Ellenzék, 1944. január (65. évfolyam, 1-24. szám)

1944-01-08 / 5. szám

I* } t 1944 január 8« isssam ELLENZÉK Ne félj székely vérem! Fel jő a te dicső napod is SZÁZNYOLCVAN ÉVE TÖRTÉNT A VESZEDELEM Csíkszereda, január hó. 1764 január 7 ... A iszékelység gyász­napja. 180 esztendeje immár, hogy ezen a napon gyászba öltöznek /a székely lel­kek s a cíjikmadéfajvi síkon porladó, szerte a világban kóborló véreink felett gondolkoznak. A csikmadéíalvi eseményekből minden időkben tanulságot vont le. a tökély. A román elnyomatás sötét éveiben, kallap- levéve, a csikmadéíalvi állomástól, mint­egy 250—300 lépésre, hatalmas oszlop te­tején álló turulmadár alá, a „siculici- dium“-nnk (székelyveszedelem) nevezett emlékműhöz járt erőt gyűjteni a székely. Kalap!évévé haladt el miniden fajtabéli az emlékmű mellett, melyre piros, árga, kék szinü zászlót kötöztek volt fel an­nakidején „csintalan“ románok. így is meg lehetett gyalázni ezt a szent emlé­ket. Közben szüntelenül hirdették: a csikmadéíalvi síkon az „akkor uralkodó magyar önkény gyilkoltatta halomra a jogaikat védő székelyeket“. Arra egyet­len román sem gondolt, hogy tsz osztrák szóidateszk?, nagyhatalmi vágy és érdek kergette ágvucső elé az ősi szabadságu­kat és jogaiakat védő székelyeket. Egyet­len román „tudós“ sem bolygatta, houy a székelyek azért tagadták meg a kato­náskodást, mert osztrák ti'ztek alatt, ide­gen vezényszóra kényszeri, tették az ősi, minden vonatkozásában tökéletesen ma­gyar addigi határvédelmet. Ezért sereglett össze a csikmad^falvi síkon Csik és Háromszék népe 1764-ben, hogv tanúbizonyságot tegyen: ősi jogai­hoz, vérében gyökerező rendszeréhez tűr­hetetlenül ragaszkodik. Királynője pa­rancsait haladéktalanul, hűséggel telje­síti, — élete árán is — de saját tisztjei alatt, édes anyanyelvén szóló parancsra hallgat és engedelmeskedik csak. MENEKÜLÉS A HEGYEKBE Az ellenállás lelke Zöld Péter, a csik- szentlékkiek plébánosa veit. A fegyver­felvétel kötél ességéről szóló kormányzói i— leirat után, ez a lánglelkü székely nyom­ban munkához látott. Járta a falvakat, felvilágosított, passzív ellenállásra bizta­tott. S a Irat alom nem boldogult a széke­lyekkel. Mindenhol egybehangzóan sze­gezte le a nép: a határvédelmet, ezer­esztendős múltjának megfelelően köte- lességszerüen vállalja a székelység. A ka­tonai szolgálatot azonban., mint addig — saját tisztjei alatt, magyar vezényszóra látja el. Nem tűri, hogy jogai semmibe­vételével idegen tisztek, idegien rend­szerbe osszák be, idegen nyelven, idegen törvények szerint rendelkezzenek és bi- ráskodjanak felettük. Jogait, hagyomá­nyait és ősiségen alapuló rendszerét — nem adja jel! A hatalom azonban nem tágított. Hiába kértek, könyörögtek a székelyek, menesztettek futárt futár után a kor- j mányzósághoz — nem használt semmit. I A székely-ég kérése nem jutott illetékes I helyre. Á tanácsadók csillapítása, a szé­kely jogok és hagyományoknak megfe­lelő megoldások helyett olajat öntöttek a tűzne. így kapott teljes felhatalmazást Buckow, a lelketlen zsoldos, a székelyek hóhéra. A hírre a székek férfilakossága, tél víz idején — erdőkbe menekült. így tért ki ?. kincstári fegyver felvétele elől mely egyet jelentett az eskü lelteiével is azokban ez időkben. Derékig érő hóban, erdei utakon tartották az összeköttetési egymással a falvak, székek és várme­gyék ... A magatartás felől nem volt kétség. Egyhangú volt és maradt az ál­láspont: nem engednek, jogaikat meg- I védik! ] Erre újabb szégyenteljes, minden idők- 1 ben és minden katona számára arepiritó eszközökhez folyamodott ia hatalom. Zsoldos katonák nyomultak be a székely falvakba. Az elmenekült férfiak hozzá­tartozóit csikorgó hidegben kiverték, ki■ üldözték házaikból. Tomboló szélvihar­ban, dermesztő hidegben vánszorgott ül­dözött székely asszonyok és gyermekek hada a hegyekben, hatalmas tüzek körül tanácskozó férfiak tábora felé. Ezzel az elhatározással gyülekeztek i Csikmádéfalván a székelyek. Január ha­todikam Vizkereszt napján reggeltől ka­tonás fegyelemmel igyekeztek a csik- mádéfalvi síkra á székelyek. Csupasz- kézziel mentek meghallgatni királynőjük, legutolsó határozatát, paranc-át. Buckow, ez a kegyetlen lelkű zsoldos véres fogad­tatást rendezett számukra. Az idegén zsarnok nem értette ijyeg, hogy a székely nép ezeréves hagyományaihoz, önmagá­hoz, saját életéhez, fennmaradásának alapjaihoz ragaszkodik. Ezt védi. Azért kér, könyörög, hogy ne vetkőzi es-ék, ne forgassák ki ónmagából. Az önkény bömi-biő, ártatlan emberi életeket szá-ával kioltó ágyúi eredmé­nyes munkát végeztek. Ezrével menekül­tek székelyek, a nagy magyar csodád leg­értékesebb tagjai Moldováha, Bukovi­nába, vagy a világ más tájaira. Ki törő­dött akkor ezzel?! A cél volt a fontos. Azt pedig elérték. MÉLTÓ JEGYZÉS A MADÉ­FALV1 VESZEDELEMRŐL A nagy székely tragédia 180-ik évfor d'ulója ^alkalmával eredeti feljegyzés ke­rült elő. Bakó Gábor csikmenasági plé­bános kutatásai közben egyik anyakönyv táblájának belső lapján akadt ia kéziratra. P. Gáborffy „parochus“,' plébános „Méltó jegyzés a madéfalvi veszedelemről“ cím alatt szószerint igy rögzíti az eseményt: „1764-ben az uralkodás (undorodva kell Írnom) erdélyiek tanácsára a székely szabad, nemzetet örökös katonai szolgá­latra kény szeritette. A magyarok / ezen legrégibb, hazómkbari lakó törzsökének a hazát, annak határait, fegyverrel oltal- mazni törvényes kötelessége; de a>z nem, hogy béke idején katonáskodjon, hogy osztrák tisztek alatt, ezresek­re osztva, mindben háborúkon az or­szágból idegen földre menjen, hol örökké a veszélyek legbizonyosabbyai közé kül­detik, oda, ahol a had dühének legsúlyo­sabban hullanak áldozatai, Midőn a sza­badságát szerető is ezen tizszázadoknál korosabb örökség férfias lelke által meg is érdemlő nemzetet az ausztriai zsoldos sereg sorai közé iktatták s szolgai fenyí­tés: kcfptán, bot s idegen parancsnak va­kon hódoló engedelmesség alá jármolták — égbekiáltó erőszakkal történt ez meg! — érezvén, hogy tőlük helytelenséget kí­vánnak, tudván, hogy ezzel nem tartoz­nak, nem akarták a rájuk kényszeritett fegyvert felve'/mi.“ ,,Több ízben ismételve folyamodtak kö­nyörgésekkel az udvarhoz (bajosan jut­hatott ez azon helyre, amely magyarok panaszai ellen eleitől fogva álnok haza­árulók által volt körűlsáncolva), több­nyire ezek halogató feleletet kaptak honi és katonai elöljáróiktól. Végtére egy el­határozó válasz hallására a 'Székely nem­zetet Madéfalvára összehívták. Néhány ezer gyűlt össze. Öregek,, asszonyok, gyermekek jöttek a férfiakkal, hogy jövő sorsukat megtudják. Tél vala. Nem nagy helységben rakáson voltak. Éjjelre min­den ház, pajta, csűr tele. Midőn a hosszú téli éjjel a másnapi sorsvégző határozat várása s rebegése közt kihúzták, még nem szürküle rájuk a kétes nap, ágyuk s puskák kezdenek dörögni; ezeknek halált- hozó lobbanása vülana keresztül hajnal- ! csillagának életre serkentő szelíd 'fénye, ! csillogása helyett. A tél hideg ködén, a I gondjaik s álmukból felrettenlek fejeket vesztve rohannak ki. Golyóbisok hulla.- - I nah a rémülve szaladó sokaság közé, a szeretett engem jobban, mint akkor. Azt hitte, hogy a fecskendezések gyógyulást hoztak és hálás is volt. Lesoványodva, szinte áttetsző bőrével, alig szuszogva, sokszor az ágyához hivott, leültetett és örömmel nézett reám napról-napra jobban beeső szemeivel. Én pe­dig úgy hordoztam az ő halálának a gondo­latát, mint egy másik rákos betegséget. De legyőztem magamat, mert sikerült olyan hitet felébresztenem, mint az övé volt. Ha újra átélem e szenvedést, szinte boldognak érzem magamat. „Beszeljen már a gyilkosság körülményei­ről" — mondotta magában Pierregot. Majd a vádlott réveteg tekintete előtt lesütötte a sze­mét. — Csak májusban győzte le a morfiumot a megnövekedett daganat. A rák mérge na­gyobb volt annál, amilyent én befecskendez­tem a testébe. Néha órákig ült összezsugo­rodva az ágyban, meggömyedt s mint egy furia kapott a daganat helye felé két ráncos, aszott kezével, mintha ki akarta volna sza­kítani magából a fájdalmat. Majd visszahul­lott fekhelyére s azt mondogatta, hogy én elő­készítettem az ő halálát, mert meg akarok sza­badulni tőle. Azután sírni kezdett. Akkor kérte először, hogy öljem meg. A bíró már rég érezte, hogy következni fog ez a mondat. Ezt mondotta Annequin ak­kor éjjel is a rendőrségen. Noel elhallgatott s kezeit nézegette, majd folytatta a vallomást: — Junius 22-én meglátogattam testvérei­met, anyámat. Minden ilyen látogatás alkal­mával Isabelle betegebbnek, szerencsétlenebb­nek érezte magát. Az este leszállta előtt jöt­tem haza. Rettenetes fájdalmak között talál­tam s azt hittem, hogy nem éri meg a reg­gelt. De túlélte az éjszakát. Az ilyen lesová­nyodott egyének rendkívül szívósak. Másnap hívtam Blaiset. Isabelle elnyúlva feküdt az agyon. Blaise azt mondotta, hogy minden úgy történt, ahogy előre látta. Mondotta, hogy még kegyetlenebb rohamok is várhatók és or­vosságot rendelt. Kábítószereket . . . i— Eltelt a nyár. Nem jártam többé a me­zőre. Már kiszálltak. Termést hordottak. Nél­külem csépeltek. Ha kimentem a munkához az udvarra, hallottam Isabelle rémes kiáltásait. A magány felébresztette. Szörnyen kiáltozott. Visszamentem hozzá. Elrendeztem a párnát, — olyan könnyű volt a teste, hogy felemel­hettem félkézzel — és felfrissítettem a jég­zacskót. Naponta háromszor fecskendeztem. Éjjelenként felkönyökölt és nvögdécselt. Ak­kor én is felkeltem, meggyujtottam a lámpát. Láttam elnyúlva.- megmeredve, elalélva. Azt mondogatta; „Noel! Díj rneg! Noel . . . Ölj meg! . . . Meg akart győzni és azt mondo­gatta, hogy boldogabb leszek. S ilyenkor hall­gattam. Majd vigasztaltam; „Meg fogsz gyó­gyulni, Isabelle.“ „Óh -— felelte — nem vagy jó, N^el, ölj meg . . . Gyáva vagy ,. Gondolkodni kezd­tem. Meg akarom-e menteni? Meg akarom-e tartani? Melyik elhatározásomnak áldozzam fel őt? Hisz a szenvedő kutyát megölik. Em­lékszem, Blaise testvérem megmérgezett egy­szer egy komondort, mert látta, hogy ment­hetetlen az élete és olyan nagyon szenvedett, vonított. Éppen az orvosságos üvegecske fe­jét fűrészeltem le, amikor az a gondolatom támadt, hogy kettős adagot fecskendezek a testébe. Megkíméltem volna az utolsó húsz nap szenvedéseitől s attól a rettenetes éjsza­kától . . . — Nem sajnálja hát tettét? — mondotta a vizsgálóbíró. Hangja beleveszett a néma csendbe. A gyil­kos ránézett a bíróra. — Hogy sajnálom-e? Igen. sajnálom, hogy annyit vártam, hazudtam, odáztam. Aztán' visszahullott önmagába. Majd be­szélni kezdett, önmagához: —- Nem tudom elmondani, hogy mi volt az a? utolsó húsz nap. A naptár szerint húsz -nap Sokszor szállott reánk az este. De való­jában egy nap volt és egy éjszaka. Az orvos rendesen jött. Minden alkalommal csak any- nyit mondott, hogy közeledik a vég. Bátorí­tott, hogy készüljek el mindenre. Szemem lát­tára torzult el Isabelle arca, amelyet tizenkét évig egyformának láttam. Aztán erős fejfájá­sai is voltak. Erőtlen kezét halántékához vo- nogatca es mondogatta. „Itt... itt jajj.. . megőrülök.“ Az orvos azt mondotta, hogy ezek kisérő tünetek. Sírás, nyögés, horgos al­vás, köhögés és jajgatás. Ez volt Isabelle élete az utolsó napokban. És akkor mind türelmet­lenebbül követelte: „ölj meg, Noel.“ De nem mertem. Szóltam az orvosnak, hogy rövidítse meg a szenvedéseket. „Megértem magát, An­nequin — felelte —, de az orvos azért van. hogy az életet segítse és nem azért, hogv kioltsa." Jó ember volt, hitt ’az Istenben. Félt tőlem. Nem adott orvosságot, mérget a kezembe többé. Ö végezte minden nap a fecskénde- zést. Patopon volt. „Érzem, hogy meg kell halnom, mondotta Isabelle. Miért tagadod meg tőlem azt a kegyet, hogy előbb történjék meg?“ Noel Annequin hadonászni kezdett. Levegő után kapkodott. — Pihenjen egy kicsit, — mondotta a bíró. -— Kínzó vallomást kell tennie. Noel megnyugodott. ■— Vége. Nincs több mondanivalóm. — Bármennyire is gyötrelme®, — mondotta a biró, — el kell mesélnie a gyilkosság kö­rülményeit. Kérem, ne mellőzzön semmi'rész­letet. Ne hallgasson el semmit. — Tegnap, ugy-e .vasárnap volt? — 1 egnap? Igen -— válaszolt szomorúan Noel* Nehezen lélegzett egy nagyot: — Kimenőt adtam a cselédségnek. Isabella különösképpen jól érezte magát. Kérte, hogy hagyjam nyitva az ablakot. Fejét vállamra hajtotta és eltorzult arccal mosolygott: „Szo­morú ünnepnapod van, Noel!“ Majd jött az orvos. Aztán elkészítette őt éjjeli pihenőre. Azt mondotta: „Érzem, jól fogok aludni, Noel. Járd meg magad egy kicsit.“ Nem hit­tem a fülemnek. Egy év óta ez az első alka­lom. hogy igy beszél. Visszautasítottam. „De igen! Csendben el fogok tudni aludni.“ Még mosolygott is: „De csajt egy órára!" Én akkor azt hittem, hogy a halál elszaladt a házunk­ból. Vártam, hogy jól aludjék. Hány óra le­hetett? Nyolc. Sétálgattam a mezőkön. El­mentem az erdőcske széléig. Nyugodt, tiszta este volt. Félhold. Felhőtlen ég. Hangfoszlá­nyok ütötték meg a fülemet. Zenéltek a falu­ban. Egész elfeledkeztem az időről. Aztán hazafelé indultam. Amint a házhoz közeled­tem, a kutya felismerte a lépteimet. Ugatott. Elhallgauattam. Közben Isabelle nyögését is meghallottam. Bementem, Isabelle felült az ágyában és kezét a daganat helyére szorította. Hallotta, hogy beléptem, de nem fordult fe­lém. „ölj meg. ölj meg!“ Sohasem gondol­tam, hogy ennyit szenvedhet egy ember. Lám, az ópium,, a morfium is csak három órára bénította meg fájdalmait. Szenvedtem én is. ..Menj, keresd meg a fegyveredet és ölj meg, Noel!“ Leültem melléje... Egy kicsit mintha megnyugodott volna. Megsimogattam a fejét. Becéztem, mint egy gyermeket. Ellökte a ke­zemet. „Nem akarsz megölni!“ Sírni kezdtem. Gyáva!“ mondotta. Nyögött. ,,Gyáva! Nem akarsz megölni. Sírsz!“ — Megbolondultam. Kiszaladtam a kony­hába, ..Mit akarsz, Noel? Mit akarsz?" Fog­tam a fegyveremet. Nem tudtam, mit gon­dolok. Reméltem, Isabelle meg fog ijedni a fegyvertől. Beléptem a szobába, Isabelle el­hallgatott. A faluból áradó zene hangjai be­szűrődtek a nyitott ablakon. Hirtelen Isabelle elkezdett kiabálni. „Óh! Noel!“ Meglátta a fegyvert. „Noel, — mondotta — milyen jó vagv te! Szeretlek!“ Reám nézett, iákkor oda- szögeztem a puska csövét a mellére. Meghúz tarr. a ravaszt. Csend lett. Majd a biró megszólalt: — Meg akarja-e hallgatni a vallomását? — Igen — felelte Noel Annejuin. De amíg a jegyző olvasott, Noel nem fi­gyelt. Kibámult az ablakon. Majd gépiesen aláírta a jegyzőkönyvet. A rendőrök elvezet­ték. A jegyző elrendezte az asztalán levő dol­gokat. Pierregot pedig sokáig állott az ablak előtt. Nczte, hogyan hull le az este a törvényszék udvarai a.., casap rejtozőket fedezékükbe'a azok zúzzák szét, puskalövések s ónzápor fogadba a falu széléhez érteket. Kétségbeeső csoportok a közel folyó Olt vize még uj s még gálád jegére rohannak, hol annak darab­jai közt merülnek hull ám sírjukba.“ ,,De eléretett a nagy cél. Meg volt a nyakasság törve. A még életben marad­tak — ha sok közülük nyomorékká volt is lőve — igenis felvették a fegyvert. Mi­dőn ezen szerencsétlen sereget előbb az országból ellenség elejibe kivitték, a raj­tok elkövetett helytelenséget, ez uj tör- vénytelenségvel halmozva — látván, fel­támadtak; — fegyverrel nyomták őket el. Vérükbe fullasztották az akaratossá­gukat. Két halom, hová szerencsétlenek ásottak, látható most is, mint erőszak em­léke.“ „Most ezek a székelyek maguk költsé­gén katonáskodnak, nemcsak a katonai szolgálatra nézve, hanem peres dolgaik­ban is katonai elöljáróik űzik felettük hatalmukat (többnyire vadráczos béliek) katonai nevelőházakba vad tisztek bitang­jaival taníttatnak gyermekeik, nemzeti­ségükből kivetkőzve osztráknak vétetnek ok, ámbár, mint székelyt örvény szerint valódi nemesek, jobbágysági megszorítás­ban tartatnak; mert lakásukat elhagyni, máshova költözni, de még mesterséget is tanulni nem engedik.“ „Ne félj székely vérem! Feljő a te dicső napod is!“ így ir a csikmenaságiak madéfalvi ve­szedelmet átélt volt piebán-osa. Minden bizonnyal szentferenoes székely barát volt Páter Gáborffy plébános. SICUL1C1DIUM . Azóta hatalmas emlékoszlop hirdeti a székelyek nagy tragédiáját. A csikmadé- falvi állomás közelében álló oszlop tete­jéről turulmadár kémleli a Hargita sok nyomorúságot, bánatot, harcot látott hul­lámzó vonalát. Az emlékoszlop tövében álló idézi a felírást: „Siculicidium! 1764 január 7. A határ­őrség erőszakos szervezésének Mádéfalva határában 1764 január 7-én hajnalban a császári katonaság által védtelenül le ka­szabolt csíki és hárornszéki 200 székely vértanú emlékére, akik az ősi szabad­ságért véreztek el. Emelte az utókor há­lás kegyelete 1S99.“ Alább, elválasztó jel alatt szószerint az alábbi felírás áll: „Székely Nép! Itt hullott őseidnek vére, kiket zsarnok önkény bosszús karja ért, midőn alkotmányos szabadságod védték. Szörnyükép olták ki sok ártatlan éltét. De bár elvesztek ők ádáz fegyver alatt, emlékük nem vész el, örökre fermmarad, mert hii kegyeletben megtartod őseid — igy él majd emlékük időtlen időkig.“ Szán húz el előttünk. Székely család ül rajta. Egyszerre és áhitatosan kerülnek le a sapkák és hajlanak meg a fejek. Emlékeznek és tisztelegnek. P. Gáborffy plébános biztatása, hogy: „Ne félj székely vérem! Feljön a te dicső napod is!“ ez­után teljesedik be. Ez a nép készen áll az elkövetkezendőkre. Mindig megértette s ezután sem feledi az idők szavát, meg­fellebbezhet tlen parancsát. A teljes di­csőséghez azonban a világban, de külö­nösen keleti szomszédságunkban szét­szórtan élő székelyeket mind-mind haza kell hozni. Hadd tisztelegjenek őseik tö­megsírja előtt, kik meghaltak a nemzeti jogokért, szokásukért és nyelvükért. FERENCZ. GYÁRFÁS / '

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom