Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - egy valahai fiókban (II. rész)
sággal azonban mégis hadd közelítsem a nagy francia alapművet a szerény Toldi- átirathoz. Pontosabban szólva: nézzünk a két magyar nyelvű szövegben két egybeeső motívumot. Az egyik az a kép, amit Czigány annak bizonyítására szokott emlegetni, hogy a Toldit „valódi” költő írta át. „Meszes seggét a hold feltolta az égre” - ez a képzet az, amivel meg kellett birkóznia az Apollinaire tizenegyezer vesszőjével kínlódó magyarítónak. Két helyen bukkan elő ez a gömbölyded látvány a francia költőnél, és mindkétszer egy női üleppel kerül a hold barátságos szemlélődő illetve a puszta szemlélődésnél tárgyszerűbb viszonyba. Az egyik versbetétben így (a fordító Somlyó György, a századelő elhíresült lírai erotománjának, Somlyó Zoltánnak a fia) szerint „...Feneked dúshúsú... / Gömbölyűbb, mint a Föld nemnélküli golyója/ S a telihold, amely seggére oly hiú.” A másik példa - a szövegelőzményeket és következményeket szemérmesen mellőzzük - „Alexine nagy élvezettel riszálta holdvilágfenekét, oda- fönn a hold pedig mosolyogva gyönyörködött önnön képmásában.” Megjegyzem, hogy a legkülönbözőbb jelképtárak a Holdat egyértelműen női princípiumnak tekintik (Master of women) illetve a női termékenységre utalva a „világ tojásának” (Egg of the World). „Az égi világa kapuja” - szintén hordoz némi metaforikus jelentésjátékot. És az a taoista legenda is, amely szerint a halhatatlanság elixírjét a holdbéli nyúl készíti mozsártörőben... (Az általam ismert legárnyaltabb összefoglalás a spanyol költő és hermeneutista, Juan Eduardo Cirlot Szimbolumszótára. Nekem a második - 1971-es - angol fordítása van meg.) A másik kép - ha lehet mondani - a férfi princípium sajátos megnevezése: „A torreádor két marokra fogta a petrencerúdját...” Ez a napsütötte magyar pusztát időző metafora azért sajátos, mert egy párizsi szerző művében szerepel, noha konkrétan a háborús távol-keleti Port Artúrban, annyiban viszont közel áll a mi magyar alapszövegünkhöz, hogy a férfierő bámulatos fizikai mutatványának eszközéül szolgál. Sőt, miként a mi Toldink erőmutatványainak is jelentős hányada a „legmagasabb helyen”, a királyi udvarban megy végbe, az Apollinaire-ábrázolta frontesemény közben is a cári himnusz dallamai fokozzák az aktus ünnepélyességét: „Bozse, carja hranyi... (Igen messzire kalandozhatnánk a petrencerúd útmutatása nyomán, ha számításba vennénk a költő részbeni lengyel származása alapján - Wilhelm Albert Vladimir Apollinaris de Kostrowitzky néven látta meg a napvilágot római emigrációban - az ideidézhető esetleges magyar-lengyel történelmi kapcsolatokat, ráadásul a szibériai térségbe elágazva...) III. Talán megbocsátható, hogy ezen alkalommal nem kezdünk alaposabb fejtegetésbe a Pajzán Toldi - maradjunk ennél a Czigány/Kortárs-féle megjelölésnél (mindennemű fenntartásaink ellenére) - esztétikai valőrjeiről, nem hatolunk le a lexika és a szóhasználat történelmi mélyrétegeibe, hiszen ezekről sok mindent összeszedett Czigány Lóránt kommentárja. Két filológiai kérdést veszünk csupán elő, és ezeket is csak azért, mert néhány ponton alighanem tudunk újat mondani, vagy visszafogottabban és szerényebben fogalmazva: a könyv megjelenése óta eltelt tizenhét év során újabb ismeretek halmozódtak fel. Az egyik téma „a nagy talány”, a szerzőség kérdése, a másik a szövegvariációké. Ez a kettő természetesen összefügg egymással, hiszen minden újabb változat - a felbukkanás helyére, körülményeire, „formai” nóvumaira stb. tekintettel - újabb késztetés a szerzőséget borító homály oszlatására. 79
