, a látás és láttatás, „a lényeg többet mond, mint az apró részletek” útvesztőjében. — Ügy gondolom, hogy a gyerekekkel is könnyebben szót tudok érteni, ha magam is szembetalálkozom azokkal a problémákkal, amelyekkel a gyerekek. Hathatósabban tudok segíteni nekik. Ezért tartottam fontosnak, hogy ne tegyem le az ecsetet, amikor befejeztem a tanulmányaimat. Az, hogy magam is festek. dolgozom, segít az oktatásban, mint ahogyan a földrajz tanításában is nagyon sokat segített, hogy Magyarország mind a tizenkilenc megyéjének bejárása után hosszú és szép kirándulásokat tettem — tettünk — magas hegyekbe, tengerpartra. Egészen másképp tudtam tanítani a földrajzot is, és mi tagadás, ezeket a régi, távoli élményeimet fogalmazom láthatóvá azokon a képeken is, amelyeket készítek. Legalábbis azokban, amelyek vegyes technikával készülnek. Sokfélével próbálkozom, az olajképekkel már régen — ez a tarcali már a tizenkettedik kiállítás, amelyen részt veszek, s a negyedik önálló bemutatkozásom. Nagyon szeretem a virágokat. Számomra a virág az ifjúságot jelenti — a gyerekeket. A karakterüket, keresem, mint ahogyan a gyerekekben is azt szeretném igazítani, alakítani a művészet hatóerejével. Ügy gondolom, fontos az oktatás, de fontosabb a nevelés. A mai fiataloknak iszonyúan szüksége van a beszélgetésekre. Számtalanszor elgondoltam, könnyű az asztalosnak. Fogja a fát, nekiveselkedik — elkészül az asztal. Látja, tapinthatja munkája eredményét. Nekünk ilyen Kézzel tapintható eredményeink nincsenek. De azért néha megérezhetjük, hogy nyomot hagytunk egy-egy gyerek lelkében. Nemcsak olyanra gondolok, hogy az elmúlt négy évben 16 tanítványom munkáját díjazták. De hogy az egykori tanítvány — és nekem megadatott ez az öröm, bizalom — visszatér gondjaival, örömeivel. De az is hatás, ha emberibb otthont formál maga köré. És mondja: fontos a matematika, de nem feledtetheti az emberi érzések ápolt- ságát; amit a művészetek erősíthetnek fel. Ezért vállalkoztak négyen arra a kísérletre, hogy összehangolják az irodalom, a történelem, a művészetek, a rajz és az ének tanítását. Egy-egy kornak az általános képe maradandóbban alakul ki így a gyerekekben. Igaz, ez több felkészülést igényel, össze- hangoltabbat, de az. a fontos, hogy a gyerekek nyernek vele. Mint ahogyan értük van a fakultáció is, amely idén szeptembertől lehetőség az általános iskolá-' ban. Hogy mit mondott erről a szülőknek? (Tudod, én minden szülői értekezletre bemegyek, hogy beszélgessünk egy kicsit, hogy a segítségüket, a támogatásukat kérjem.) Azt, amit a gyerekeknek hí. Hogy nem mindegy, hogyan él az ember, milyenné alakítja környezetét és önmagát. Szerencsen már régóta nem tekintik sem a gyerekek, sem a szülők, sem a kartársak mellék-, vagy készségtantárgynak a rajztanítást. Készség különben is az — mondja, amit automatikusan végzünk. A művészetre viszont oda kell figyelnünk. Akár befogadjuk, akár magunk bátortalankodunk útjain. Hiszen nemcsak a nagy művészek alkotásaiban vari benne az, aki létrehozta. A legegyszerűbb iskolai rajz is tükrözi alkotóját. A sima vonalban is benne van az egész ember. Csutora« Annamária A „dögcédula” A lap fehér műanyagból készült, pár négyzetcen fi méternyi nagyságán hirdetve viselője nevét, iskoláját. Tartózsinórja, amelyen a nyakba kapaszkodott, a béke kék színére volt festve. A második napon történt. A sokaság egyik tagja lihegve esett be az információs sátorba: — A haverom elhagyta a dögcéduláját, és nem engedik be a kapun. Szóljatok már oda! Nem a trehánysagon döbbentünk meg, hanem az alig húszéves egyetemista szóhasználatán. A dögcédulának titulált azonosítási kártya baljós hangulatot idéző megnevezésén, amelyet ezen a vidám, nyári rendezvényen használt. A kifejezés azért sem illett sem hozzá, sem a tábor hangulatához, mert éppen feleannyi idős, mint amennyi éve béke van Európában, nálunk .... honnan tehát ez a háborús hangulatú szó? Mit. tudhat 6 a hadiállapotba.n használt alumínium lapocskáról, amelyet a veszély permanens ölelése miatt kereszteltek „dögcédulának”? Tanulhatta középiskolában, hallott róla a katonaságnál, mint előfelvételis, boldog várományosa az egyetemnek, ahol diplomásnak készül. Nagyszülőtől, családi legendából, amely a világégés borzalmait tompította mesélhetővé, és amitől még így is párás a családtagok szeme, ha a pokol órái szóba kerülnek. Találkozhatott a szó értelmével! Miért használta itt és ilyen értelemben ?... Csend lett. Ekkor villant fel emlékgépeimben az ősz haj övezte, derűs-komoly tekintetű arc. Még a főiskolán ismertem meg, ahol legjobban a könyvtár bogarászó« csendjét szerettem. Itt töltöttük az ellögott órákat, délutánokat: újságokat, könyveket olvasgatva. A legjobban öt kedveltük, az idős könyvtárosnőt, akihez bármilyen kéréssel tordulha ltunk; megkereste, előhozta, elmagyarázta .. . Mindig ráért velünk foglalkozni. Finom vonásai vonzották a tekintetet, s bár tudtuk, ötven felé járhat — milyen öreg volt a mi húszéves szemünkben —, soha nem várta senki munka után, mint fiatalabb, vagy velünk majdnem egykorú kolléganőit. Legalább egy udvarlót szerettünk volna vele látni. Egy nap, amikor kevesen voltak az olvasóban jobban megszemléltem blúzának szép hímzését, és akkor láttam meg az ezüstös, sajátos mintákkal rajzolt medált a nyakában. Nem volt kihívó, de csillogása magához vonta a szememet. Megkérdeztem, honnan van és mi ez a néevszögletes lapocska? Rám nézett. „A vőlegényem ottmaradt a háborúban, ez a dögcédulája.” Nem mertem megszólalni, mintha olyan szoba ajtaját nyitottam volna ki. ahol semmi keresnivalóm sincs. Észrevette, mert tolytatta. ..Nem tudhattad, régen vojt. Ennyi maradt belőle a halálhírén kívül. Te ilyenekről, szerencsére, csak tanulhattál.” Visszaültem a helyemre; a fémlap koponya-mosolyt villantott, filmélményeket, nagyapámék mesé- is. ... a táborba a fiú aztán bejött a kapun, adtak neki másik kártyát. Köpcczi Edit
