Észak-Magyarország, 1976. április (32. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-18 / 93. szám
- ESZAK-MAGYARORSZÁG 6 1976. április 18., vasárnap Marmim év a b&r&kkirályává! JÁRJUK a íolcsvai pin- c'elabirintust, amely 43 ágból tevődik össze, s így három kilométer hosszú. Négy emelet mélységben vagyunk a föld alatt, a liftakna magassága a pince aljától a kinti tetőig 29 méter. Különös érzés Itt lent sétálni — az „alvilágban”, főképp ha tudjuk, hogy íölöttünlc három lemetőnyi halott alussza örök álmát: katolikusok, reformátusok és izraeliták. No de, erről hamar clterelődik a figyelmünk, amikor a pincevezetőnk, id. Szabó Dániel simogató szeretettel és nem titkolt büszkeséggel tárja két kezét a katonás glédá- ban sorakozó piros abron- csos ezer meg ezer gönci hordó fölé. Ízesen hangzanak szájából még az olyan komoly szakszavak is, mint bepin- cézés, fejtés, derítés, kovaföldes és csírátlanító szűrés, aztán a kipincézés, azaz a palackozóba vagy hordós tételek esetén a vagonokba történő kiszállítás. Mert ebben a tolcsvai pincében ezek a munkák követik egymást .egész esztendőben. Épp ezért „tisztes” iskolát kell kijárnia mindegyik borfajtának itt a tolcsvai pincében. A furmint számára 1—2, a szamorodninak 3—4 évig tart a „kötelező” iskolázás, az aszúnak persze ennél is hosszabb ideig tart: az érlelési ideje. Az aszúkészítéshez ugyanis legalább egyéves bort Használnak, aztán 2—3 évi píncézés után még csak „fiatal” aszú a neve, amelynek legalább annyi évig kell még a pincében ma. radnia, ahány ' puttonyos ..rangra'' van kijelölve a ,j[borok királya”. Mindezt olyan szeretettel, melegséggel mondja el nekünk id. Szabó Dániel, mintha kisunokájáról, legújabb Szabó Danikáról beszélne. De érthető, hiszen tarcali szölőmives családból származik, és idestova 30 esztendeje, hogy idelent a föld alatt dolgozik, éspedig az első évtől eltekintve, állandóan Tolcsván. Mint a tenyerét, úgy ismeri az egy. más fölött kerengő négy emelet minden zugát, még a pince történetét, hajdan volt gazdáit is. Tőle tudjuk, hogy az elbarnult régi írások szerint az 1200-as években kezdték a tolcsvai pincéknek a boltozását, s később fokozatosan tovább bővítették. Azóta alant a pince, felette a három temető háborítatlan békességben megfér egymással. Sétánk végén a legújabb pinceágba érünk. A bársonyos tapintású nemes penésszel „tapétázott” régi ágak ódonságával összehasonlítva, ez a fehér csempékkel burkolt modern tárolórész hatalmas méreteivel, gépesítettségével és kórháztisztaságával hal a belépőre. A nyílt és zárt fejtéseket a legkiválóbb konstrukciójú gépek végzik, s néhány órára rövidítik le azt a munkát, amelyhez régen napokra volt szükség. EZT A NAGY/felelősséggel járó munkát id. Szabó Dániel irányítja. Sok szépséget és örömet talál foglalkozásában. Elégedett ember. Boldogan sorolja a munkája elismerését tükröző kitüntetéseket. Bár jócskán behintette már az idő dérrel a haját, pirospozsgás arca, friss mozgása fiatalos, semmit sem árul el abból, hogy túl van már a fél évszázadon. S ha a nyugdíjba menetelről esik szó, derűsen legyint egyet: — Arra ne gondoljunk még — majd hozzáteszi kedélyesen : — Addig jó, míg dolgozni jövök le ide — a tolcsvai temetők alá ... Hegyi József BERENCSY SÁNDOR: Rád tavaszt locsolok Április sugaras ostora csikó szelet karikáztat guruló kövér íeileg esőt szór földet áztat árad kúlban a víz készül a nagy poesolásra versenyt tojnak a tyúkok ők se gondolnak másra I csinosodik a leány szépül virul az asszony minden azért készül _ jókedv forrás fakadjon asztalon sonka tojás butykosban bor kotyog bekopogok hozzád rád tavaszt locsolok parfüm és virágillat — c házban függönye lebben — virulj pirosodj húsvét parázzsal szerelemben Mezey István munkája Fehérre meszelt falnál, szélvédett helyen ült. Csontos, borotválatlan arcát a nap felé fordította. Viseltes lélikabát volt rajta. Szeme csukva volt, úgy tűnt, mintha szundikálna. Az ölében tartott zsebrádióból a déli harangszó hallatszott. — Ötvenkilenc — mondotta az öregember és felnyitotta a szemét. Ott álltam előtte, teljesen ismeretlenül, de úgy beszélt hozzám, mintha szomszédok lennénk. — összesen 50-et kongatnak a pesti rádióban délben.. Elsőre 18-at másodikra 41-ét. Ez ugyebár összesen 59 ... Mert mire jó már az ilyen öregember, mint én vagyok — folytatta kis szünet után. — Csak éjjeliőrnek, bak- ternak. Éjjel vigyázom a közös vagyonát. Egy hu- nyásnyít sem alszok, de nappal is csak ritkán fog el az álom. És most, hogy beütött a tavasz, még beszélgetni sincs kivel, mert mindenki a határban serénykedik. Mert a kenyér most kezdődik igazán. Ha ősszel esetleg hibáztunk, akkor azt még most helyre lehet ütni. De ha most lustálkodik a kéz és a fej, akkor hétbaj lehet. A tavasz is késett, a munka is késik.' Ezért kell most jól és gyorsan dolgozni. Mert a ke-/ nyer igazán most kezdődik .. . * Hazánkban az idei tavaszon kétmillió-hatszázezer hektárnyi szántóföidön kell előkészíteni a talajt a magok részére, s ekkora területet kell bevetni. A vetés-előkészítő talajmunkával döntő részben már végeztek. Befejezéshez közeledik a koraiak vetése is, a leszerződött cukorrépa-területnek 65 százalékát vetették már be. Az ország déli területein hozzákezdtek a kukorica vetéséhez is, amelyet — a silókukoricával együtt — az idén több mint 1,6 millió hektáron termelünk. A tavaszi munkák nagyobb része tehát még hátra van. A késői tavasz, a késedelmes kezdés miatt most különösen nagy a versenyfutás az idővel. Ezé/'t kell minden munkára alkalmas órát jól kihasználni. Hétköznap, ünnepnap, vasárnap egyaránt. * — A tavasztól, a tavaszi munkától függ minden — szögezte le még egyszer az Öreg. — Csakis a tavaszi dolgos hétköznapok hozhatnak gazdag ünnepeket, nagyobb karéj kenyeret, jó szüretét. Tavasszal mindig reménykedik a föld embere. Azelőtt, még a cselédsorban is így beszéltünk az ínséges téli napokon: „Csak tavaszig húzzuk ki, aztán már majdcsak lesz valahogy”. Akkor nem volt kenyér és nem volt zsírozó. Most annyi jut mindenkinek ebből, hogy még pocsékoljuk is. A minap azt mondta az agronómus, hogy ezer esztendő alatt nem nőtt úgy a gabona termelése Magyarországon, mint az elmúlt tíz évben. Ez valóságosan így is lehet. Nem. csak azért, mert az agronómus mondta, aki okos ember, hanem azért, mert látom magam is ... * Az 1931—1940-es évek átlagában Magyarországon 4,1 millió hektáron 6 millió tonna gabonanemű (búza, rozs, árpa, zab és kukorica) termett. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 1974-ben 12,4 millió, 1975-ben pedig összesen 12 millió tonna gabonafélét takarítottak be hazánkban, de már csak 3,6 millió hektáron. A múlt évben a nyári esőzések legalább 2 millió tonnával csökkentették a termést. Magyarország 10 és fél millió lakosságának a szükséglete a számítások szerint kb. 8 millió tonna gabona kenyérre, vetőmagra, abraktakarmányok ra kivetítve, a többi az exportáru alapja.- A gabonát részben eredeti formájában (búza és kukorica), másrészt „feldolgozva” (vágóállatként, illetve húsként) exportáljuk. * — Szóval — folytatta az öreg —, most van kenyér, meg kenyérrevaló bőven. De a parasztember úgy gondolkozik, hogy az igazi gazdagságot csak a nagy termés hozhatja meg. Nem egy jó termés, vagy ’ egymásután hét esztendőben jó termés, mint a Bibliában, a hét ínséges esztendő után, hanem ahogy az időjárás engedi, mindig jobb és jobb termés. Ezért mondtam az imént, hogy a gazdag nyarat és őszt ilyenkor, tavasszal kell előkészíteni. És minden tavasz- szal. Mert így leszünk mi valamennyien jómódúak, a fiaink, leányaink gazdagok, unokáink pediglen már talán gondtalanok is. * Az V. ötéves terv végére 1980-ban gabonatermelésünk meghaladja majd a 14 millió tonnát. S mint a programban megfogalmazódott: ez „fedezze az ország kenyér- és takarmánygabona-szükségletét, és adjon módot növekvő kivitelre is”. Ez azt jelenti, hogy 1980-ban több mint 1300 kilogramm gabonanemű termelése jut egy lakosra. Hazánkon kívül nincs olyan európai ország, ahol az egy lakosra jutó gabonatermelés 1974 előtt a '900 kilogrammot is elérte 'volna. A szocialista gazdálkodási rend, a termelők szakértelme és szorgalmas munkája nyomán Magyarország a mezőgazdasági nyersanyagok termelésében közepes országból gazdag országgá vált. Élelmiszerekből jóval többet termel, mint megnövekedett saját szükséglete. Ezért reális az a célkitűzés, mely szerint 1980- ban a mainak kétszeresére emelkedik az élelmiszerek kivitele. Oravcc János H úsvé gondolatok Nem íudiiaiom, 8y,c‘ korom felnőttéi hogyan ítélték meg locsolkodási kedvünket, zord beletörődéssel tekintettek-e a húsvét másodnapja elé, avagy valamiféle rejtőzködő örömmel várták. Azt kell hinnem. egyszerűen nem törődtünk vele. Az örökül kapott hagyományok megnyitották előttünk a lányos házak kiskapuit, a kutyákat láncra verték, s mi filléreinket számolgatva jártunk házról házra. Ha valahol ezüstös tízfillérest kaptunk, boldogan megköpködtük, elrebegve a varázsszavakat: „Apád-anyád ide jöjjön!” Gondolom, a tízfilléres apja az 1, anyja a 2 pengős lehetett. Nem emlékszem rá, hogy ilyen nagy pénz ütötte volna a markom, mert ha kaptam volna csak egyet is, majd 40 esztendő távolából is fel- fénylene lelkem ládafiában, s nevén nevezném az adományozót. (Lám, érdemes adakozni, a fogékony gyermeklélek őrzi-megőrzi felnőttkorra is a jóság gesztusait...) A rigmusokat, az együgyű versikéket nem könyvből tanultuk, hiszen iskoláskoron még innen is betéve tudtuk: Zöld erdőben jártam. Kék ibolyát láttam, ISI akart hervadni, Jöttem megöntözni. Megkérem az apját, Még jobban az anyját, Engedje megöntözni a lányát. Ne féljen, nem lesz semmi baja, Csak egy kicsit kölnis lesz a haja. Miképp gyermekjátékainkat, a húsvéti vérsikéket is a nagyobbaktól tanultuk, persze nem úgy, mint valami iskolai leckét. Beleszületve a hagyományokba, még alig látszottunk ki a földből, de már tudtuk: vers nélkül nincs hímes tojás, pénz, nyalánkság. Tekintetünk idősebb testvéreink szájára tapadt, csupa fül voltunk, amikor az évenként — minő fájdalom! — csak egyszer, egyetlen-egyszer időszerű -verseket ismételgették: Én kis kerlészlegény vagyok, öntözködni jávugalok ... Két bátyám kézen fogott, végigjárta velem a rokonokat, jobb szomszédokat — én, a még selypítve beszélő voltam a nagy „attrakció”, remekül szórakozott a jólelkű házinép felsüléseimen, a félreértelmezett súgásokon. Aztán engem hazavittek, s futás a cimborák, a brancs után — a hagyomány magva elhintve az öcskös lelkében is . .. A mag jó talajba hullt, a következő évben mór megálltam a magam lábán. Jó anyám tarisznyát akasztott a nyakamba, hogy legyen mibe rakni a szebbnél szebb tojásokat, s út- ravalóul ezt mondta: „Járj nagy szerencsével legkisebb fiam!” Nem tudtam mének különös csillogását. Ha nem lett volna annyira sietős a dolgom — bizony, sütötték a kapcámat —, alighanem megkérdem: „Édesanyám, miért köny- nyes a szeme?” Talán a tarisznyáról jutott valami eszébe, mely majdnem érte a földet, hiszen én kicsi voltam, a tarisznya meg embernek való. Az esztendő jeltelenebb napjaiban apám hűséges társa volt, télen erdőre ment vele az egymásnak fordított plrí- tóssal, nyáron a mezőre kísérte, jobb időkben darab- szalonnával, legtöbbször csak vereshagymával. Ki-ki a maga sorsából jósol jövendőt gyermekének. Fürkésző tekintete legkisebb fia holnapjára Tévedhetett, a holnapra, mély végehosszasincs tegnapokra fűzve, szomorú hangulatba ringatta. „Neked is sorsod lesz a tarisznya, legkisebb fiam ...” Mindez már a múlté, régi idők meséje, mely fölött — tnégis-mégis! — az emlékezet kedves szellői fúj - dogálnak. Egy igen idős nénitől ezt kérdezte egyszer egy fölöttébb okos riporterlány: „Nénikém, mikor volt jobb, most vagy régen?” A néni a lány hamvas-ifjú arcára függesztette tekintetét, s így felelt: „Amikor annyi idős voltam, mint te most, gyermekem”. Az én ■bájos kolleginám rögtön megértette, hogy eltalálta szarva közt a tőgyit, fülig veresedet!. Ám csakhamar feltaláltai magát, s újabb kérdéssel hozakodott elő: „Nénikém, mikor volt elviselhetőbb öregnek lenni, most, vagy régen?” Mi, a tisztes szegénység neveltjei is tudtunk örülni, az erre való képességünket nem veszthettük el. A vállamon általvctett tarisznya háztól házig nehezedett, egyre több megszolgált ajándék, öntözködésem bére húzta vállárnál. Az a világ, mely a kis „kertészle- gényt” befogadta, nem mutatott neki ajtót, szűkében volt a pénznek. Amit mégis kapott, igyekezett élire rakni, hogy ha szorul a kapca, legyen mihez nyúlni, ne küldje haza a tanító néni, mert már megint nincs számtanfüzete. Nem is tudom,, mire véljem a mai locsolkodpk megváltozott természetéi. Olykor az az érzésem, ez a szép hagyomány a végét járja, a gyerekek mind torkosabbak, a kerek tízest, azaz a tízforintost már nem sokba nézik. Mi még örültünk, ha néhány füzetre, ceruzára futotta húsvéti bevételünkből — meglehet, a mi csemetéink csalódottak, ha legalább egy táskarádióra nem telik belőle. A húsvét után ugrásszerűen meg-' növekvő iskolai takarékbetétek a megmondhatói, hogy itt már nem hímes tojásra, nem is babra megy a játék... A hiba nem a gyermekek „készülékében” van. A gyereket könnyű elkapatni , — mi sem voltunk jobbak j a Deákné vásznánál. A máskor oly nagyra becsült főtt tojás értékét vesztette, elteltünk, s tékozló játékba kezdtünk Vele — egymás fejéhez / vagdostuk. Igaz, hűtőszekrényben nem tárolhattuk, eladni se lehetett. Szóval, rosszalkodtunk. Ha betétben csapódik le a gyermekek húsvéti „bevétele”, az még hagyján, de ha semmiségekre költik, betegre csokizzák magukat, az bizony nem jó. Hétköznap se igen szűkölködnek édesség dolgában, de amikor tele a zsebük, ráhajtanak. És kialakulhat bennük egy nem kívánatos tudat, miszerint a pénz „könnyen jön a házhoz”. .U ne legyünk ün- 1,1 nepronlók. A húsVét régi, kereszténység előtti korok távoli üzenete, a tavasz, ünnepe, s kedves szimbóluma a tojás, ez a csöpp csoda, no meg a barkaág. Bár volna a béke varázsvesszeje. érintené meg az erőszaktól lármás világot. örvendezzünk, hogy ná-, lünk a béke áldott napja süt, s bár a tavasz megkésett, kertjeink rövidesen 'drágba borulnak. Gulyás Mihály
