Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - Csikós Attila: A napon sütkérező hal (regényrészletek)

állt Dédi képe előtt, ott lógott a barokk komód felett, szecessziós ezüst keretben. Dédi imádta a szecessziót. Milla rámosolygott a fotográfiára, amin így, fakultan is jól látható volt, hogy Dédi éppen egy hajóútról megérkezve állt a fényképész lencséje elé, lesülten vigyorgott bele az optikába, boldogan, mert mindig boldog volt, ha tengerre szállhatott, Dédi a tengert is imádta ugyanis.

Aztán kilépett a teraszra. Hűvös volt. Összehúzta magán a szvetterét. Rágyújtott, és behunyta a szemeit. Arra gondolt, pontosabban arra döbbent rá, hogy magára maradt. Sem apjával, de ha egészen őszinte magával, be kell vallania, hogy az előtte járó egyik generációval sincsen semmi kapcsolata. Talán Dédi az egyetlen kivétel. Vele rengeteget beszélgetett, az idős hölgy sokat és nevetve mesélt. Különösen a tengerről, Fiúméról, a „yachtozásokról”, ahogy nevezte. Gyerekkorában ezek a történetek jelentették számára a mesevilágot. Nem királylányokkal, meg sárkányokkal és óriásokkal álmodott, hanem tengerészekkel, matrózokkal, halászokkal és a mólón sétáló szerelmesekkel.

Erre gondolt most.

És éppen ezekre a Dédi által elmesélt déli emberekre gondol majd pár hónap múlva, május táján, amikor elnyúlik a kopott kölcsönkanapén, fejét a párnába fúrja, és izgatottan megpróbálja elképzelni, hogy milyen lesz majd újra a kékes végtelen közepén heverni a taton, hajózni a sziklák előtt Alojzzal, hogy eme korai nyaralás után továbbinduljon Rómába, ahol egy volt egyetemi évfolyamtársa garzonjában lakhat majd, amíg munkát nem talál. Milyen érdekes, nekem is bejött a képbe egy horvát fiú, ha nem is zenész. Az élet ismétli magát, mintha állandóan újra kéne a sorsnak is mindent tanulnia, különös, gondolja majd, és kinéz a Duna felé, végül itt kötött ki, Csepelig menekült, de nem baj, most már minden rendben lesz. Talán éppen így kellett lennie, megérte minden, még akkor is, ha néha elviselhetetlenül fáj az embernek, hogy éppen a hazájában nem érzi jól magát. Hogy ott nem talál senkire. Hogy valami földöntúli daccal nem hajlandó megtalálni a helyét. Talán majd Rómában, gondolja majd a nyűtt kis kanapén, és reménykedik.

A vitorlás a nyílt vízen siklott Fiume felé. A fedélzeten kisebb csoport gyülekezett megtekinteni a naplementét. Lányok és pár fiatal férfi, az egyikük viaszos pecséttel lezárt bort bontott, amikor együtt voltak valamennyien, s nevetve töltött az elé tartott kristálypoharakba.

Nevetett, pedig nem volt éppen vidám. Mindenkiben ott motoszkált a félelem, a bizonytalanság, de pimaszul fiatalok voltak, s déli vérük sem engedte komolyabban kiteljesedni aggodalmaikat. Csupa erős, helybéli legény, horvát lányok, s az egyetlen magyar kisasszony, kit a zene iránti rajongása vezetett ide, s a remény, hogy munkájával sikeresen kapcsolódhat Bartók és Kodály gyűjtéseihez. Nagyváradról költözött át Pestre szüleivel, s egy a Zeneakadémián tanuló hegedűművész iránt kiboruló friss és szeles szerelem volt kiindulópontja a déli zenevilág iránti feltűnő érdeklődésének. Volt elég „csélcsap”, hogy vele utazzon a tengerhez is, ezt maga mondta mindig így, hogy „csélcsap”, s ősz haját megrázva felkacagott.

Talán önvédelemből nevettek, ösztönös életakarásból ott a közömbös kékségben hajózva, Fiume felé fordulva a csöndes hullámokon, és a Dédi még akkor is mosolygott, amikor a még aprócska Miiiának elmesélte, hogy amikor kikötöttek ezerki- lencszázhúsz június negyedikén a Tersatto-hegy alatt, pontosan tudta, hogy mindaz, amit remélt az élettől, egyszer s mindenkorra beváltatlan marad.

27