Észak-Magyarország, 1958. október (14. évfolyam, 231-257. szám)
1958-10-05 / 235. szám
Vasárnap, 1958. október a. ÉSZAKMAGYARORSZAG 3 A negyedik század ( sattog a závár, csurran az olaj, vadul gyömöszöli a vessző a fegyver csövében vergődő Tcócot. így ér véget a kiképzés első órája. Aztán a tematika szerint új tantárgy kerül sorra: elméleti harcászat. A miskolci munkásőr zászlóalj negyedik százada hátra vonul az udvar sarkába, s félkörben leülnek a gyeppázsitra. így történik ez rninden második héten, négy órán ár." Nézem őket. Az ismerősöket és az ismeretleneket. Gyalogsági csizma... kék öveiéi ... sötétkék sapka, ötágú vöröscsillaggal. A sapka ellenzője alól kemény tekintet villog. S eszembe jut az előbbi beszélgetés. A szemöldök csodálkozva ugrott a homlokra. Hogy kérdezhetsz ilyet! Naív vagy. Hát cselekedhettem másképp? Proletár vagyok. Megismétlődött a nagy történelmi felhívás: „Fegyverbe! Fegyverbe!** — s én fegyvert ragadtam... Mert én ismerem a múltat és tudom a jövőt! A jelennek, amely mindig két kor hídja, én vagyok a pillére. Ha én elbukok, a híd terhével együtt a piszkosan hömpölygő árba hull... Ne várj tőlem patéti- kus kitörést, lírai megfogalmazást, hangzatos fogadkozást. Keresd matató szavakat meszeltek az úttestre. ök voltak. A proletárok legöntu- datosabbjai. Akikben dühödten pezsfegyvert szegezzünk a fegyverrel támadó ellenség mellének. ... Nézem a szótlan, elszánt kis csapatot. A hosszúra nőiteket és alabadat, piszkos kommunista! — Pedig akkor még nem is voltam kommunista. Legalább is szervezetben nem. Csak akkor gondoltam rá: ha a rabságért szót emelő embert nevezik annak, akkor én valóban kommunista vagyok... No, persze, a lábam ... Az néhány héttel később történt. Rászakadt a bánya. Amit nem végzett el a csendőr, azt befejezte a kegyetlen sors. Mindkét lábam Összezúzódott, le akarták vágni. Azt mondtam: nem! Inkább dögöljek meg. Mit ér az élet... Meg az orvos tanácsa, aki így vígasztalt: — Tudja mi az orvosság erre a lábra? Száz hold föld, aminek maga a közepében ül, s csak dirigál. így mesélte. S ironikusan felkacagott. Roham közben fáj a törött csont. De összeszorítja a fogát és — megy. Megy és cipeli a nehéz puskát. Ha elfárad, arra támaszkodik. Nem, nem jól mondom: „A fegyver a támasza az én életemnek” — tüzeli. És osztályunk életének. Az enyémnek, és a tiédnek. Mindaddig, míg szükség van rá. Nem a támadás — a védekezés fegyvere ez. Igazgató lányáért, tanár fiáért, s még négy gyermekéért és mindenkiért, akit sújtott a kancsuka, fogvatartott a börtönrács és... összetolnia kőbánya. Elszánt, komor, de a holnapban feltétlen bízó emberek. Hogy mi táplálja bennük ezt az érzetet? A tegnap, amelyet végigszenvedtek. S a *jelen, amellyel összehasonlítják a múltat. Ez nem líraiság. Ez maga a történelem. És a történelem mindig igaz, csak azok hamisak, akik nem akarják, vagy nem merik elismerni igazát. Fekete Istvántól kissé távolabb ül Kertész Gáspár, a rajparancsnok. Ö sem fiatal ember már, de nem is öreg. Sok jót hallottam róla, de ő csak a rajának jó tulajdonságairól beszél. Azt mondja: én csak egy vagyok közülük. Tie én most nem is róla akarok írni. A családjáról. Arra voltam kíváncsi, hogyan neveli a családját az az ember, aki kész értük fegyvert ragadni. Lesz-e, aki átveszi tőle a fegyvert, ha ő kidől a sorból. A négy gyerekből kettő már önál».. és a hallgatók egy csoportja. dűlt a vér: hát ezért küzdöttünk évtizedeken át, hogy gáládul a sárba tiporjanak bennünket? Nem! Nem engedjük, ha belepusztulunk sem! Azóta immár két esztendő telt el. Az előadó gad a pragmatikát lényem és a kor összefüggései között. Egyszerű embere vagyok a kornak. Proletár. Az én nevem: Felelősség, öntudat, Osztályharc, Megnemalkuvás. Jövő... Engem a történelem hívott életre, hogy egyengessem előtte az utat. * J^mlékezünk még az ellenforra^ dalom utáni napokra? Közvetlenül azutánva, hogy a párt kiáltványa fegyverbe szólította a proletárokat. Szinte egyik napról a másikra megjelentek az utcákon, sárgászöld pufajkában, fegyverrel a vállukon. Farkasszemet néztek az ellen- forradalmár okkal, bátorították a megfélemlítetteket, vitatkoztak n forrófeyűekkel. Éjszakánként vödörrel és pemzlivel rótták az utcákat, szakátokat ragasztottak a falra. bizA kezdeti nehézségek után mind kiegyensúlyozottabbá vált az élet. Lassan a régi kerékvágásba zökkent az alkotó munka, az üzletek kirakatai ismét megteltek áruval, az ellenség Méltó helyére került, vagy visszavonult. S ami ellen támadtak — a szocializmus újból, s az előbbinél gyorsabban, biztosabban halad a maga útján... A harcnak ugyan vége — de az éberségnek nincs vége! A legbátrabbak közül létrehívott munkásőrség nem tette és nem teszi le a fegyvert. 1956 októbere arra tanított, hogy csak szavakkal nem lehet megvívni az osztályharcot. Kell a fegyver, nehogy újból meglepetés érjen bennünket. A harc metodikája az, hogy csonyakat, a fiatalabbakat és az öregeket. Mert ilyenek is vannak a negyedik században. Ősz hajuk hóle- petten libben elő a sötét sapka alól. Némelyiknek annyi ránc barázdálja az arcát, mint életéveimnek száma, De a szemük! A szemük csillogása fiatalos. Merész és magabiztos, ök e regiment serkentői, a tapasztalat, a leninizmus, az osztályöntudat veteránjai. Kétszer szálltak öldöklő tusába osztályukért: 1919-ben és 1956 ban. Harci gyakorlatokon még most is úgy rohamoznak, mint negyven évvel ezelőtt, ők mennek elől, bár mellkasukat kíméletlenül döngeti az elnyűtt szív. De micsoda szív az! És micsoda erő van a viszeres lábakban! . i. fitt, a gyepszőnyegen félkört álw kotó század balszélén ül Fekete István, a Bányaipari Technikum kapusa. Hogy is mesélte az előbb? egyike lett azoknak, akik az ország* ban elsőnek hívták életre a munkás« ifjúság kommunista szervezetiét. A kicsi, a Józsi gyerek, a család kedvence. Ö is korán megtanulta, mi az osztályharc. 1957. március 15-én az iskola megbízásából másodmagával (egy kislánnyal) megkoszorúzta a Petőfi-szobrot. Az ácsorgók közül néhányan leköpdösték a 12 éves gyereket, mert — úttörőruhában volt. S amikor könny tódult a szemébe, apja nem vigasztalta. Keményen rá* szólt: — Emeld fel a fejed fiam, nem a te fajtád köpött le! A gyerek azóta is emelt fővel jár. Ű ttör őr ajvezető, (apja is rajparancs* nők) és csillagos ötös tanuló. A nyáron egy hónapig Constantában üdült. Megkapó történet? Igen. Felemelő. A tudat az, az a jó érzés. Hogy cseperednek fel az új társadalom új emberkéi, akik továbbviszik apjuk ügyét. Xf ézem a kis csapatot, a negyedik századot. Ki légyen a következő? De hiszen nem mutathatom be valamennyit. S nekik az nem is fontos. ök úgy mondják: mi. És nem: én. Nem azt mondják: én, a munkásőr, hanem: mi, munkásőrök. Be* mutathatnám Antal Mihályt, akit a munkahelyén, a vasút igazgatóságon kerestem fel, szép szavakat mond* hatnék Sándor bácsiról (nekem mát csak az, amióta barátságban vagyok Moszkvában tanuló fiával), Vadáss Józsefről, aki a párt kiáltványa ide* jén — amikor jelentkezett — azt sem tudta, hogyan kell csőre tölteni a fegyvert, s csak harc közben tá* nülta meg, vagy Borovics elvtársról, a lyukói aknászról... Mindenükről említhetnék valami jót, valami ne* mes tulajdonságot. Talán a század két fiáról monda* nék még valamit. Az egyik: Szomo* rú Józsi nyúlánk, lányosarcú, 18 évet ifjú, a másik: Orosz Józsi kissé mar* kánsabb, s egy évvel idősebb társá* nál. Abban az időben az első pilla* natban jelentkeztek munkásőmek. — De olyan gyerekek voltak méf — meséli nevetve Juhász elvtárs, t parancsnok — hogy nemtävettük fel őket. De nem nyugodtak bele. Ad* dig jártak a zászlóalj parancsnok nyakára, míg fegyvert kaptak. Ét A század fiai: halszélen Orosz Józsi és balról a harmadik: Szomorú Józsi. ló. Egyik városunkban dolgozik, a másik mérnök Pesten. Munkásőr. A két kisebb. Győző és Józsi még iskolás. Győzőt az ellenforradalom idején osztálytársai agyon akarták verA szűkebb családi kör: Győzd, édesanyja és Kertész Gáspár munkásőr rajparancsnok. — Harminchatban történt, a tokaji kőbányában. Csendőrök rohantak rám. Az egyik lapáttal verte a lábamat. Azt mondta: — széttöröm a láni, mert nem tudott álnok lenni, mert nem tagadta meg apját, osztályát, De nem rettent meg. Hátát a falnak vetette és ütött. Ütött és őt I vihar elcstituU. • ütötték. S amikor volt rá alkalom, hogy tanúsítsák bá* torságukat!... Akkoriban még sokak előtt nem volt valami népszerű a munkásőr. Különösen a megtévesztett fiatalok körében. — Nem baj — mondta a két diák, ha kérdezték őket. — Akinek nem tetszik, szóljon! — s hetykén felütött ték fejüket. A kinek nem tetszik... Igen, ^ hogyne, vannak még ma is ilyenek. De ha nem lennének, nem volna szükség a negyedik századra sem. Ma még szükség van rájuk. Eszménk, alkotásunk nem lehet sen* ki prédája. Jobban vigyázunk rá, mint eddig. Mi építünk, mi alkotunk és senki azt meg nem védelmezi, csak mi Fegyveres testületeinkkel és a soksok munkásőrszázaddal egyetemben ők, a negyedik század tagjai, akik kéthetenkint egyszer, végezvén a munkával, befáradnák az üzemek* bői, bányákból: Berentéről, Szikszóról, Tapolcáról, s ki tudja honnan, a század székhelyére, hogy megtanulják — önzetlenül és elismerést sem várva — a haza- és osztályvédelem J szent mesterségét. CSALA LÁSZLÓ FOtÓ!
