Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 14.)
Nagyapám esetében még ez is kizárt. Tisztán lélektől lélekig hatoló kapocs kötött össze bennünket s ez így maradt addig a pillanatig, amíg halálos ágyánál szipogva el nem búcsúztam tőle. Az idők során férjhez ment és Solymárra költözött Ágnes néném fogta le nagymamám és későbben nagyapám szemeit is. Ez így volt elrendezve, mert családi alku szerint ő kapta a püspökladányi öreg házat, és ennek fejében kellett gondoskodnia öregjeinkről. E nélkül is tette volna. Külön siratnivalót okozott a halálos ágy, amikor egy papír húszforintost talált Ágnes néném a nagyapám párnája alatt. Évek óta fekvő beteg volt már, semmire nem kellett az a pénz, de mégis kellhetett valamire, mert ragaszkodott hozzá. Mindig szegény ember volt. Gyerekként, legényként, házasként, családosként, öregként - egyaránt kegyetlenül keserves küzdelmekkel teli élet jutott neki. Külön csapásként vasúti szerencsétlenség érte. Összetört a teste és miután megállapíttatott, hogy nem ő volt a vétkes, munkát kínáltak neki a vasútnál, de kiderült, hogy egyetlen iskolai osztályt sem járt, ezért csak egy kis pénzecskét adtak, amin három hold földet vehetett. Ott volt ez a három hold, ahová felépítették pár évvel későbben a Püspökladányi Szikjavító Kísérleti Telepet. Ma is létezik és világra szóló mintát mutat arra, hogy miképpen lehet javítani a szikes talajt. Nagyapámnak és szaporodó családjának ehhez csak a testi ereje szolgált. „Belevágtuk a kapát a szikbe - emlegette anyám - és úgy rúgta vissza a föld, hogy pengett a kapa.” Főszereplője volt nagyapám az el nem feledhetően kedves családi együttlétünk egyik változatának, a téli estéken történő morzsolásnak. A csöves tengeriről dörzsöltük le a szemeket, hogy további felhasználásra előkészítsük. Volt olyan este, hogy három zsák csutka összegyűlt a morzsolás után. Jó tűzrevaló volt. A morzsolás úgy zajlott, hogy körbeültünk néhány nagy vesszőkosarat és kisszé- ken, vagy csak a sarkunkon kuporogva morzsoltunk a kosarakba, miközben ámuldozva hallgattuk nagyapánkat. Legismertebb, mert legtöbbször elmondott meséje a tudós Hatvaniról szólt, akihez egy éjszakán búzatolvajok merészkedtek, de a lopni szándékozott, vállukra vett búzás zsákokat nem tudták a kapun kivinni, meg letenni sem tudták, hanem reggelig sétálgattak vele az udvaron, amikor megjelent a tudós és azt mondta, hogy na emberek, akkor vissza azokkal a zsákokkal oda, ahonnan elvettétek, aztán sohase lássak itt senkit ebből a társaságból! Ahhoz a Hatvani professzorhoz kapcsolódott a történet, aki valóban létezett Debrecenben. Fények villantak fel időnként a laboratóriumában és népmeséi figurát faragott alakjából a laikus képzelet. Mi csak azt tudtuk róla, ami nagyapánktól elhangzott. Meggyőződése volt nagyapámnak, hogy a világ nem változik, csak újjá alakul időnként. Minden volt, ami van. Azzal támasztotta ezt alá, hogy bányászok találtak egy teljesen ép cséplőgépet egy magas hegy gyomrában. Miképpen kerülhetett az oda? Csakis úgy, hogy valakik, nagyon régi emberek, akik már akkor is gőzgéppel csépelték a búzát, odavitték. 17
