Ellenzék, 1939. április (60. évfolyam, 75-99. szám)

1939-04-16 / 87. szám

iÓ50 április 10.

ELLENZÉK

híres emberek közelről

ÍRÓK emlékezőtehetsége

Az emlékezet általában jobb és éle= Sebb volt a régi embernél. Ez érthető is. A mult emberét még nem bágyasztotta el annyira a nyomtatott szöveg, a betütermés még kihasználatlanabb talajra hullott, mint most. Az efemer, sokszor a ceruzára sem érdemes ese= menyek nem álltak betiiglédában s nem a memóriát szoktatták rá a felej= tésre. A középkorban százával voltak olyanok, akik a klasszikusokat és a Bübliát nem a hónuk alatt, hanem a fejükben hordták. Mi már rég elfelejtettük azokat a széplelkeket, akik Homérosz époszait betéve tudnák. |

Hogy állnak memória dolgában maguk az írók? Goethe, Schiller kitűnő emlékezőtehetség volt. Csokonai szin= tén nagyon sok klasszikus verset tudott és könnyen tanult. Petőfi négy nyelven tudott, az angolt és franciát magánúton tanulta meg, memóriája éles volt. Kossuth az angol nyelvet a börtönben sajátította el félév alatt olyan jól, hogy angol beszédeinek a brit kritikusok is legnagyobb elismeréssel adóztak. Abban az időben nyelvezetének szépségét együtt emlegették Shakespeareéval. Jókai szórakozott volt, sokszor botlott a memóriája ott, ahol a botlást az olvasó is elég köny- nyen észreveszi. Ám az ilyen „félrelépés“ valójában inkább csak eltévelyedés volt az iró soksövényü és tulgaz^- dag képzeletvilágábam Emlékezete máskiiíÖnben sokszor ragadta bámulatra környezetét. Egyizber^ néhány barátja társaságában kiadójánál volt, amíg a többiek beszélgettek, Jókai „olvasott“. Egymásután szedte le a díszes köteteket a polcról s úgy látszott, hogy nem is tesz mást, csak lapoz. Valaki odaszólt neki, högy az ilyen olvasás nem sokat ér. Jókai erre az összes átlapozott könyveket odatette az asztalra és oldalról-oídalra hűen elmondta akármelyik könyv tartalmát. A maga regényeire azonban nem emlékezett megírás után és a saját bevallása szerint, ő maga idegeskedett a legjobban, ha egy-egy könyvét olvasta, hogy mi lesz a főhőssel. Az újabb irók sorfában megemlíthetjük Jack Londont, imint kitűnő emlékezőtehetséggel megáldott embert- Bármelyik lap vezércikkét egyszeri olvasás után szóról-szóra el tudta mondani. (

Hálával tartozik az irodalomtörténet Síikéi Károly pompás memóriájának. Ez a dadogó kis ember állandóan Pe= tőr iék környezetében tartózkodott, egyszeri hallásra bármilyen hosszú verset megtanult. Petőfinek egy föloí- vasott, de még kéziratban megsemmisített versét az ő memóriája őrizte meg az utókornak.

AD-E A DOHÁNYZÁS IHLETET?

Egy francia újság összegyűjtötte azokat a kijelentéseket, amelyeket a különböző írók tettek arról, hogy miért dohányoznak s vájjon a dohányzás serkent he őket munkájukban, ad-e valami ihletet. i

A válaszokból az derül ki, hogy a dohányzás gyarlóság s az iró vajmi ke- veset köszönhet neki. j

Abel Herman ezt válaszolta:

— Szivarozom, pipázom, cigarettazok. Hogy a dohányzás megihtet-e? Azt hiszem, hogy az ihlethez elég egy csip-csup dolog: az, ha az ember — tehetséges. \

Henry Bernstein:

— Harminc év éta cigarettáztam, egy napon orvosi tanácsra abbahagy- tam. Egyáltalán semmi kárát nem Iá- tóm irás közben, hogy leszoktam róla.

René Bazin: {

— A dohányzás árt nekem és ezért

... tovább dohányzom. Csak cigarettád zom, de a cigarettának semmi irodai- mi lendületet nem köszönhetek, csak gyakori fejfájásit, I

Körülbelül igy vélekedett a dohány zásról Jules Lemaltre, a nagy kritikus is, aki annakidején ezt mondotta:

— Otthon pipázom, az utcán cigarettázom. Pipa nélkül nem tudok dolgozni, cigaretta nélkül nem tudok járni.

KÖNYVESLÁDÁK SZENT ILONÁN

A római Napoleon-muzeumban számos olyan könyv szerepel, amelyet a bukott császár Szent Ilona-szigetén forgatott.

Egy olasz tanulmány érdekesen számol be Napoleon olvasmányairól. Szinte mindent összegyűjtött, ami az irodalmi kapcsolataira nézve jellemző, t

Hadvezér létre is rendkívül sokat olvasott. Még a harcterekre is maga után küldette politikai,tudományos, irodaim; táplálékát s haragudott, há ezek nem érkeztek meg idején. Mindi*

szüksége volt a történelmi, bölcseleti, matematikai menázsira is...

Csak egy irót nem szívlelt, Madame Stüelt, akit tudvalevőleg szive mélyéből utált. L

Szent Hona-szigetén egyetlen szórakozása az olvasás volt, Parisból állandóan várta a könyveket, melyeket a sziget parancsnokának engedélyével rendelt. A megrendeléstől a könyvek megérkezéséig folyton idegeskedett. Amikor végre megjött a kívánt láda, Napoleon nem birt magával, kezébe kapott egy vésőt, maga feszitette le a ládát fedő deszkát, annyira kívánta viszontlátni kedves köteteit.

Az egyik küldeményben volt egy Tacitus is. Ezt szárnysegédeinek ajándékozta, mert a tömör, szigorú latin történetírót gyűlölte.

Annakidejét Goethével is róla beszélgetett. ,

— Szereti ör. Tacitust?

— Szeretem, Felség — válaszolta a költő — nagyon szeretem.

jNapoleon szárazon jegyezte meg:

— Hát én nem szeretem...

A kemény és pártatlan igazmondííst nem szerette.

WILDE OSZKÁR GYŰRŰJE

Gustave Le Rouge, párisi iró, aki most teszi közzé emlékiratait, rendkívül érdekes dolgokat mesél el Wilde Oszkárról, « Salome szerzőjéről, ski gyakran átrándult a francia fővárosba s ott részt vett Mallarmé hires estélyein. Ragyogó történet-eket mesélt itten írótársainak.

Többek között elmondotta azt, miért jött ki cigarettával a szájában a Lady Windermere legyezője bemutatójakor.

— Legnagyobb örömöm az — szólt —, ha elleségeket szerezhetek magamnak. A Lady Windermere bemutatójakor hivták a szerzőt, ki is mentem a függöny elé, de nem tartottam szükségesnek, hogy eldobjam azt a cigarettát, melyet szívtam s azt kel! hinnem, hogy arcom nem fejezett ki

elég hálát azért a lelkesedé-séri, melyet a közönség irántam tanúsított, mert a közönség megharagudott és a taps füttyé változott.

Arcán közönyös mosoly suhant át s hozzátette:

— Nagyon mulatságos.

Máskor ezt mesélte:

— Volt életemben egy korszak, amikor igazán semmit sem kívánhattam. Gazdag voltam, dicsőség vett körül, szerettek, olyan egészséges voltam, mint a makk. Akkor Sorrenteban pihentem egy gyönyörű villában, melynek kertje tele volt narancsfákkal. Tornácom sziklaalapját a tenger mosta. Ezen a tornácon üldögéltem, néztem a szemhatárt, melyet fehér vitorlák tarkáztak, «mikor egyszerre eszembe ötlött, hogy nagyon is boldog Vagyok és ez a boldogság valami kelepcét tartogat számomra. Végül emlékezni kezdtem egy ókori zsarnokra, akit (azt hiszem) P«>ly- crate.snek hívták. Ez, hogy a balszerencsét távol tartsa magától, a tengerbe dobta egy drága gyűrűjét, melyet nagyon szeretett. Elhatároztam tehát, hogy utánozom Poly- cratest Igaz, hogy iaz áldozata hiábavaló volt, de talán nekem majd szerencsét hoz... Én is belevetettem a Hengerbe, amilyen messzire csak tudtam, gyémántgyűrűmet, melyet egy nagyon kedves barátnőmtől kaptam. Aztán pár nap mu'va — és ez az igazi balszerencse — visszahozta nekem is egy halász . . .

Egyszer igy szólott az emlékirat szerzőjéhez:

— Legay-nak különös ötlete támadt, megzenésítette Renan Jézus életének egy oldalát s elvitte « mesternek. A mester nagyon megköszönte a figyelmet, majd meg- boesátóan szólt hozzá: ,,Lám, mennyire téved az ember. Maga megzenésítette at prózámat. £n azonban azt hittem, hogy anélkül is zene van benne“.

ÓRIÁSOK EGYMÁSKÖZT: BALZAC ÉS HUGO VICTOR

A két óriás sohasem szerette egymást. Hugo élete dicsőségben, anyagi jólétben

A kézfogás ellen

Irta HUNYADY SÁNDOR

A kézfogás egészségtelen, keltem elten, barbár művelet, fia jobban megnézzük, mégis csak az van benne, hogy testünk egy mezítelen részét egy másik test mezítelen része megérinti. Elég undok dolog. A doktorok azt mondják, hogy a kézfő* gás mindenféle fertőzés terjesztője lehet. Ez azonban a kisebbik és ritkábbik hibája. A rosszabbak része az, bogy az érzékeny emberek mindig egy kis idegsokkot 'kapnak, ha olyan helyzetbe kerülnek, aimetebcn elháríthatat’lamil kezet kell szorítani ok olyan valakivel, akinek a testét utálják. Kezet«zordáni. Milyen szépen hangzik ez a szó és miilyen pocsék a gyakorlatban. Csak egy árnyaltat választja el attól, hogy a bőrbajos X. urnák össze keld dörzsölnie az orrát a tnberkutetikus Y. urrak

Milyen okosak voltak a mohamedánok. Ha igazak a tündérmesék illusztrációi, a köszönési módjukban, ahogy a mellükre tették a kezüket és mélyen meghajolva kissé hátraléptek egymás elől, még az a titkos érzetem! is bennefog’,alte'tott; ..jnogyrabecsüllek, uram, a szolgád vagyok, de könyörgök, ne fogjad meg a testemet!“

Fuj, de undorító fagásu, izzadt tenyerek vannak. Az ember ngy érzi, egy ilyennel esett kézfogás után, mintha koz- mós tejbegrizt evett volna.

Határozottan rossz dolog és mégis- marad a szokás, az Isten tudja., mért? Tlar lán az emberi természet lustasága miatt, amely annyira irtózik a reformoktól, hogy például a háziasszonyok most hus- vétkor is egyforma, hosszút sütöttek a diós és mákos kalácsból. Hotelt talán több évszázad gyakorlata mutatna be, hogy népünk jobban szereti a diósokat. A diós már régen elfogyott, amikor a mákos még ott szárad, szikkad, porla- doziik az abrosz alatt.

Most ne jelentkezzen senki azzak hogy: „én például a mákost szeretem jobban“. Ezek kivételiek. A kézfogásnak is vannak szenvedélyes hívei Beszéltem egy szőke fiatalemberrel, aki a következőket mondta: „a kézfogást már csak azért is fönt kell tartani, mert a kézszoritás1 a nőkre is vonatkozik. Smroímes, vagyok és

egy negyedóra múlva odamegyek, aliol az ideálom van. És mér előre reszket a a terdem a gyönyörűségtől, mert tenyerembe szoríthatom laizit uiz édes kis kezet...“ satöbbi, satöbbi!

Hát, ami azt illeti, ez gyönyörű indo- koítás, de nem hiszem, hogy vonatkoztatható tehetne a nagy többség millióira,

A szerelmes fiú szélsőség, ahogy szélsőség a francia köztársaság elnöke, vagy akár egy miniszter, akinek valami hivatalos fogadás alkalmából egymásután ezer emberrel ke® kezet szorítania.

Mmdez onnan jut eszembe, hagy teg nap majdnem e gázolt az autóbusz, meri hirtelen át akartam sietni-a másik oldalira egy veszedelmes kézfogó elől.

Béla bácsi egy aranyos szörnyeteg. Nem tudok ró’ia többet minthogy ő „Béka bácsi“, ö ellenben nagyon alaposan ismer engem, ha ugyan nem téveszt össze valakivel. Két-három évenként szoktunk találkozni, váratlan helyeken. Randevúink ritkák, de számomra felejthetetlenek. Béla bácsi meglep etten fölkiált, sóhajt, mosolyog, szeme melegen csillog, valahogy úgy, mint a jó nagybácsi, ha hirtelen viszontlátja elveszett unokaöcs- csét. Igeneket mond: „Nő a fiúcska, nő“. „Bizony.. mikor még szegény papával alsósam!“ „És, hogy1, vannak a testvérkék?!“ — A hideg Ölelje ki Béla bácsit. Eszembe juttatja altyám halálát és a saját vénségemet- Jól tudom én, mit jelent ez a „nő a fiúcska!“ De a legrosszabb, hogy mindez idő alatt nem engedi el a kezemet. Fogja egy kézzel, két kézzel, rázza, szorongatja és métengetíi a tenyerében, mint egy madárkát. Kezem kétségbeesve rángatózik, mint a megvHiányozott békacomb, de Béla bácsi ezt nem vesző tudomásuk, ő tulajdonába vette, szeszélye által meghatározott időre a kezemet. Ujrai iisimiétlem: a hideg lelje ki Béla bácsit.

ö a legveszedelmesebb típus, a „hosz* szu kézfogó“. Tudom, ez üdvöz’ésmódot nehéz lesz hamarosan kiküszöbölni közéltünkből!. De ha ez a kas cikk, a maga jelentéktelen hangyamimkájá vak csak tíz hosszú kézfogása esetet akadályozóin meg, máris elérte célját.

Az arcbőr döntő hatással bír a nő sorsára ! ! !

A zsíros, pattanásos arcbőr a legszebb női arcot is elcsúfítja és visszataszítóvá teszi. A SALFAMYL-puder megszünteti az arc zsírosságát, eltünteti a pattanásokat és visszaadja az arc üdeségét és bársonyosságát.

hríadt felfelé. És nem beszélve « szörnyű csapásról, mely nászuton fevő leányát elrabolta tőle, H francia irodalomnak ez a gigantikus «lakja harmonikus, egész és töretlen életet éh. Azt is jól tudjuk, hogy Balzac olyan szörnyű, idegeket felemésztő» testet és lelket gyilkoló küzdelmet folytatott, mely még az ő óriási szervezetét b tönkretette. S az iró, akj uj vizekre irá- nyitotia a regényírás hajóját, élete derekán, 'alkotóképességének és erejének teljében pusztult el.

Mig élt a két óriás, igen keveset érintkeztek egymással. Hugo csak óvatos nyilatkozatot tett Büzac írásairól. Balzac '-zonba-n sohasem ti Ikolta el igazságtalan kicsiny lését és haragtól elvakult ítéleteit. Hugo Victor egyizben George Sand-dal együtt látogatta meg Balzacot, Hugo Victor azt mondta Ssnd-n«k:

— Milyen jár, hogy a pózba beleiül minden, még az ilyen igazi, komoly alkotóerő is.

Balzac viszont gúnyos mosollyal mondta másnap barátainak:

—■ Tegnap nálam járt Hugo Vidor azzal a förtelmes kékharisnyával együtt. Hugo legalább mulatságos és elmés volt, mig a saját Írásairól beszélt, de azután udvariasságból érdeklődni kezdett az én dolgaim, terveim iránt s mikor érdeklődésétől félrevezetve beszélni kezdtem saját magamról és írásaimról, halálos unalom borult az arcára. Ez «z ember az egész mindenségbőí csak egyetlen dolog iránt tud érdeklődni: a saját becses személye iránt.

Még egy találkozásuk volt. Erről már csak Hugo Victor beszélt, de jóval rokonszenvesebben.

Balzac tudniillik egy villát vásárolt Paris közelében. A „villa“ düledező viskó volt, melyet ő akart felépíteni és gyönyü-, riten berendezni. Pénze természetesen soha-, sem vöt reá. É stürelmetlenségében nem, itudtia kivárni ama bizonyos „jobb napokat“, hanem meghívta művész és iró kollegáit, jöjjenek el hozzá, megnézni „villáját“.

A vendégek meghökkenve nézték az ülött-kopott, vedlett házat és meglepetésük még nagyobb lett, mikor Balzac úgy beszélt etettük villájáról, mint építészeti remekműről. Azután bevezette őket a szobába, hol egy pár bútor állt és így kezdte:

— Ez itt a szalon, XIV. Lajos-korabeli, de kissé unom már és ki fogom cserélni rokokóra. A dohányzó, amint látják, arab stílusban van tartva és az ebédlő ó-hol- láand. De ez semmi — folytatta, nem törődve a vendégek ámuló és zavart arcával —, jöjjenek át a képtáramba!

És bevezette őket egy üres szobába, ahol a falakon képkeretek voltak kirajzolva. A képkeretek helyére odaírva: Correggio, Bellini, Van Dyck, Rembrandt, stb., stb.

A vendégek szólni sem bírlak az ámulattól, mikor Balxac könnyed kézmozdulattal hozzátette;

— Hát ta modernek még nincsenek eléggé képviselve . . . Majd kipótolom.

Visvszafelé jövet Hugo Vidor igy szó® társaihoz:

— Ez az ember boldog. Akárhogy kínlódik, vergődik, mindig kivül és felül áh az élet brutális ütésein.

A harmadik találkozás volt a legtragiku sabb: Balzac temetésén. Mindenkit meg- dermesztett a gyorsan beálló katasztrofális vég és aki valamit jelenteit Franciaországban, az mind ott volt Balzac végtisztességén. Ott volt a kormány, a szenátus, a képvisdőház, az írók a művészek, politikusok, az egész Akadémia. Hugo Victor ott ment a közoktatásügyi miniszter mellett, közvetlen a koporsó mögött.

A miniszter tudta, hogy Hugo és Balzac sohasem voltok jóban és kedveskedni akarván Hugónak, igy szólt:

— Díszes, nagy temetése van. No, de hát nem is volt tehetségtelen ember.

Hugo Victor arca vérvörösre gyűlt, mintha csak az ő személyét érte volmt valami brutális sértés és éles, kemény hangon mondta:

— Lángész volt, miniszter ur! És Franciaország legnasvobb veszteségét siratja, mikor ezt az óriást sírba testük-