Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Végh Attila: Hogy szívedet kiürítsd (regényrészlet)
Az első közös éjszaka Kapolcson ereszkedett rájuk. Már jónéhány hete ismerték egymást, eljárogattak ide-oda, amikor Alapi telefonon megkérdezte tőle, nem jönne-e el a híres művészeti fesztiválra, sátorozni, „jó, de nekem nincs hálózsákom” - mondta a lány. „Nem baj, nekem van” - felelte Alapi, és érezte, hogy a dolgok jó irányba haladnak. Sátrukat egy monostorapáti magánkempingben, gólyafészek alatt verték föl, és éjféltájt, belefáradva az egésznapos lődörgésbe, behanyatlottak. Lakhelyük majdnem szétesett: hajnalig szeretkeztek. Időnként méltatlankodó német szavakat hallottak odakintről. Nem értették, mit kiabálnak külhoni táborszomszédjaik, de el tudták képzelni. Persze kit érdekel egy ilyen éjszakán józan németek pampogása? Reggel Alapi kimászott a sátorból. A következő látvány tárult szeme elé: tőle három méterre egy farönkből készült reggelizőasztal áll, körülötte fapadokon ülve egy komplett német család falatozik, az összes generációt felvonultatva. Ahogy Alapi feje előbukkan, csönd támad. A németek egységes, tömbszerű megvetéssel nézik. Ehhez nagyon értenek. A gólyapár ebben a pillanatban vad kelepelésbe kezd. Idilli kép, amit a szimbolikus jelenetekre fogékony költő azonnal lefordít: amin az emberek világa megütközik, a természet jóváhagyja. Kingával úgy lett vége, hogy Mária egy hétre hazalátogatott Zalaegerszegre, Alapi pedig elhívta a lányt, lakjon addig vele. Kinga boldogan ment - jogérzéke most elaludt: nem törődött vele, hogy ez az együttélés-makett mennyire komikus, sőt, talán megalázó. Aztán a harmadik napon Alapiban mocorogni kezdett egy újfajta érzés Kingával kapcsolatban: az unalom. Az unalom titokban születik. Nem lehet tetten érni a pillanatot, amikor hangulatunkból elfogy az erő, mely mindaddig átmentette bennünk a hitet, hogy a jelen a jövőért történik. Egyszer csak észrevesszük, hogy már nincs, ami kézzelfoghatóvá tegye az ittlétet; az elhomályosul, de nem valami létértőbb távlat erőterében, nem könnyedén és felemelőn tehát, hanem tompán, gyötrőn, megéreztetve minden sejtünkkel, hogy nem erről volt szó. (Ez az oka annak is, hogy például a munka általában véve unalmas. Mert munkahely az, ahol munka a hely, és ahol naponta érezhető: nem erről volt szó.) Alapi a harmadik napon kezdte munkának érezni, hogy Kingával kell lenni. És amikor reggelizés közben a szobát ferdén átszúró napfény elérte a lány arcát, megcsillantva szemében valami üveges jelenlétet, nem bírta tovább. Sürgős teendők jutottak eszébe, mondta kedvesének, aki nem volt hülye: amikor becsukták háromnapos közös lakhelyük ajtaját, már mindketten tudták, hogy tervezett együttélésükből nem lesz semmi. Kapcsolatuk ekkor a hárítás fázisába jutott. Mindig ez a vége. Az egyik fél egyre értetlenebbül közeledik, a másik egyre gyávábban menekül, és ez a mindkét fél számára megalázó léttánc egészen addig folytatódik, amíg a táncoló lelkeket színültig el nem tölti a gyötrelem. Az utolsó pesti éjszaka, ahová Mephisto visszaküldte Alapit, az volt, mikor utoljára látták őt a Bermuda-háromszög lakói. Ezen az éjjelen találkozott újra Kingával, akivel közben szakítottak. Pontosabban a lány szakított vele, levélben: „Elhatároztam, hogy kilépek az életedből. Szeretlek.” Egy hónap eltelt, Kinga nemléte fájt. A költő elzarándokolt a pasaréti villához, és bedobta a levélládába új, Tiltott építkezés 164