Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 2. szám - Szepesi Attila versei
Aranyfonál Verset fordítani nem lehet, legföljebb írni valamit az eredeti nyomán, magyarázta WS. Itt van például Rilke, akinek a versei olyanok, mint egy tarka szőttes. Ám mit tehet a jámbor fordító? Kihúz a szőttesből egy csillámló arany fonalat, azt húzza, húzza, és ameddig a fénye elér, körülírja mindenféle az eredeti sugalmazásától lehetőleg nem idegen szavakkal. Frigyláda A Három veréb aktuális költőit taglaltuk, amikor betoppant Szőcs Géza Erdély üdvözletével. WS nem ismerte a kortárs erdélyi irodalmat, Dsida volt az utolsó, akit számon tartott, bár Szilágyi Domokost, aki ekkortájt hunyt el, olvasta és becsülte, azt mondta: megjelölt ember volt szegény. A szokott csapongás közben valahogy szóba jött a frigyláda, Szőcs azt mondta, nem veszhetett el, meg kell lennie valahol, ki tudja, merre, tán egy falusi pajtában, vagy valami romos kastély padlásán. Aligha, mondta Weöres, a Teremtő megsemmisítette. De - ellenkezett Géza - elképzelhető-e, hogy a Teremtő megköt egy szövetséget, amit utóbb meg kell semmisítenie? A próbát elbuktuk, elmélkedett a költő és Isten, alighanem egy villámcsapással, megsemmisítette a ládát. Jancsi griffje Valami vendéglői vacsoráról mesélt WS, ahol tarka libériás pincérek hozták-vitték az ételt-italt. Ott kornyadozott az idős Szép Ernő is, ő meg - Pilinszkyvel kettesben - kucorgott az asztal végén. Egyszer az egyik óvatlan pincér a könyökével meglökte a karos gyertyatartót, ami a füstöt ontotta, a gyertyatartó dőlni kezdett, és ekkor Pilinszky egy határozott mozdulattal odakapott, megragadta a levegőben és 5
