Erős Vár, 1989 (59. évfolyam, 1-5. szám)
1989-12-01 / 5. szám
EROS ©VÁR 3. oldal AKIRŐL MEGFELEDKEZTEK Lapunk 1989 augusztusi számában olvastuk Szigeti Jenő kitűnő megemlékezését egyházunk egyik legrégibb és legmagasabb nívójú intézetéről, a Bonyhádi Evangélikus Gimnáziumról. Ebben elmondja az iskola történetét és nagyon szépen ír annak kiváló növendékeiről, névszerint: Petőfi Sándorról, Illyés Gyuláról és Ordass Lajosról. Nagyon jól esett hallani, illetve olvasni nevüket. Feltételezem azonban, hogy az író nem ismeri emigrációnk, illetve századunk második felének líráját, mert akkor semmiképpen sem feledkezhetett volna meg Fáy Ferencről, akit bírálói, illetve legnevesebb pályatársai a Nyugat utáni nemzedék kimagasló magyar költőjének tartanak. Iskoláit a Fasorban kezdte 1931-ben, 1934- ben átment az aszódi Petőfi gimnáziumba, majd két évvel később Bonyhádra, ahol érettségizett. Innen került a Ludovika Akadémiára és a bukás után hazatérve az ÁVO kezébe, hogy hosszú megkínzatás, népbírósági tárgyalások befejezéseként sikerüljön a rabkórházból megszöknie és Jugoszlávián át elérni a szabad világot. Kanadában hunyt el két héttel hatvanadik születésnapja előtt. Ismerték és ismerik az egész világon, mert életében hat kötete jelent meg. Nemcsak izzó magyarságáról, hanem mély evangélikus hitéről is híres volt. Soha semmiféle kitüntetést nem fogadott el és azt mondta több alkalommal, neki egyetlen kitüntetése a Luther Rózsa. Ezzel a gomblyukában temették el Torontóban, 1981. június 13-án. Mint említettem, pályatársai a magyar líra egyik jelentős alakjának tartották. Ezek közül Szabó Magdát, Ignotus Pált, Vas Istvánt, Rónay Györgyöt, Vásárhelyi Verát, Tűz Tamást, végül pedig a nemrég elhunyt nagy írónkat Márai Sándort említem meg, akinek méltatásából idézek írásom végén néhány sort, mely az 1984- ben megjelent negyedik NAPLÓ 173- ik oldalán olvasható. Előbb azonban olvassuk el a nagy költő, a bonyhádi öregdiák Iskoláim című, fiatalon írt költeményét. Azt hiszem, oázisként fog hatni a dilettánsok nagy nyüzsgése után, mely napjaink szomorú jelensége: Az első, melyet egyszerű szívek álmodtak hosszú, síma téglalappá, falumat ásta bennem mély alappá. A második magas volt és komoly. Csöpp pesti csírák sápadt arca nézte hatalmas törzsét, míg Luthert idézte. A harmadik erős volt, mint a vár. Aszód felett a messzeségbe révedt s ott áldozott Petőfi szellemének. Aztán... Bonyhád jött. Álltam sváb, magyar gyűlölködés közt, mint e harc kudarca, mert bennem egyre Vörösmarty arca vetődött fel, s a Perczel-kert felé figyeltem bízva, hogy tán visszahozza szavát a szél... így éltem álmodozva tizennyolc évet. És most itt vagyok. Az éveim lassan megkétszerezve akaszthatom gúnyként egy görbe szegre és nézhetek tűnt emlékim után. Hisz rongyaimban elhullott sok álmom, szép, színes utam, tarka ifjúságom helyén pár vers, s egy vándorbot maradt. S mivel papír az egyik, s az szúette, meggörbült csonk csak, elsiklik felette talán az is, kinek majd hagyom. S mivel nekem már írja fenn az élet az elbocsájtást: „Űj osztályba léphet”: ki őrzi meg sok társtalan dalom? (Nápoly, 1950) Végül olvassuk el Márai Sándor említett naplórészletét, melyet a költő halála után írt. E nagy elme értékítéletében azt hiszem, senki nem kételkedhet. „Fáy Ferenc vallásos és pogány, kóbor nomád és különösen „Magyar” — nem magyaros, nem is vitézkötéses, nem a paranoid fellengzőssel megfogalmazott „mélymagyar”, vagy „hígmagyar” — úgy magyar, ahogy nem lehet más egy ember, aki évezred előtt több nekiindulással elbolyongott Lebédiából, mert hajtotta a népvándorlás hullámverése. Egy napon megérkezett a Duna-Tisza közé, ott találkozott az avarokkal, akiket néha megölt, néha megölelt, ahogy ezt a népek szokták, amikor ismerkednek. Később sátrat vert, halászat és vadászat közben megtanult gabonát vetni, megtelepedett és megélte a keresztyénséget, a reneszánszot és a reformációt, a Felvilágosodást, az ipari forradalmat, a szocializmust, a fasizmust ... és egy napon arra ébredt, hogy Kanadában él, ahová elvándorolt a kommunisták elől és verseket ír magyar nyelven, mert csak így tudja hitellel elmondani, amit útközben ezer éven át tapasztalt. Például a Keresztút tizennégy szólamában és még sok szépséges poémában, melyekből mindig egy „magyarkeresztyén” szól az olvasóhoz. Olyan magányban írja a verseket, amilyen a steppe, vagy az idegosztály rácsos magánya lehet. Könyveinek helye van a polcon, ahol a magyar költészet legnagyobb, maradandó értékeit őrzik.” Eddig szól a nagy író méltatása. Magam nem írhattam róla, mert anynyira közel állt hozzám, hogy elfogultsággal lettem volna vádolható. így bemutatását ezen az úton véltem helyesnek megoldani és egy híres bonyhádi öregdiák portréját néhány vonással megrajzolni. -y-n * • BRAZÍLIA • Curitibában 1990. január 28-a és február 8-a között tartja az Evangélikus Világszövetség Vili. nagygyűlését, melynek alaptémája 2Mózes 3:7-ből: „Meghallottam népem kiáltását.” Az V. ev. világgyűlést a keletnémetek által visszavont engedély után Weimar helyett 1970-ben Brazíliában készültek megtartani, de azt „politikai okok” miatt szinte az utolsó pillanatban Franciaországba helyezték át. Sokáig feszült volt emiatt a viszony az Ev. Világszövetség és a Brazíliai Ev. Egyház között. LITVÁNIA • A litván kormánytanács egyházaknak és egyéb vallásos testületeknek teljes szabadságot biztosított; ügyeiket saját belátásuk és szabályaik szerint intézhetik. Ezt a törvényt azért hozták, mert már nem tudták kivárni a Moszkvából kilátásba helyezett, hasonlócélú törvény megalkotását. ETIÓPIA • Az Eritreai Ev. Egyház segélyadományokból alkalmas helyeken duzzasztógátakat építtetett s ezzel növelte élelmiszertermelés lehetőségét. Az éhínségtől fenyegetett vidék még mindig sok külső segítségre szorul, azonban ezerszámra megy azoknak a száma, akik máris képesek saját használatukra élelmet termelni.
