Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 5. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt
kanonikus státushoz juttasson gyarlóbb műveket és ugyanez fordítva is megtörténhet (nem is ritkán), sok példa van arra is, hogy a kanonizáció egész műfajokat és műnemeket tehet rangossá (régebben pl. a közvetlenebb és alkalmibb írásbeliség szövegeit, ma pl. kommersz alműfajokat a posztmodern értékviszonylagosság „felhatalmazása” alapján), egyszerre elvi és praktikus kérdés az is pl., hogy a kánontörésben esetenként milyen szerepe van a csöndes (vagy hangos) ízlésváltozásnak, az új értékek ezzel időben együtt tapasztalható felhalmozódásának, vagy itt a „művészetköziség” példatára, emlékszünk pl. arra, hogy az 1960-as évek után vagy másfél évtizedig a megfilmesítés emelt jó pár regényt a kánon szférájába (sőt jó néhány írót a filmes részvétel a kanonizáló hajlandóságú közvélemény figyelmébe), néha egy-egy kortárs művész magánrögeszméje emel ki a feledésből egy-egy régi kollégát, Tandori mániásán javasolja a Szép Ernő-olvasást, Weöres Sándor nélkül lehet, hogy kevesebb szó esnék Czóbel Minkáról, de ugyancsak ő (meg pl. Szepesi Attila) tágítja ki a klasszikus magyar költészet határait a legelképesztőbb szövegkuriózumok felé, ahogy valaha a jó emlékezetű és a mai kánon peremén sem felfedezhető Csanádi Imre a „magyar valóság” epiko-lírai darabjainak irányába, s hol lenne Kaffka Margit az új feminista kritika nélkül... S hol volna Tornay Cécile ? A kánon javaslattétel. Csak mindig kérdéses, hogy ki a javaslattévő - az idő, a csoportízlés, esetleg egy-egy kiemelkedő újdonság rendezi át a múltját és a környezetét. És az is mindig kérdés, hogy ki hagyja jóvá az új kánont. Egyes olvasói csoportok? A kritika? Vagy az irodalomban is létezik ama legendás ’’hamburgi rangsor”, az abszolút értékek titkos listája? Zsávolya Zoltán egyike azoknak, akik nemcsak költőként, regény- és drámaíróként, hanem teoretikusként is jelen vannak a kánonról szóló diskurzusban, sőt azoknak a keveseknek is egyike, akik nem nyugszanak bele abba, hogy a mai magyar posztmodern listázás oly kíméletlenül szakít a klasszikus nemzeti irodalom nagyjai- val. Noszthy Fuji című elképesztő méretű és nyelvezetű drámai ömlenye jó példa erre. Tőle való az alábbi szakasz. „A kánon minden képlékenysége, bizonytalansága, mozgékonysága és esetlegessége ellenére, miközben gyúratik, ápoltatik és szilárdulgat, miközben áhítják, gyűlölik és befolyásolni igyekeznek: valahogy nem tud alternativitásban, plurálisán megképződni. Akárhogy is, de folyamatosan ’egyetlenülni’ kíván, és ’egyetleníteni’ kívánják.” Mondja ezt azért, hogy felvezesse álláspontját, mely szerint mindezek ellenére van egy meg- oszthatatlan, manipulálhatatlan irodalmi értékvilág... Térjünk vissza előadásunk (?), dolgozatunk (?), elbeszélésünk (talán...) kiindulópontjához az időben, A magyar irodalom története megjelenéséhez. Ez a hat kötet (a kezdetektől „napjainkig”) 1964 és 1966 között látott napvilágot, tehát éppen elérte az 1963-ban egyetemre kerülő magyar szakosak első vizsgáit. Ami azt jelenti, hogy ez a kiadvány határozta meg egy elég szép számú későbbi irodalmár jelesség szakmai „szocializációját”. És ez szinte egyetemi-tanári kritika nélkül ment végbe, mivel az oktatók vagy szerzői (szerkesztői, lektorai) voltak a Spenótnak, vagy elkötelezettjei az 1956 utáni időszaknak vagy második-harmadik vonalbeli felsőoktatási alkalmazottként nem kép64
