Ellenzék, 1944. augusztus (65. évfolyam, 172-197. szám)

1944-08-19 / 187. szám

ELLENZÉK M—wn líaiiiimr jfflfraWM f 9 á 4 augusztus 19. A FALU SZEMÉVEL mmmamsmmvmmBmKsatmKammmmmm-immrff-sxarn Mindennapi Kenyerünk Alegkerdezittem Mihály bácsit, mit gondol. lesz-e eső az éjjel? Az öreg ember felnézett a csillagos égre, vizsgálgacba a nagy göncök, a medvét, majd a hold nagy, kerek sajtját vet­te sz-emügvrc és csak azután válaszolt: — Ma nem lesz esső, holnap se, de hol­napután lesz, úgy frust.uk után! Lassan, de határozottan tagolta a szavaikat, mintha egy öreg könyvből betűzte volna. — Akkor, ugye nem szükség takarni? -—- örvendeznem, mert erősen rakuporodott Csi- csőné 3. szenipilMáimra. Megint felnézett a csillagokra. Most fertály tizenkettő — jelen-» tette ki és jóságosán bíztatott,, hogy csak ménjeik lefeküdni, ő majd elvégzi a többit. Memthát a fiatalnak több pihenés kell, mint az öregnak, megasztáin a fiatalban nő az álom, mint jószág a tavaszi Legelőn, az ő öreg csontjai azonban úgy zörögnek a suba alatt minden moccanásra, hogy az álom tar- katoliu madara akkor is elrepül tőle, ha vé­letlenül éppen mellette akarna fészket rakni. A tűzrendészet úgy intézkedett, hogy az idén nem lehet bent a faluban csépelni. Min d;n fordulóban kiválasztanak a gazdák egy­két alkalmatos területet és arra hordják ösz- sze a szomszédos földekről a gabonát és a gép majd sorrajár. A ml fordulónkba hama­rabb lőtt, el a gép, mint ahogy számítottuk, és ezert történt, hogy kurtábbra kellett fog­jak a villanyelet. Mihály bácsi kiadta a jel­szót, hogy nem ki-ki magának, hanem mín- denfk egymásért és így elértük azt, hogy ti­zenegy órára már a cséplőgép köré voltak rakva a szomszédos tagok gabonái. Mivel pitymallatkor kezdődött a cséplés, úgy határoztunk, hogy egyikünk sem megy haza. Vök szalmánk fedésre, ha eső lennel, die esőitől nem kellett tartam és igy a kazlak tövében jó szalmaágyat csinálhatott minden­ki magának. Amig álmos szemmel csináltam a magamét, addig Mihály bácsi kieresztette a járomból a jószágot a tarlóra, hogy egyék. Nagy- szeretettel meglapbintotta a tomporu­kat, majd a közeli kukoricás felé intve a fe­jével és ujját tikokig emelte £ei. Ez azt jelez­te, nehogy bekivánkozzanak a kukoricásba és meggázolják a drága termést. Az ökrök megértették, nagy, komoly fejükkel bólintot­tak és azután beleharaptak a fűbe. A fekvőhellyel elkészültem. Bebújtam a szalmába és fáradt tagjaimat kinyújtottam. Az álom ujjai a szempilláimon motoztak. A körülöttem legelésző ökrök mind kisebbek lettek. Már csak két fehér bogár ette a füvet. Ezen a torzképen elmosolyodtam, igy csur­góit szét bennem az édes álom. De «alig aludtam öt percet, felpattant a szemem. Ali az ördög történt velem — mo­rogtam boazusan és felültem. Nappalt! vilá­gosságot ztshogta-tott a hold, hát ezért. A hold egyébként kilenc órakor bujt elő az erdő mögül, de egész este nem vettük hasznát. Egy rojtosszélü felhő úgy Lógott rajta, mint kal- dusasszonyon a kendő. Bosszankodtunk is ezért eleget a hordáskor. Ennek a bosszúság­nak én adtam hangot, azt mondtam, olyan a hold, mint egy rusnya vénasszony. Úgy látszik, meghallotta és most megbosszulta magát. Amikor elaludtunk, ledobta magáról a nagy rojtos kendőt. Egyszeribe olyan lett, mint egy ezüst ruhába öltözött királykísasz- szony. Ezüst öntözőkannát vett a kezébe és folyékony ezüsttel öntözte a földet. Ettől fe­hér leite minden, a buzaasztagok, a komor cséplőgép, a tarión legelésző ökrök, a halkan zizegő kukoricás és Mihály bácsi is, áld bot­jára támaszkodva bámult a 'távoli hegyek felé. Gondoltam, nem bízik az ökrök erköl­csében és a kukoricást őrzi. Meg is kérdeztem. — Abbiza nem — mondta —ilyen erős holdverésbou a mezőn nem lehet aludni, csak paplanos ágyban. — Igaza volt. A többiek sem aludtak. Egymásután mozdultak meg a szalmakupacok. A .cséplőgépet leventék őrizték. Mióta a Kárpátok elszól!tották a férfiakat, mindenkinek meg kell fognia itt­hon a munkát, hogy a kenyér kárt ne szen­vedjen. Az elöljáróság a leventéket aratáskor azokhoz osztotta be, akiknek hozzátartozó­juk katona, most csépléskor pedig a gép mel­lé. Nem bánják az intézkedést. Kalákában mennek dolgozni és ahol megjelennek, fogy a munka és nő a jókedv. Fiatalok és erősek, sohasem fáradlak, mindig énekelnek. Termé­szetesen most sem aludtak. Leg szívese b ben előbujtak volna a cséplőgép alól, hogy tánc- raperdüljenek Rózállaí; meg Hússal, de féltek az öregektől és igy csak hallkan pusmogtak. Időnként halk fütty szállt fel tőlük. Ez a két leánynak szólt, meg is mozdult alattuk a szalma, de visszalapuitak, mint a nyúl. Ekkor megszólalt Julis: — A mult háborúban is igy VCvLc, akkor anyám még kaszált is apám helyett, most én dolgozom az uram helyett. — Az ángya- ‘asszony bólogatott. Neki a harmadik gyereke kukoricatöréskor született meg, kötényébe, vette a gyereket, felmászott a szekérre és ha­zahajtotta a teheneket a nagy szekér kukori­cával kutyabaja sem történt. Julis a gyerek említésére ajkába' harapott. Kövér, nagyter­metű menyecske volt. Szerette a dolgot, az is volt, ama a tejbe aprítsanak, de mégsem voir boldog, mert nem volt gyerekük. Amíg fiatal volt, szegyeire a meddőségét, ahogy a negyven felé közeledett, irigyelt minden fia­talasszonyt, akinek szive alatt megmutatko­zott az áldás. Sokáig hallgatott, majdi meg­szólalt; — A mai fiatalok nveszlettek, el urasodnak a városi szolgálatban és amikor meg kell fogják itthon, a villa nyelét, csak nyavalyog­nak! A fulánk Teréz felé szúrt, aki tiz hónapja ment férjhez, de már előrehal adottan mutat­kozott rajta az áldási, sokat panaszkodott az esti hordásnál. Tőlem jobbra volt a fekvőhe­lye, elérhette a Julis célzását, felemelkedett és azt mondta, hogy nem a munkáért volt oda, hanem az uráért, mert már húsz napja nem irt. Julisnak csak az kellett, hogy valaki ellenkezzen vele, olyan lett a nyelve, mint a tü; — Ha nem ir neked, biztosan ír a Nagy Gergelyek Rózáljámak! — Irigy pillantást vetett a fiatal Terézke asszonyos elomlasára. Ekkor jött oda Mihály bácsi és Julisra för- medt, hogy tegye le magát*, mert éjféli két óra. Karomon volt az óra, megnéztem, csak­ugyan éjféli két óra voLt. A hold lecsúszott a berek fái mögé. Puha sötétség ereszkedett alá. Bebújtam a szalmába, még 9okáig loctam Terézke halle sírását. Mire felkelt a nap, már mindenki a helyéin' volt. A cséplőgép búgott, mint az orgona; a verítékkel elvétért mag kenyérré születésé­nek szimfóniájához szolgáltatta az alaphan­got. A leventék a szalmakazalt rakták, meg a zsákokat cipelték. Arcukon ott égett fele­lősségüknek tudata, ajkukon fel-felharsant az ének. Az asszonyok között Teréznek volt a legjobb kedve; mintha az éjszaka kicserélték volna, nevetett és incselkedett mindenkivel. Ha megkérdezték, nem-e fáj a dereka, mint tegnap, azt válaszolta, hogy tegnap is csak tette magát. Erőnek erejével felment a csép lőo-épi-- ,gq 5 vázra a kévét az etető keze alá. Csóváltuk a fejünket de ő csak nevetett. Felgyürte karján az inget, fehér karja között: szétomloctak a kévék és dacosan tartott fején a szél meglobogtatta a hátrakötött biros ken­dőt. Julis a kévéket dobta a gépre és hosszan kodott, amiért Teréznek meg sem kottyant a nehéz munka. Délfelé valaki ijedten felkiál­tott; fogják meg! Mire létrejöttünk, hogy kit kell megfogni, Teréz már ott pihent az etető karjaiban. Lajtorját támasztottunk a géphez, nagy ügyelettel leemeltük Terézt és az egy k kazal árnyékos oldalához vittük. Egyik le­vente elszaladt friss vizért, Julis meg az án- gyaasszony ottmaradt mellette és elkergették a férfinépséget. Ennyi volt az egész. Vissza­mentünk a géphez és a munka folyt tovább. Nemsokára meghozták az ebédet. A gép leállt és mi megtöröltük ingünk ujjával iz­zadt homlokunkat. Mikor a faluban megkon- diuTt a déli harangszó, leültünk ebédelni. Kis szellő támadt a falu felől és ez hozta ki hozzánk a harangszót. Halkan, puhán szállt a hang, köriilíengte a felgyüjtöct szénát, a fiatal sarjut és a sorsuk beteljesedésére aláza­tosan várakozó, súlyos kévéket. Mikor a ha- rangszó elhallgatott, a szalmák,azal mögül felcsendült egy egészséges gyermeksirás. Le­tettük a kanalat, egymásra néztünk és boldo­gan összemosolyogtumk. Julis előjött a szalmakazal mellől, saját fehér kendőjébe és kötényébe pólyáivá hozta a gyermeket; kövér, kemény karjai nagy bi- gyázatital szorították a csöppséget. — Fiú! — kiáltotta. — Az én kereszt­fiam! — Arca megszépült az őszinte boldog­ságtól. Egy csokorra való fehér, tarlóvirágot szedtem és odavititem Teréznek, aki büszkén és diadalmasa* mosolygott. Visszamentem a cséplőgéphez. Mihály bá­csi a zsákoknál foglalatoskodott. Munkától barázdás tenyerével beíemarkolt az egyik zsákba és a piros gyöngyszemeket elém tar­totta; — Olyan az idén az áldás, mint az acél — mondta örvendezve és hozzátette csende­sen, légyen áldott annak a neve, aki gondos­kodott a. magyar kenyérről. Nem tudtam szólni, csak bólogattam: igen, amióta az ember, ember, az anyák vérének, a földmű­ves kenyerének ég a katonák acéljának ti­tokzatos jegyében születik a jövendője. KASSAY GÉZA. SZÍNHÁZI beszélgetések Történik: a Müvész-kávéházban Személyek: író« Direl.tzr, Polgár DIREKTOR: (merően bámul a kávéház ab­lakán keresztül egy pontra, helyesebben egy csinos lábszárra). POLGAR: (fülig süllyedt az újság mögé). ÍRÓ (jön); Szervusztok. Hova merül el szép szemed világa, Direktort POLGÁR: (előbukkan az újság mögül) követi a Direktor Aeklntetét és ő is észreveszi a jószabásu lábakat). DIREKTOR. Gondolkozom. POLGÁR (vigyorog): A fenét! Úgy látszik, léged csak a fehérnépek lábaszára késztet gondolkozásra. Szép kis gondolataid le­hetnek . . . Dl REKTOR (mérges); Érdemes is veletek egy asztalhoz ülni- Csupa méreg az éle­tem. Egy jó szót nem hallani tőletek. Nem is értem, hogy miért jövök ide, makor nyugodtan , . ÍRÓ; Ugyan, mi gondod lehet a nyár köze­pén? Pihensz a mult szezon bab érain. POLGÁR: Tövissel vegyes az a babér. Nem jó sokat ülni rajta. DIREKTOR: Én becsülettel dolgoztam. A mai időkben nem olyan színházat csinál az ember, amilyent szeretne, hanem- ami­lyent lehet. POLGÁR; Még szerencse .. . ^RÓ: Igen, igen. Minden félresikerült ügyért a háború a felelős. . . DIREKTOR: Tudjátok is ti, mi az: színhá­zat vezetni? Veszekedés színésszel) szer­zővel, rendezővel. Harc a közönségért. De ezek csak belső dolgok. Hány, színhá­zon kivüleső szempontot kell még figye lembe vennem. Csak a müsorösszeállitás- nál mennyi a bajom! Ne gondoljátok, hogy azt adatok elő, amit akarok. POLGÁR: Saját színházadban csak te vagy az ur? Dl REKTOR (kedvetlenül legyint); Ugyan! Azt sem tudom, hogy mivel kezdjem az uj szezont. ÍRÓ; A színház hagyományaihoz az lenne a méltó, ha nagyszabású történelmi drámá­val nyitnátok. Választék van. Bánk bán Harsúnyi Eilákja, vagy Bánffytól a Nagyur . . . POLGÁR•• Esetleg valami komoly, időszerű népi játék. DIREKTOR: Persze. Történelmi dráma( Népi játék. Mindig ezt hullom. De kivel játszassam? ÍRÓ: 'Torkig' van mindenki a polgári társa- ddom vérszegény színpadi torzkép emel. DIREKTOR: Ne szavalj! Torzkép! Válság Kibontakozás! De kivel játszassak? Tra gikám minden falusi Máriból Antigonét kreál, drámai hősöm csak tánclépésben hajlandó közlekedni a színpadon. Buf főm egyik rögtönzése pedig örökké emlé­kezetes marad a színházi világban. Egy­szer az égő istállóból a borjut kellett ki­mentenie és így kiáltott fel; „Ne félj, bo­cik ám, nem lesz belőled rostélyos!. . .“ Mit tegyek? Színészeink élményanyaga kevés kivétellel nem lerjed túl a polgári környezeten. . . POLGÁR: Élményanyag. Ez megint valami teória . . . ÍRÓ: Minden művészet forrása kettős: az él­mény és a képzelet. A színészé is. DIREKTOR: . ■ ■ Népi játékban hamisak. Még a helyes beszédre sem lehet megtani tani őket. Történelmi játék előadásához pedig kultúra és távlat szükséges. Fárad­ságos tanulmányokba kell mélyedni és láttál te már színészt, aki a legszüksége­sebb stereptanuláson kívül bármi mis betüféleség megemésztésére kényszeríthető? A szinészanyag gyengesége. .. POLGÁR; Gyengék a színészeid? Miért nem cselekszel? El kell bocsájtani őket. Ma a cselekvés korát éljük. A helyedben mind kitennérg és teljesen uj társulattal kezde­ném a szezont. DIREKTOR (megbökkenve): No de... ÍRÓ." Csak úgy ne járjon, mint az egyszeri róka. POLGÁR (gyanakszik): Miféle egyszeri róka? ÍRÓ; Volt Hetedhétország Nagyerdejében egy ■ Ravaszdi nevű róka. Ravaszdi koma egyszer igen megtetvesedett. Mivel măr nem- győzött vakar ódzni, nagyot gondolt. Szalmacsutakot vett a joga közé és az orra hegyéig merült a patakba. A holla I nem állja a vizet, tudjátok. Kis idő múl­va bundáidnak minden lakója a vízből kiálló szalmára gyűlt. Ekkor Ravaszdi kilábolt a patakból, otthagyván a bolhá­val teli csutakot. DIREKTOR: Nem értem. Mit akarsz a bol­hákkal? ÍRÓ: Mit gondoltok, mit tett Ravaszdi. ahogy partot ért? POLGÁR: örült, hogy megszabadult a bol­háitól ... * JRÓ (nevet): Csudát. Vakaródzott. DIREKTOR: De miért? A színháznak korunk válságából kivezető ÍRÓ; Ez az, amit én sem értek . . . útját kell megvilágítania. ° CSÁRVÁRI LÁSZLÓ. A RÉVÜLET KERESÉSE (SZÉLJEGYZETEK ES. SZABÓ LÁSZLÓ SZE­RELEM C. UJ MÜVÉHEZ. FRANKLIN, 194 Lj A dolgokról kinek-kinek egyéni látomása van; ezt a külön-séget idegrendszer, hajiam, tu­dás határozza meg. Legkülönösebb látomás lei mészetesen a legfinomultabb idegrendszerbe, a legcsapongóbbé s a iegsokrétübb tudásúé röviden; a különcé. S itt a „különc” szót nem becsmérlöleg használjuk, nem valami keile metleri embert éri ünk alatta, hanem elküld - nülőt, magányost. Ilyen predesztináitan, terv­szerűen magányos iró Cs. Szabó László. Azok­nak a szerzetéből- való, kik társaikat és fegyver- társaikat nem a jelenből, hanem a múltból vá­lasztják: ö Montaigene-nyel, Cewantei-azcl cíoethe-vei, Behlen Miklóssal tart fenn állandó, drótnélküli összeköttetést. De az ilyesfajta fen­séges barátkozásnak rendszerint meg is adják az árát; a neheztelő jelen, a sértődött környe­zet sokszor teljes nemtörődömséggel bosszulja meg elhanyagoltatását. S az ilyen irók életük­ben. nem igen' kóstolhatják meg a népszerűség utcán árult törökmézét, be kell hogy érjék az utókor reménységének száraz kétszersül t- jével, Cs. Szabó László újabb három elbeszélése az iró amugyis befelé, mélyretekintő arculalát már-már a réviiletesség állapotában mutatja meg; mintha valaki reggel elindulna s eillant hajnali álmát kutatná, holdkórosan, egész na­pon at. Különösen a Ilusvét Amalfiban című el­beszélésre ál!; ez az elbeszélés, a széphis- tóriák kései unokája, végeredményben az Itáliát szive gyökeréig átélt, s e meseország szörnyű végzete felett remegő európai lélek sommás ví­ziója. Yalami álom lehetett a magja, attól ilyen foszlánvos-talányos, ilyen tékozlóan színes, mint egy üvegablak a Cluny-Muzeumban; attól ilyen bizarrságigmenő, s néhol szinte követhe­tetlen. A téma magasztos volta követelte meg (n. b. alcíme: Legenda háborúzóknak!), hogy az iró telt marékkai szórja bele olasz utazásai­nak minden részegülten szép inspirációját. Ol­vasása közben az embert folyton kisérik egy debussys zenemű fel-felsiró, ájombéli hangfosz­lányai . .. Mert Cs. Szabó László ebben a no­vellában ruk:'szkodott el a legmesszebbre min­den mai magyar írásmütőL talán már túlontúl is messzire és magasra ahhoz, hogy' valaha földközelségbe ereszkedhessek, — azonban sejt­hető, hogy ő akarta igy: eljutni egy pazar szin- és hangérzeteket keltő, talányosságában is teljes illúziót- adó művészi élményig, melynek a toll. az irás, csak megalkuvásos, jobbbijján való eszköze. Erről a Amalfiban történő csodá­ról tisztán érezzük: hajszálon mult, hogy nem valami pogány motívumokra épített hármas­oltár fesíménysorozata lett felőle, vagy, más síkban, éppenséggel egy Ibéria-szerü zenekölte- mériy, A második elbeszélést földi, civakodó, sebző szerelem sugalmazta; érződik is az egészen a földb-'g k esernyő'sége. Amikor Íródott, még nem táncolt ilyen vértől részegülten, saját sírja szé­lén a világ: még nem volt annvi elsiratni való, fájdalmas viz-óba foglalandó elpusztított ország Európában. Még lehetett Írni közemberi dol­gokról ... A harmadikban, a Zsámoly cimüben, Cs. Szabó Lászlónak egy másik nagy alapélménye bukkan fel ismét, ki tudja, hányadikszor, mely jelentő­ségében az Ifália-éíményen alig marad alul: Erdély, ezen is belül gyermekkorának város-, Kolozsvár. Kolozsvárnak ugv látszik végzeté, hogy csak azok szeretik igazán, akik kiszakad­tak belő'e; szeretik s többnyire gyermekkoruk nagyitó, tökéletesítő szemüvegén keresztül né­zik-csodál jók továbbra is. Könnyű nekik: 509 km.-re élnek tőle. Ez a romantikus Kolozsvár először Szabó Dezsőnél jelent meg: alkonyat! fényben dereng a meg-zépilő messzeségben! Ennek a Kolozsvárnak — impériumváltozások, háborúk ide vagy oda — megingathatatlannak, constansnak kell maradnia; fő-főalkatrészei a Főtér, a Farkas-utca, s a házsongárdi temető. Ehhezmérten lakói jóformán nem is hus-vér em- b >rck, hanem, mint valami Phantheonban, Er- -dély géniuszai sürögnek forognak benne. De ezt a Kolozsvárt manapság idézni — sajnos—meg­hökkentő anakronizmus: szinte percről-percre messzebbre rugaszkodunk tőle. Annál jobb. hogy egykori ma jdnem -létezésének emléke meg­marad hűden-hű fiainak: Szabó Dezsőnek. Cs. Szabó Lászlónak, Grandpierre Emilnek emlé­kezéseiben — még igy is. hogy a Hóstátot pél­dául Hósfád-nak mondják, s a Brétfü földrajzi fekvését már ném tudnák pontosan meghatá­rozni ... De jó példája ez az elbeszélés a szépprózai parttalan« úrnak is: hogyan lehet az érdeklődést minden affabulációs, vagy pointirozó igyeke­zet nélkül is, csupán álomszerűén elmosódó női alakok beszél letétével ébrentartani. Az ember már már feltételezi, hogy ez is, mint annyi más Cs. Szabó-irás, egy prousti belső folyamatosság: majdani regény, vagy öreg­kori emlékirás kirakókockaszeriien elszórt, de valaha összerakásra és kitöltésre kerülő darabjai. Jékely Zoltán.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom