Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Ölbei Lívia: Pávaszem kisasszony hava

Ö L B E I LÍVIA

Pávaszem kisasszony hava

(VITÉZ LÁSZLÓ ÉS KELEMEN FRANCISKA NAPLÓJA: JELENETEK WEÖRES SÁNDOR VAS MEGYEI SZÍNPADI ÉLETÉBŐL)

„Füvön fekszem háton, / szemem égbe mártom, / földre, vízre, hegyre / írogatok egyre.” A Magyar etüdök-ciklus kis négysorosában - amely szokás szerint biztos kézzel, egyetlen észrevétlen, szép, játékos és derűs mozdulattal kapcsolja össze a lenn és a fönn különben minduntalan szétfutó dimenzióit - Weöres Sándor meghatározza azt a nézőpontot, ahonnan az életművére a legpontosabban ráláthatunk, így kellene olvasni - és így kellene nézni is; a színházban. És bár a szerző és a szöveg kapcsolata mindig ezerszálú és rejtélyes - különösen az, ha róla, Weöresről van szó -, muszáj egészen konkrétan őt magát is megpillantani ebben a versben (alatta, fölötte, mögötte): a magányos, törékeny, angyalszerű kisfiút a látszólag üres és csöndes, valójában az élet csodáival teli, csengő-bongó, világnagy csöngei rét közepén, amint a létezéssel elegyedik párbeszédbe. Mintha ebben képben-jelenetben volna megragadható a nagy Weöres-színház eredete; valahogy úgy, ahogy a színháztörténet az európai dráma másodszori megszületését, a kezdő pontot a keresztény húsvéti liturgia egyetlen mozdulatában, a „húsvéti trópus” párbeszédében ragadja meg: amint az asszonyok a halott Jézushoz jönnek („Kit kerestek a sírban?”), és az angyal a föltámadását híreli. A végtelennel határolt csöngei rét - mint színház-metafora - a Weöres-drámák színpadi változatának sikeréhez vagy sikertelenségéhez, a siker vagy sikertelenség megértéséhez is utakat nyithat. Hol végződik a realitás - és hol kezdődik a képzelet? Mi a másik, és mi az egyik?

(A kezdő pont legyen: Kőszeg.) Az önmagát drámai alkatú költőként meghatározó Weöres Sándor „törvénytelen, lázadó, váratlan”, vagyis a magyar színházi és drámai hagyományhoz első pillantásra nehezen illeszthető szivárványos színjátékai, eredendően színpadra szánt szövegei máig nem foglalták el egyértelmű helyüket (ha van egyáltalán ilyen) sem az irodalomtudományban, sem a színházi életben. Weöres színpadi művei - főleg professzionális kőszínházi struktúrában - ritkán kerülnek színre, talán mert túl sok vélt vagy valós kockázatot rejtenek az üzemszerű működésben; a színházak pedig mostanában többnyire nem a teljességre (a teljesség felé), hanem az elsősorban pénzügyileg biztonságosnak gondolt létmódra törekszenek. Radnóti Zsuzsa dramaturg az általa a drámai Weöres-életmű két csúcsteljesítményének aposztrofált Octopusból (1965) és A kétfejű fenevadból (1972) készült előadások nyomán 2001-ben egyenesen azt írta, hogy „egy dologban azonban mind a két darab bizonyítottan osztozik: a színpadi kudarcban”. Akkor persze még nem láthatta a budapesti Katona József Színházban a tanulmány megjelenését követően hamarosan (a 2001/2002-es évadban) színre kerülő Octopus-, pontosabban Szent György és a Sárkány-előadást (Zsámbéki Gábor Kaposvár után másodszor futott neki a tragikomédiának), sem Balázs Zoltán 2004-es rendezését, a kőszínházi struktúrán kívül, a budapesti Maladype Színházban bemutatott Teomachiát, sem a 2003- as Nemzeti színházi Holdbéli csónakost (rendező: Valló Péter), sem Fekete Ernő

199