Észak-Magyarország, 1973. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-16 / 294. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1973. dec. 16., vasárnap — Édesanyámat keresik? Rögtön szólok neki, átment a szomszédba ... — Átment? Egy pillanat! Nincs valami félreértés köztünk? Akit mi keresünk, 102 éves nénike... Ilyen korban mór nem nagyon mennek sehova... — ö az, édesanyám. Nem ment messzire, mondom, csak a nővéremhez, aki már 80 év körül jár... Megöregszünk bizony, én sem vagyok már messze a hetventől .. De üljenek már le, szólok édesanyámnak. A megye északi részében, Szin , községben vagyunk. Ennek égjük szép, nagy házában, ahonnan vendéglátónk, özv. Balogh Béláné átment a szomszédba édesanyjáért. Meleg van itt benn, a tűzhely jól fűt. Kell is a meleg, néhány napja mínusz 28 fokot mértek ebben a völgyben. A hideg távol tartását szolgálni ja a küszöbre erősített r zsákdarab is. A tűzhelyen ! öreg vasaió melegszik. — No, itt is vagyunk! Ö az édesanyám. Áttetszőén kék szemű anyóka tekint ránk kíváncsian, kezet nyújt, majd leül a tűzhely mellé. özv. Szalóczy lmréné, született Vágó Erzsébet. Barcikán született, 1871. december 11-én. Tizenegy gyereket szült, kilencet nevelt fel. Most éppen az egyik gyerektől kapott levelet szorongatja, azzal volt a szomszédban. Még el tudja olvasni, szemüveg nélkül. A levelet is, az újságot is. ■ Napközben horgolgat. Hogyan élt? Ügy, mint a többi, falusi asszony, akinek volt valamicske földje. Dolgozott, látástól vakulásig. Most itt ül 102 évesen a kedves anyóka, és kíváncsian figyelj miről beszélünk, mert sajnos, hallása már kissé megromlott. De háziasszonyi tisztségéről nem feledkezik el: — Töitsét lányom, a vendégeknek — mondja halkan. Lánya, özv. Balogh Béláné tölt, és közben ő adja tovább a kérdést édesanyjának, mert az ő sza- vát-hangját jobban érti nagymami, mint az idegenekét, a miénket. Ilyen hidegben mivel töltötték az időt régen ? — Pontúnk. Fáklyánál — mondja nagymami. — Igen, fáklya világánál — magyarázza a lánya. — Az emberek készítették el a fáklyát, forgácsból, azzal világítottak a fonóban, ahol estémként összegyűltek a fiatalok és énekeltek is, persze. Édesanyám is szeretett énekelni. Mit is énekeltek, édesanyám? — Mindet. Mindet szerettem — mondja halvány mosollyal nagymami, majd egy kis szomorúsággal teszi hozzá: — De. már nem emlékszem a nótákrá. — Mit szeretett enni, nagymami? A lánya válaszol: — Csakis a zsíros ételeket. A főtt húst még nemrégiben js megette, ha jó zsíros volt. Meg az üvegesre sült szalonnát — És a bort megitta-e? — Csak cukrozottan, hogy ne legyen savanyú. Most is megiszik mindennap két decit, de meg kell cukrozni. — Beteg volt-e? — Volt bizony. Egyszer. Éppen százéves korában nagyon megbetegedett a hongkongiban. Addig nem találkozott orvossal. Meg azóta se ... Édesapám, nyugodjon, ugyancsak szép kort ért meg. Kilencvenhá- rom éves volt, amikor ösz- szehívott bennünket, gyerekeit az egyik napon, ünnepi ebédre. Evett, ivott velünk a közös asztalnál, majd mindegyikünktől elköszönt, lefeküdt. Az ágyból még mondta, hogy nyissuk ki az ajtót, hadd tekintsen ki az udvarra. Kinyitottuk, nézegette az udvart. Már amit innen látott belőle. Kérte, hogy vágjunk le még egy darab kenyeret, adjuk oda neki, és hívjuk be Fickót. Fickó nagyon nűséges, jó kutya volt. Be is jött, édesapám odaadta neki a kenyeret, és azt mondta: no, Fickó tőlem több kenyeret' már nem kapsz, ez az utolsó darab. És kért bennünket, hogy vigyázzunk édesanyánkra, majd szépen elaludt. Mi még ott ültünk, beszélgettünk az asztalnál, és nem tudtuk elhinni később sem, hogy örökre elaludt ... Csendesség ereszkedik a szobára. Valahol halkan percen valami. Nagymami nyugtalanul nézeget áttetszőén kék szemével, a kezében levő levelet szorongatja. 1 — Nagymami! Mit szeretne a legjobban? — Gyerekeimet meglátni. Valamennyi gyermekemet meglátni. Aztán ő kérdezget. „Hány éves? Nohát! Nem látni annyinak! Van-e család? Hogy élnek?,, Majd újra sürgeti lányát: töltsön a vendégek poharába, ö is megemeli az egyik poharat, koccintunk: — Egészségére, nagymami ! Belekóstol és vissza is adja. Búcsúzunk. kezet nyújt, és ezt mondja: — Köszönöm a megismerést . . . Köszönöm. Priska Tibor Született 1871. december 11-én Kés Kárelv 9Q éves Turistáknak, erdőjáróknak Évente több tízezer szervezett, vagy egyéni kiránduló, turista keresi fel a Bükk erdőségeit, tisztásait, forrásait. A szép hegyek, a kellemes környezet sokakat vonz és naponta növekszik a természctimádók tábora. Ez viszont azzal jár, hogy erdőségeink egyre szemetesebbek lesznek. A kirándulók szanaszét dobálják a papírokat, a kon- zerves dobozoltat. Egy-egy kedvelt kirándulóhely a hét végék után valósággal csatatérhez hasonlít. Mindezt elkerülendő, a Borsodi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság Lillafüredi Erdészete ízléses, fából készült, stílszerü szeméttárolókat készíttet a lillafüredi fafeldolgozó műhelyben. Már ebben az évben is számos „turistapihenőt” alakítottak ki, ahol fából készült asztalokat, padokat, fedett „esőbeállókat”, tüzrakóhelyeket, a gyerekeknek falovakat helyeztek ei, A turistautak elágazásainál stílusos, szintén fából készült útirányjelző táblákat állítottak fel. Most, a télt hónapokban a lillafüredi műhelyben két nyugdíjas — Madaras József és Martuc József — készíti az újabb szeméttárolókat és irányjelző táblákat, amelyeket majd tavasszal helyeznek kl. F. Gy. — Sz. Gy. A romániai magyar szellemi élet egyik igen jelentős, nagy életművet létrehozó alkotóját köszöntjük születésének 80. évfordulója alkalmából. A magyar olvaso — a színházlátogató is — ismeri nevét, oerhutatni nem kell az idős mestert, de hadd idézzük bevezetésképpen pályatársának, Balogh Edgárnak szavait, aki eképpen ír róla: „Ha felállítanák a romániai magyar nemzetiség valamelyes képletét, amelyben meghatározóként kell szerepelnie tájnak és hagyománynak, együttélésnek és reál, meg humán szakmaiságnak, minden társadalmi tényezőnek, nyelvi és művelődési összefüggésnek és előremutató korszerűségnek (hogy úgy mondjuk, modernségnek), s az egészet egy személybe gyúrnák, és úgy villantanák fel életideálul, megkapnák bizonyára az időtlen alkotót, aki önmagát barkácsolva közösséget teremt maga köré, s elválaszt és vonz, mint a mágnes. Hát ez a bonyolultságában is egyszerű képlet., a valóság inkarnációja, amely egyben újjá is varázsolja magának a valóságot, ez a lényegünkké kitalált és megtalált emoer: Kos Károly”. Nem írónak készült — amint szép emlékezésében az Én és az írásban olvashatjuk —, hanem építésznek. Szakmájában harmincéves kora után már ismert és jelentékeny volt; középületek terveit alkotta meg, sokat utazott Keleten és Nyugaton, műveiben a székely népművészet legértékesebb hagyományait érvényesítette kora felfogásában, saját építészi nyelvén. írni később kezdett, elsősorban Erdélyről, Erdély népeinek múltjáról és történelméről, hagyományok, szokások értelmezéséről. Ekkori könyvei.— Erdélyország népének művészetéről, A régi Kalotaszeg, A lakóház művészete, Erdély kövei — szépen író szakírót mutattak, aki az egyetemes emberi művelődés nagy alkotásait élményként élte át, magáévá lette, s új épületekben kívánta kifejezni. Kós Károly nyugtalan szellemének azonban kevés volt az építészi kifejezés: más megnyilatkozási formákat is keresett. Ezt elsősorban az íróhivatásban találta meg. Igen elismerő kritikai visszhangot váltott ki — harminchat éves korában — első szépirodalmi műve, A Varjú nemzetség drámai szűkszavúsága, tömörsége, tiszta, veretes beszéde, s lírája. És sorra követték egymást szépirodalmi alkotásai, novellák, lírai jegyzetek, írók költők arcai, találkozások emlékei, s az egyik legfontosabb munkája, az István királyról szóló nagy regény, amelyben azt igyekszik ábrázolni, miként nőtt fel István azokhoz a feladatokhoz, amelyeket meg kellett oldania, miként vált alkalmassá a rá mért történelmi szerepre. S a Budai Nagy Antal históriája, 1932-ből, amelyben a parasztfelkelés vezérének állít emléket, s amelyet az elmúlt évtizedben a magyar nézők is láthattak — Szegeden például, a szabadtéri játékok alkalmából — életre kelni. A szépíró politikus is volt: a második világháború után, sőt már a megpróbáltatások esztendeiben közös alapra helyezkedett a békepártiakkal és a felszabaduláskor teljes odaadással kapcsolódott a demokratikus Romániáért küzdő arcvonalhoz. K iterjedt, sokoldalú életmű, nagy pálya a kilencvenéves Kós Károlyé. Alkotásai közül, a mai magyar olvasó számára elsősorban azok a fontosak, amelyeket mint szépíró adott korának. Becsüljük, tiszteljük sok munkájáért, nehéz küzdelmeiért/ T. 1. Bevallom, nehezen szántam reá magamat, hogy elmondjam néhány elgondolásomat író- magamról és az írásról. Nehezen, mert egyrészt az én szellemi alkatomat, életszemléletemet, lelki beállítottságomat egy igen-igen régi korszak nevelte, alakította és építette be a maga egykori, azóta, immár visszavonhatatlanul a múltba süllyedt keretébe. És ha az azóta elmúlt fél- század minden eddig valónál hatalmasabb világforradalniának vajúdásából születő új világrend, új embertár- sadaimának újjáalakuló életszemlélete módosította, formálta, korszerűsítette is egykorú lelki alkatomat, életszemléletemet, viszont annak fundamentuma — tagadhatatlanul — mégiscsak régi. Másrészt, akár elhiszi ezt valaki, akár nem, de valóság, hogy nem a magam jószántából lett belőlem író. Annak idején szabad akaratomból választottam élethivatásom munkaterületének az épi tőművészetet. Választásomat nem volt okom megbánni, és amíg nem kényszerültem reá, sohasem. még álmomban sem kívántam a cirklit és vonalzót elcserélni más munkaeszközzel, legkevésbé az írótollal. Nem azért, mintha az irodalmi alkotómunkát nem becsültem volna meg. Sőt! Máig is hiszem és vallom, hogy az irodalmi alkotás (a szépirodalmi, nem a tudományos) az emberi szellem és lélek legértékesebb és legmagasabb rendű kulturális tevékenysége. De azért, mert nem éreztem magamban elhivatottságot a szépirodalmi alkotómunkára. Megelégedtem a magam olvasói szerepével. Mert szerettem és megbecsültem mindig a cselekményes és meg- gondolkoztató, lelkemben nyomot hagyó és érdekes irodalmi olvasmányt. Tetézte gyönyörűségemet, ha a szövege illusztrált volt. Később, már építész koromban csak azért olvastam el a szöveget is, mert az illusztrációk érdekeltek. S ha voltak mégis akkoriban valamelyes irodalmi vonatkozású elgondolásaim, úgy azokat nem írásban próbáltam megfogalmazni (mert arra a legparányibb tehetséget sem éreztem), hanem rajzolt képekben igyekeztem azokat megrögzíteni. (Mint ahogy a középkori piktor falképsorozatban mesélte el az írástudatlan népnek egyházi és világi szentek legendáit.) Ilyen grafikában fogalmazott irodalmi elgondolásomból született meg kezdő építész koromban (1909-ben) első, egészében feldolgozott grafikai képsorozatom, melyben Attila hun király tragikus halálának történetét próbáltam elmesélni, s amelyhez csak utólag komponáltam ugyancsak megrajzolt kísérő és magyarázó balladaszöveget. (Az már aztán nem rajtam múlott, hogy az én — a Magyar Iparművészet című folyóiratban egész terjedelmében és fakszimilében közölt — könyv-grafikai kísérletemet az egykorú sajtókritika jó része mint irodalmi alkotást méltatta, az én nagyon őszinte bosszúságomra.) l‘//f‘l azonban szakítottam az 1 ,//,c 1 akaratlan „szépírói” kontárkodásommal, és megfogadva a régi közmondás jó tanácsát, hogy „sok mesterség — szegénység”, munkásságom teljességét kizárólagosan az épi lé. szét alkotóterületére korlátoztam. Aztán a reánk szakadt értelmetlen világháború cibált-dobált ide-oda, és mire négyesztendős dühöngése után elmúlott rólunk, itt maradtam — akkor már háromgyermekes családapa — testben-lélekben meggyötörtén, koldusszegényen és munka nélkül. S válaszúton két lehetőség között. Az egyik lehetőségem: biztos építésztanári egzisztencia mellett tervezőépítészeti tevékenységeim újrakezdése, De túl az országhatáron. A másik: bizonytalan egzisztencia, ismeretlen körülmények között, de itt, a szülőföldemen. Nehéz volt a választás, de végül — itthon maradtam. S miután az építészeti munka egye- löre kilátástalannak bizonyult, nyomda-grafikusnak csaptam fel: címlapokat, plakátokat, hirdetéseket terveztem és rajzoltam, és szövegeket illusztráltam. s metszettem linóleumba. (Szerencsém volt, mert Kolozsváron akkor még nem volt sem grafikus, sem cinlcográfia.) S mellékesen szántottam, kapáltam, kaszáltam: földművesked- tem, kertészkedtem. De arra nem gondoltam, hogy az ixással pi'óbálkozzam... S lám, megtörtént akkor (1919-ben), . hogy valaki a kolozsvári Keleti Újságnál visszaemlékezett az én t.iz esztendővel azelőtt megjelent Attila-bal- ladámra, s kaptam a szerkesztőség üzenetét: szívesen látná — és honorál- ” ná is — megfelelő írásaimat. Mire néhány közéleti, illetve kulturális vonatkozású cikkem után 1920-ban meg- írtam és a lap kiadta első eredeti szépirodalmi próbálkozásomat: egy kalotaszegi milliőjű novellácskáms.t. így csinált belőlem, a harminchét esztendős. családos, facér építészből írót, nem a magam szándéka vagy kívánsága, hanem egyrészt az akkori íróhiány, illetve szükséglet, másrészt az én bizonytalan egzisztenciám. Író lettem tehát, de nem kizárólagosan. Mei't azóta és amellett grafikus és földműves, lapszerkesztő és könyvkiadó. kultúrszervező, sőt építésztanár és idővel újra építész is voltam. Ili/Olív so'< mindent csináltam, és in/.Gli 1. aranyiag soic mindenfélét írtam is, de tiszta szépirodalmi termésem mennyisége nagyon kicsi: negyven hosszú év alatt mindössze két re- gényíéle, két kisregény. két színjáték, s talán hét, vagy nyolc novella. S ez a kicsi termés is nagyon nehezen szüleit meg, s nagy időközökben, hogy az adott időben és körülmények között éppen csak a szépirodalom útján- módján fejezhettem ki a lelkemben kisarjadt elgondolásomat és meglátásomat, s palántálhattam át azokat minél nagyobb számú embertestvérem leikébe. Ennyit tartottam érdekesnek író- magamról bevallani. (196?.) (Fotó: Laczó József) l „Köszönöm a megismerést'9 Kos Károly: £n és az írás
