Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-04-08 / 14. szám
kás, fehér cicácska. A tízesztendős kis sánta fiú elöregörnyedt vézna kis vállaival és öntudatlanul, mosolyogva bámulja. Az asszonyok némán ülnek most és szinte fáj nekik a még mindig beléjük fojtott, ottrekedt gyűlölködés. Ő, könnyű annak oda se hallgatni, nem törődni velük. Beszélhetnek ők akármit, ki bánja azt! Az ő gyerekük már a születése előtt el van kárhoztatva minden nyavalyákra. Az urak tudjk, amit tudnak, egy gyerek, két gyerek, de őnekik csak hadd szülessen évről évre, egyik még szopik, már úgy vannak és mosni kell járni, meg vasaló mellett szédelegni olyankor is. Hát a lakás, meg az étel! Csak mire hat-hét karaj kenyeret leszelnek, oda van egy kiló kenyér egyszerre. Ha mindent elmondhatnánk, a baromi életüket, ahogy önmaguk ejött is csak ködlő zűrzavar gyerekségük óta!... De hát gyerekeik! Jött valami alattomos, gonosz kór — honnét nem — az ártatlan, csöpp testükből elő a levegőből vagy* * a szülők múltjából, — hogy undorodniuk kell, ha rájuk néznek. Ennyien itt vannak most együtt és minddel közös a szörnyű sok nyomorúság; és az itt egy az urak közül. Még idejön zavarni a kicsi reménységüket, az ő napjukat... Hosszan sivó, éles köhögés szakad bele a tikkadt csendességbe, — fuldokolva és “húzva'!’ kínosan — a padsor közepe tájáról. E'gy szegény lánynak szinte belegörbül a vékony gerince, úgy megcsukliik, a homloka is átpirosul és fehér nyál habzik elő a sirásra görbült,, vékony száján. Az úrnő egyszeribe felretten rá, odafigyel, majd szétnéz gyorsan, mintegy támogatásért az ellenséges, haragvó arcok között. Az' inas most jött vissza épen. — Kérem — fordul hozzá határozottan — az a kislány ott szamárhurutos. Azt a járványszobába kell vinni. Csak ez hiányzott épen. A még visszatartott, oktalan, szenvedélyes dühöngés egy perc alatt féket vészit erre. Felugrálva, hangosan tiltakoznak; szitkozódnak egyszerre hárman-négyen. A kis köhögős anyja a legfélénkebb még, mintha jnem érezné nagyon az igazát, csendesen hajtogatja a nagy lármában, hogy akkor sohasem kerülne sorra, pedig négy másik éhesen várja otthon. De a többiek bőszükén rikácsolnak körülötte és a szolga előtt falanx támad hadonászó, súlyos karokból — Csak azt próbálja meg! Mink is itt vagyunk! — Ragályos — istenyila! A f.ejéritő a képin, az ragályos. Meg a sok rosszbetegség, az uricifráké, az. Az ő kölyke talán különb helyen termett... Már ocsmányságok is hallatszottak ittott fuldokló dühös önkivületben. — Azért, hogy mi nem adtunk magának forintot — provokálták az inast — magát is. olyan anya szoptatta, mint mink vagyunk. A fiatal, katonaviselt pestvidéki sváb tanácstalanul nézett ikrörül. Valami közösség mintha mégis megmozdult volna benne, mely ezeket érezte inkább véreinek, egyhangú támadásuk robbantó fanatizmusa is hatott rá, megzavarta, kedve lett volna megmutatni a bizttossziavu, kurtán parancsolgató nagyságának, hogy itt ő rendelkezik. — Csakhogy valóban kapott az imént egy forintot... — Nem tudom, kérem, én nem halottam köhögni. Az ur mindjárt itt lesz. Az úrnő nem felel, némán, komoly felháborodással int a dajkának. — Jöjjön, Juli, inkább a folyosón várunk. Göngyölje jól be! Indulatosan nyit ajtót és akkor szinte ölébe esik valakinek, aki meglepett, hangos örömmel köszönt rá aztán bámulva néz a felizgatott, kikelt arcába. — Mi történik itt, nagyságos asszonyom! Kezet nyújt. Iparkodik összeszedni magát a férfi előtt, ki társaságabeli, ki szövetségese és menedéke lett egy perc alatt. És a meghökkent élcsendesedésben előbb még izgatottan kissé, de egyre jobban visszatért nyugalommal, végül már mosolygó kicsinyléssel jelzi az esetet. A durva inzultust jóformán alig, inkább a szabálytalanságot az el nem különített ragályossal. És amazok ott egyszerre megérzik a nagy felülkerekedését, a tehetetlenségüket, helyzetüket, akik ingyenkezelésért koldulni jöttek ide és ilyet mertek ... Elküldtem, meglapulva, a vérük ösztönösen hitvány szegénységalázatával néznek a földre és bensejükben már maguk sem tudják, hogyan történhetett minaoz. Az idegen ur ráncos homlokkal néz végig rajtuk. — Hitványak! — mondja nyersen, kurtán. — Majd beszélek a sógorommal. így hálálják meg a jóságát. Péter! A fiú mentegetödzve, zavartan állt elő. —• Hallgas. Vidd azt a szamárhurutost a különszobába rögtön. Nyitva az ebédlő? — Igenis! — Méltóztassék velem, nagyságos aszszony, majd ott megvárjuk a tanárt, a sógorom. Már jön; a kocsiján hozott a klinikáig, de valamiért be kellett térnie. Ah, nem is tudott a mi közeli rokonságunkról? A nővéremet vette feleségül Áron. Félvillanyozottan, kellemes örömmel beszélt, látszott, kevére van az alkalom, hogy szolgálatot tehet hogy említheti a szép ismerőssel. Az is feledte már a boszszuságot, tetszett neki ez asszonyias hatásának köszönt fordulat és úgy rázta le idegeiről az iménti félóra nyomott töprengéseit is, mint hozzá nem illőt, mint amiknek fölötte áll. Már ketten voltak ők is és külön. Szövetkezésüket egy elite-est kellemes emléke, egy elkezdett, finom kis flört ingere vette körül és izolálta a közönségességtől, kínosan emberi, vagy rosszul szórakoztató szociálfilozófiai gondolatoktól. A dajka is megbékülten húzódott a gázkandalló mellé, ölbevette a kicsit és látszott, könnyen elbóbiskolnak itt mind a ketten. Odakinn ezalatt porig alázott, fojtott szenvedélyű arcok meredtek egymásra és az ajtóra, ahol néhány jóltáplált, őrzött, illatos ember, két finom cédaságokra ráérő ember tűnt el a szemük elöl. Hallgattak egy darabig, aztán a kékszoknyás, erős asszony felemelte nagy sulykoló öklét és elhörögte, valami hisztériás, megrendítő, vad gyűlölettel csuklotta el a szörnyű káromlást; — Hát haljon meg a gyermeke még ebben az esztendőben. Én kívánom neki! Korunkban már rájöttek, hogy az emberek egyenlőtlensége babonás hit és bensőleg elitélik ezt a babonás hitet. Azok az emberek azonban, akikre ez előnyös, nem tudnak tőle megválni és akiknek nincs belőle előnyük, nem tudják, hogyan távolítsák el ezt a babonás hitet. Tolstoj Leo. GYÖNGYHALÁSZOK. Olajbama, elszánt legény Ugrásra áll a gálya peremén. Csupa erő. A pillantása bátor, Azt hinnéd, izmos gladiátor. Úgy áll a napsütött legény, A ringó gálya peremén... Teste csupasz. Nincs ruha rajta. Kétélű kést szorít az ajka. Sötét szeme a vízbe mélyed, Ugrik... És szeli át a vizi, éjét... Már várják lenn az éhes szörnyek, Tátott szájjal feléje törnek. Kerülgetik hol ott, hol itt S ölelni akar a polyp... Ám ő csak sülyed egyre még A célja: a tengerfenék. És hogy leér a vizek rabja Vakon markol a lágy iszapba S mert azt hiszi, a célját meglelé, Emelkedik a tengerszin felé. . . . Ott áll újra a napsütött legény Busan a gálya peremén: Értéktelen, mit drága gyöngynek hitt, Csak sár, amit fölszinre vitt... * A lét tajtékzó tengerén Én vagyok az a bus legény, Ki mélybe száll, hogy gyöngyöt érjen. De mindig másnak jut az érdem, Hát elhiszem már magam is, Hogy amit nyújtok mind hamis S nem igaz gyöngy, nagy urak éke . Tán kár is szállnom a fenékre... No, de sebaj! A dicsőség ha másnak jár is S ha nem drága gyöngy, csak kaláris Amit a mélyből fölhozok; Ha sáppadt lányok, hajlott asszonyok Simogatják, örülnek néki: Szemem örömkönyet hullatva nézi; S ha megdobbantok egy-egy bus szivet: A munkám százszorosán megfizet!... GYAGYOVSZKY EMIL.
