Észak-Magyarország, 1959. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-20 / 195. szám

6 esZAKMAGTAEOÄSSAG Csütörtök, 1959, augusztus 20. Ünnep az új lakásban Selyemrét. Miskolcnak ebben az Ú3 negyedében megint épült egy nagy bérház, amelybe új lakók köl­töztek. Uj kulcsok fordulnak a zár­ba megint, hogy megnyíljon a rég óhajtott boldogság jónéhány család előtt Az épület azúrkékje már messziről magára vonja a figyelmet. S ahogy az épülő gyalogjárón köze­ledünk, mindinkább csodálatba ejt az üde látvány. Az ablakok alatt csinos balkonok, rajtuk kiterített paplanok sütkéreznek. Bent élénk beszélgetés, zümmög a padlókefélő­gép. Egymás után érkeznek bútorral megrakott szekerek, s leírhatatlan az a fürgeség, az a sok-sok érzés, ami itt uralkodik. Kiss Istvánék már nagyjából be is rendezkedtek az konyhaszekrényt is helyettesíti. Gál- nét nem kísérte a konzervativizmus s talán a szekrény árán praktikus dolgokat tud vásárolni. Mert egy új, csinos lakásban mindig kell valami. Talán egy kép vagy egy függöny. Már búcsúznánk, mikor a férj meg­álljt parancsol. Észre sem vettem, hogy míg a háziasszonnyal beszélge­tek, a férj közben kis szertartás­hoz, házszentelőhöz készülődik. Úgy látszik előre akarja hozni az ünne­pélyt. Bort önt a poharakba s mire idáig jutunk, már itt van a rokonság fele. A szíves invitálásnak nem lehet ellentmondani. Az új lakók egészsé­gére iszunk. Örömtől fénylenek az arcok, s megilletődve mondjuk a búcsúzkodó szavakat. A Gál-házas- pár kikísér bennünket a kapuba. Egy fiatal házaspárhoz, Katong Zoltánokhoz is bekopogtatunk. Ép­pen a parkettbeeresztéssel bíbelőd­nék. Megy a munka, mint a karika- csapás. Rájuk is gondolt az állam s ha már gondolt, most csinosítják is az új otthont. A lakások egy részét fiatal házasoknak kell juttatni, ön­kéntelenül is eszünkbe iut ez a ren­delkezés. így jutottak ők is lakáshoz. Nekik is igazán ünnep ez. a mai nap s ha majd eltelnek az évek s újból köze- lednek az alkotmány évfordulók, ta­lán sokszor hálával gondolnak majd erre a napra. Bizonyosan így lesz. hiszen albérletben laktak 300 forin­tért. Ennek a nénznek most a. na­gyobb hányadát bele Tehet maid kalkulálni a. házi költségvetésbe. S ez most a fiataloknak különösen jól jön. m^rt új házasoknak mindig van valamilyen tervük. A férj a gázmű­veknél. az asszonyka a Tervező Iro­dánál dolgozik. — Gyermek van-e? A feleség ked­vesen elmosolyodik s a férje hoz­zám hajolva mondja: — Már lehetett volna ..., de tud­ja ... a lakás. Minden ragyog eb­ben a kis fészekben. A mosdófülke is, mert hogy el ne felejtsem, mind­egyik lakáshoz tartozik egy kicsiny­ke fürdőszoba is. Igaz, ülő káddal, de a megtakarított pénz árából to­vábbi lakások épülnek. Az ifjú há­zaspár így is nagyon boldog s ők is megértették az idők szavát, lemond­tak a konyhaszekrényről, az új lakás­ban már nekik sem hiányzik ez. El­köszönünk tőlük is, nem tartóztat­juk ezt az izgalmas munkát. Az ar­cukról öröm és hála ragyog. Boldog emberek közt jártunk, új, meleg kis családi fészkekben. Szé­les ablakok tárulnak s a beáradó napfény, a csillogó cserépkályha, festékillat, a szép kilátás feledteti a nyirkos, sötét lakásokat, a cseléd­szobát, a drága albérletet, a zsúfolt­ságot. Igazi ünnep honol most a Selyemrétnek ebben az új, tetszetős épületében. Boldog emberek hálája száll. S amikor a lakásszentelők áhí­tott percei eljönnek s bor csillan a pohárban, kedves lakók, gondoljanak egy percre a kőművesekre, a terve­zőre, s mindenkire, akiknek köszön­hetik, az egész magyar népre, s ju­biláló alkotmányunkra. Garami Ern egyik lakásba. Piciny gyermek gőgii- csél a mama karján. A férj lakatos, overáljában tesz-vesz, mert egy-egjf ilyen költözésnél mindig van alakí­tani, tenni való. Talán még átcseré­lik egyik-másik bútordarabot. Prak­tikus, ügyes kis lakás ez. Kicsiny belépőbe nyitunk, mielőtt bejutnánk a lakókonyhába. S ha éppen a kabát lekívánkozna, be lehetne akasztani a falba ‘Süllyesztett szekrénybe. Kí­váncsian szemlélődöm, mert nem is olyan, mintha a konyhába volnánk. Mindenütt parkett, csak éppen a be­rendezés emlékeztet erre. Az egyik fal mellett nagy függöny s az igazi konyha képe csak akkor bontakozik ki, mikor elhúzzuk. Kis fülke tárul elénk, beépített üvegajtós szekré­nyekkel, balkéz felől a vízcsap mo­sogatóval, gáztűzhely, minden ké­nyelmi eszköz, amit csak egy mo­dern konyhától várni lehet. A kis éléskamra is itt van, mindjárt kéz­nél. — Ez igen — szólok elismerően, s csak akkor néz rám csodálkozva a háziasszony, amikor a régi lakásból kívánunk a megérdemelt lakáshoz. Egy másik lépcsőházban laknak Gál Lászlóék. Ök reggel érkeztek, éppen most kezdik a rámolást. — Alig várom, hogy rendbejöj­jünk — sóhajtozik áradozóan a ked­ves, vendégszerető háziasszony. Az ő lakásuk is olyan, mint Kiséké. il­letve a többi is hasonló ebben a nagy épületben. Szemét jólesően pi­henteti az új lakás mindn egyes részletén. Hosszú évek óta álmodo­zik már erről abban a nyirkos, sa- létromos színház melletti lakásban, melyet most lebontanak. S ime a megvalósult álom: a modern lakó­konyha, beépített szekrények, a bal­kon, a síma parkett. Látja — mutat a cserépkályhára Gálné — a szobában nem kell pisz- kolni a tüzelővel, a konyhából le­het fűteni s a szoba is meleg lesz. A cserépkályhát éppen ketté osztja a válaszfal. S a konyhaszekrénye? Ó, azt már eladtam. Látja, nincs rá szükség. — S ez valóban így van. A modern főzőfülke a legmodernebb Tíz év alatt másfélinilliárd forint értékű beruházást valósítottak meg a Borsod megyei Építőipari Vállalat dolgozói A Borsod megyei Állami Építő­ipari Vállalat dolgozói az alkotmány ünnepének előestéjén köszöntik vál­lalatuk fennállásának 10-ik évfordu­lóját. A jubiláló vállalat dolgozói az elmúlt 10 esztendőben másfélmil- liárd forint értékű beruházást való­sítottak meg. Ebből az összegből — többek között — nagyobbrészt Mis­kolcon és Ózdon mintegy 6 ezer új lakást, a megye szétszórt területein 28 általános és hat középiskolát, 20 munkásszállót, 15 gépállomást, 10 bölcsődét, óvodát, nyolc munkás­fürdőt, valamint 16 kulturális léte­sítményt építettek. Emellett felépí­tették a hejőcsabai Cement- és Mész- műt, a Mályi Téglagyárat és a két üzemben gyártott termékekből a Miskolci Pamutfonodát. 10 év alatt az egy főre eső terme­lési érték csaknem megháromszoro­zódott. 23 ezer forintról 68 ezer fo­rintra emelkedett. Ezzel párhuzamo­san nőtt a mönkások keresete is. Amíg 1950-ben egy dolgozó évente átlag 5455 forintot keresett, addig ez a szám 1958-ban elérte a 17 ezer forintot. Az építők életszínvonalá­nak növekedését mutatja, hogy az elmúlt évtizedben OTP kölcsönből és magánerőből több mint 300-an építették fel saját házukat. A magyar nép alkotmánya bizto-. sította a dolgozók továbbtanulását is. Az építők éltek ezzel a joggal. 10 év alatt 25-en végezték el a főisko­lát, 250-en pedig a technikumot és középiskolát. Ezenkívül igen sokan tették le a nyolc általános osztály vizsgáit, valamint művezetői tanfo­lyamokon szereztek magasabb képe­sítést. Az építők a felszabadulás előtt csak hallomásból ismerték azt a szót, hogy üdülés. Az alkotmány törvénybeiktatása óta szakszervezeti beutalással 600 felnőtt és 220 gyer­mek töltötte szabadságát az ország legszebb üdülőhelyein. A borsodi építők vállalatuk jubi­leumát jó munkával köszöntik. A pártkongresszusi versenyben az első félévben tervezett önköltségüket mintegy 3 millió forinttal csökken­tették és 367 lakást a határidő előtt másfél hónappal adták át. Most azért versengenek, hogy a további 430 la­kást az eredetileg vállalt 20 nap he­lyett egy hónappal előbb elkészít­sék és évi lakásátadási tervüknek november végére eleget tegyenek. Találkoznak a vasöntők és az alpári tsz dolgozói Még az esztendő elején született meg az elhatározás: a Lenin Kohá­szati Művek nagyolvasztó gyárrész­legének dolgozói patronálják az al­pári Szabadság Termelőszövetkeze­tet. Bár kissé furcsán hangzik, mert ugyan mit is segíthetnek a vas­olvasztárok a szántással, vetéssel, aratással, állattenyésztéssel foglala­toskodó tsz tagságának, hiszen any- nyit értenek a kasza forgatásához, mint csizmadia a szövőszékhez. így vélekedtek a laikusok. Igenám, de... És ebben a „de!”-ben rejlett és rejlik a segítség titka. Értenek ám ők sok olyasmihez, amihez viszont a kaszát, sarlót, ekét, boronát tartó paraszti kezek nem. Azzal kezdődött az egész, hogy az alpáriak bejelentették, miszerint égetően szükséges a tsz részére a 100 férőhelyes istálló felépítése. Nosza! Bár ez sem tartozik szorosan a folyékony vassal foglalatoskodó emberek szakmájához,' mégis igen komolyan hozzájárulhatnak a „prob­léma” megoldásához. A gyárrászleg párt-, szakszervezet- és gazdasági vezetői megbeszélést tartottak. Dön­tés: szállítási eszközökkel, külön­böző „elfekvő” anyagokkal és sze­mélyi segítséggel járulnak hozzá, hogy a tsz részére mielőbb felépül­hessen az annyira -szükséges istálló. Később növekedett a tsz igénye. No, nem mintha követelték volna a segítséget, de el-elmondtáik gond­jukat, bajukat a diósgyőri kohászok, nak. Mert hol ez, hol az a gép hibá- sodot't meg. Azok aztán nem voltak restek felajánlani a baráti segítsé­get. így alakult ki aztán a leg­szorosabb kapcsolat a mezőgazda- sági és ipari munkások között, ott Alpáron és Diósgyőrben. Ma már egy csillepálya építését tervezik, amivel könnyíthetnek a tsz-tagság munkáján. S az ünnep előtt elhatározták, alkotmányunk 10. évfordulóját együtt köszöntik. A rriai napon közös talál­kozón vesznek részt. A „BALTYK” ELINDULT A SPITZBERGÁKRA A Lengyel Távirati Iroda hírt kö­zöl arról, hogy a „Baltyk” nevű hid- rográfiai hajó Gdyniából elindult a Spitzbergákra, hogy visszahozza on­nan azokat a lengyel tudósokat, akik a sarkvidéki nyár időszakában ku­tatásokat folytattak. A „Baltyk** most teszi meg hatodszor az utat a Garami Ernő Sarkvidékre. A NŐI TŰZOLTÓK TÜLTETTEK A FÉRFIAKON Az alsószászországi Burgdorfban nemrég versenyt rendeztek a kerü­let önkéntes tűzoltó-alakulatai. A versenyen egy kilenc tagból álló női tűzoltócsapat is részt vett és oly ki­tűnően szerepelt, hogy a legtöbb fér­ficsapatnál nagyobb pontszámot ért el. NAGY TRÉFAMESTER az öreg Borsos Elek. Ha egyszer elkezdi az adomázást, az istennek se tudja ab­bahagyni. Nem mintha híve lenne a szószaporításnak! A hallgatósága unszolja állandóan, hogy: — Csak még egyet, egyetlen egyet, Elek bácsi... Csak még azt’az ese­tet, tudja, amikor a ... — és már fújják is a sokszor hallott história prológját, Elek bácsinak csak át kell venni a megkezdett beszédfonalat. Még kéreti magát egy ideig, aztán, amikor maga is meg sokallja a ri- mánkodást, neki készíti garatját a szónak: khm ... kühüm... majd dör­gő basszusával rákezdi: — Hát tudjátok, akkoriban, ami­kor én bekerültem a faluról a vá­rosba keresztapámhoz, aki engem inasnak adott... — és mondja, mondja, miként volt abban az idő­ben, de olyan ízesen, olyan sajátos meseszövéssel, hogy azt hol szájtát- va, hol pedig megmosolyogva lehet csak végighallgatni. Amolyan közkedvelt és jó tekin­télynek örvendő a műhelyben az öreg Borsos. A munkájában komoly, a társalgásban viszont páratlan hu­morú. A műhelybeliek el is nevez­ték — hogy az ő szavukkal éljek — „viccmestemek.” És ez valahogy rá is illik a mindig derűs öregre, öt soha senki nem látja komornak, de még a környezetében sem tűri a ko­morságot! Ha szép szóval nem tud valakit jókedvre deríteni, előszedi mókamesteri tudományát s nincs az a görcsös arcizom, amely ne oldódna fel és ne rántaná mosolyra a száját. Mondták is neki a múltkorában: „Borsos bácsi, magának el kellene szegődni valami üdülőbe kultúros- nak, olyan tehetsége van a mások szórakoztatásához.” Hanem erre a megjegyzésre gyor­san felkavta öszes-bozontos üstökét az öreg. S mintha valaki csiklandoz­A NAPTÁR VOLT AZ OKA...! ná, kitört belőle a kacagás: — Azt, még hogy kulturosnák! Még hogy én!... — mondta, miköz­ben az ingerlő jókedvtől akkorákat csapott a szerszámos ládikóra, hogy pattogtak belőle a kulcsok, mint rostából a kukorica. A szakik megszeppentek egy ki­csit. — Ugyan, Borsos bácsi, hát miért volna olyan lehetetlen manapság...? — Azért, mert... huhhaha... — s már a szeme is könnyezett a neve­téstől. — Menne az, csak próbálná! — Proho ... hóbáltam máháhár!... — csukladozott. Erre aztán nagyot néztek a szakik. Úgy rámeredtek az öregre, mintha azonnyomban érkezett volna Bergen- góciából. Hű, a kutyateringette! ez csakugyan furcsa história lehetett, ha még Elek bácsi is ilyen jóízűt tud rajta nevetni! Ezt már meg kell hall­gatni! Kérlelték is tüstént az öreget, mondja gyorsan, hiszen végez vele, mire végig ég a cigaretta, aztán majd jobban „rákapcsolnak”. — Np, hát nem bánom — egyezett bele az öreg. Rágyújtott maga is, féloldalvást meg­támogatta a padot, mélyet szippan­tott, majd komótosan elkezdte. — VAN ANNAK MÄR jónéhány esztendeje, amikor úgy késő tavasz­tájt azt kérdezi a szakszervezetis, hogy voltam-e m-ár üdülni? Nem én, még soha, feleltem, mint ahogy igaz is volt, hiszen nem volt az ilyesmi divatban azelőtt csak az uraknál. „Na, ha még nem volt, hát most el­mehet, Borsos elvtárs! Itt a beutaló!” •— s azzal a kezembe nyomott egy cédulkát. hogy majd azzal jelentkez­zek az irodán. Hát én csak néztem hol a cédulkát, hol a szakszerveze­tist. Aztán mondtam neki: — El-e? Hová kell elmennem üdülni?... ’’Kelleni nem kell — így ö —, azt ne mondja. Ez magának jár, jogos, az alkotmány is így mondja. Két hót múlva mehet a Balatonra, Siófokra. Akar-e menni?” Gondolkoztam egy kicsit, latolgat­tam magamban a dolgot: miért ne? — Akarok... akarok hát! — Mert a nemjóját, gondoltam, megízlelem legalább én is egy kicsit az úri éle­tet ... Na, volt is nagy izgalom az indu­lásig! Azzal keltem, azzal feküdtem, hogy no még tíz nap, no még hat nap, no már csak két nap ... Ha meg én nem számolgattam a hátralévő napokat, számontartotta az asszony. A legutolsó estén már a szemét is meg-megtörölgette a köténye sarká­val, sütés-főzés, csomagolás közben és egyre sóhajtozott, mintha leg­alább is katonának hívtak volna. Nem mondom, magam is szorongtam egy kicsit, no. Mert nagy dolog volt az a készülődés az én életemben... Bár voltam én már távol a háztól tovább is, a háborúban, dehát... ez most olyan teljesen ismeretlen ér­zés volt. (Rá is ébredtem később, hogy az üdülést mégis hamarabb megszokja az ember, mint a lövész­árkot.) De nem is úntatlak benneteket az érzéseimmel, amelyek az indulás előtt, és az út közben támadtak ben­nem. Rövidre fogom a szót és onnan folytatom, hogy két nagy pakkal megérkeztem Siófokra. Becsomagolt az én Boriskám annyi eleséget arra a két hétre, hogy a fele rámromlott, mert hiába kínáltam a. társaimat, évvúgy nem kellett nekik se, mint nekem «= volt ott koszt bőven. SZÓVAL MEGÉRKEZTEM az üdü­lőbe. Szépen eltelt az első nap *s, meg a második is. Nemcsak a szép látványosság, meg az úri kiszolgálás vált örömömre, hanem olyan megle­petés ért itt, hogy az még csak tetéz­te a boldogságomat: ide kapott be­utalót régi munkatársam és katona­cimborám, a Finta Jóska, akit évek óta nem láttam, mert Csepelre leöl­tözött a háború után. Mondom, na­gyon megörültem neki, meg ő is ne­kem. Együtt sétálgattunk a Balaton partján, együtt snapszeroztunk, egy asztalnál étkeztünk. Éppen akkor is étkezési idő volt — vacsora —, amikor egyszer csak kihirdeti a gondnok: ne széledjünk szét vacsora után, ismerkedési estet rendezünk. Úgy is volt. Hanem utá­na meg azzal hozakodik elő a gond­nok, hogy most meg kulturost vá­lasztunk — abban az üdülőben még akkor nem volt „hivatásos” kultúros —, aki gondoskodik a társaság időn­kénti szórakoztatásáról. Hát jó, vá­lasszunk — gondolom a legnagyobb lelkinyugalommal. Ám jelentkező nincs. Aki nem maga élé bámul, az a másikra sandít. Egyszer csak én is érzem, hogy — mert megérzi azt az ember —, egy szempár tapad rám. A Finta Jóskáé. Már kérdezni is aka­rom, mit néz rajtam annyira, amikor hirtelen megszólal: — Én a Borsos cimborámat javaslom, mivel jól is­merem még a katonaságtól az ő mó­kamesteri képességét. Egyszerre le­esett a kő a nyelvekről, s rázendíti a társaság, szinte kórusban: megsza­vazzuk! így lettem én az üdülő ideiglenes kultúrosa, a cimborám jóvoltából. Eleinte még büszkélkedtem is ma­gamban. Mit szól majd ehhez az én Boriskám, ha elmesélem otthon!... Hanem amikor másnap elkapott a gondnok, hogy ekkorra és ekkorra állítsak össze valami kultúrműsort —* egész megrémültem. Mitévő legyek? Hogy állítsak össze én műsort?... Nem értek én ahhoz... Már-már elhagyott a bátorságom, amikor ebéd után így szól a Jóska cimbcn'ám: — Látom, pajtás, megártott neked a kultúrosság. — Nem a’ — feleltem — inkább a műsor miatt fő a fejem. Hogy mit kellene előadni a publikumnak. — Gondoltam, hetykélkedek inkább, nehogy vigadjon rajtam a cimbora. — Amiatt ugyan ne főjjön a fejed, majd segítek én is — ajánlkozott. És már sorolta is, náluk, Csepelen hogy szokták megszervezni az ilyen kultúrműsort. Lesz egy-két szavalat, egy-két énekszám, meg egy jó kis je­lenet. Ilyesmikre mindAg akad vál­lalkozó is, nem kell kötéllel fogni a szereplőket. — A „nagy számot” meg a végére tarthatjuk — lelkendezett a komám olyannyira, hogy szinte már kedvet kaptam a kultúrossághoz. — Emlék- szel-e még a kanalas-táncra? No hát azt tartogatjuk a végére. Ebben ren­dezünk táncversenyt a fiatalábbjá- nak. Valaki odaáll a zenekar elé di­rigensnek, a párok, illetve a férfiak tánc közben adogatják egymásnak a kanalat, a dirigens hirtelen beint a. zenekarnak: ácsi! s akinél a fakanál marad., az kiesik. x— Hiszen ismerem, ne magyarázd — türelmetlenkedtem. — Inkább azt mondd meg, honnan szerzünk zene­kart ... Azám. honnan?! TÖRTÜK A FEJÜNKET. Haszta­lan. Vénül a gondnokhoz mentünk tanácsért. hozott konyhaszekrényre teszek meg­jegyzést. ... Hogy adnám el, miikor meg­szereztem. — S mikor egy szebb sző­nyegről, új bútordarabról beszélek, elgondolkozik. Talán tetszik neki is a gondolat, de hát évek során úgy hozzánőtt ez a rózsaszín konyha­szekrény, hogy nehéz lenne tőle megválni. Ma még így gondolkozik, . de lehet, hogy holnap enged az öt- : letnek. No, de végsoron ez a házi­asszony gondja. — Egy kis cselédszobában laktunk a Széchenyi u. 58 alatt — tereli más­ra a beszélgetést a férj. Két gye­rekkel — mert van egy 5 éves kis- ; lányunk is — nehezen fértünk már. ' Érthető tehát a kis család öröme. S amikor búcsúzunk, boldogságot

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom