Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Merklin Tímea: Összerezdülések
MERKLIN TÍMEA Összerezdülések SZÁZ ÉVE SZÜLETETT GAZDAG ERZSI (1912. NOVEMBER 1 4. - 1 9 8 7. FEBRUÁR 9.) „Ha úgy szólok hozzád, mint a fiivek, megérted-e? / Ha madarak nyelvén beszélek, rám ismersz-e majd? Viharok dörgéseivel mire megyek veled? / S vízesések bánatával zokogjak-e, mondd?” {Gazdag Erzsi: Emberi beszéd) Szokatlan ez a sejtetés és rejtelem Gazdag Erzsitől, akit gyerekköltőként ismer az ország. Kevésbé olvasott felnőtt verseinek világát idézi, és arra inspirál, hogy tovább keressük a költőt abban az ábrándos költészetben, amelynek gyermekekhez írott része ismert, ám egy másik jelentős részről sokan nem is tudják, hogy létezik. Ezek a „felnőtteknek való” versek - közreadás szempontjából pályája elejéről és végéről - keretezik az életét. Első és utolsó kötetében találkozhatunk e költeményekkel, a közbeeső időszak termései a számtalan kötetben kiadott gyermekversek. Hogy miről hallgatott ezalatt, milyen titkokat rejtegetett az asztalfiókban, arra a halála után derült fény. A kórházi ágyon döntött úgy, mikor már tudta, hogy csak napjai vannak hátra, hogy nem leplezi tovább versbe rótt, a könnyek forrásáig érő, mély sóhajtásait, fellebbenti a fátylat ezekről a titkokról, és végső vallomásként közreadja ezeket is. Gráf Ernőt bízta meg a kötet szerkesztésével, amelynek Az utolsó szó jogán címet adta. Meghalt, mielőtt a gyűjtemény megjelent volna. Talán soha senki szebben nem írt a homályba burkolt, magányos, zárt világ kitárulkozásáról - ami roppant meglepő volt a nyílt, derűs, virágos-pompás, vidám csodálkozással mindig felfedezésre induló, gyermekeknek épített rímes-játékos életmű után mint Dienes Ottó a Somogy folyóiratban, 1987 nyarán, Gazdag Erzsi halála évében, az utolsó kötet megjelenésekor. „Gazdag Erzsi valójában egy különleges jelenség a mai magyar költészet nagy vonulatához viszonyítva, egy olyan egyedi jelenséggel felruházott médium, aki - talán lassan már az utolsó szálakkal - még a nyugatosok varázslatos impresszionisztikus stílusához köti poétái létének fonalait. S ami a leglényegesebb: megvan az a ritka adottsága, hogy kezében a költészet nem veszíti el eszenciáját, azaz magát a líraiságot, a legfinomabb lelki rezdülésekből fakadó érzékenységet, amely - érzelmileg erősen üresedő korunkban - lassan-lassan a nosztalgia elhányt díszletei közé kerül. De a lírai érzékenység kifejezés ne tévesszen meg bennünket. Nem egyfajta, szavakkal szépelgő érzelgősségről van itt szó (...), romantikus utóhangzatokról, nem, hiszen ebbe a túl- érzékeny par excellence nőiesnek mutatkozó varázsvilágba mindenütt és mindenkor behatolnak az emberi létezés ijesztő szörnyeinek árnyékai, koromsötét vetületei. így aztán megmentődik ez a költészet mind a túlzott lirizálás veszélyétől, mind a divatos, 3
