Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - Alexa Károly: Magyar Pannónia (7. rész) A szőlőhegy
lágpolgár, a magyar tér vallatója helyett a magyar betű rögeszmése és az európai szellem elsiratója. De itt még a hely, az álmodozás helye ugyanaz, mint az álomlátás tárgya. A hely, ami soha nem volt és lett az övé, s ahova - úgy lehet - talán csak a fantázia szárnyain (és Krúdy kezét fogva) juthatott el. Ahol mindig csak egy ember beszélhet, az is leginkább magában és önmagának. „Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől.” írja ezt egy tükörablakos kávéházban vagy pár házzal arrébb lakása „úriszobájában”, ahonnan átlát az ebédlőbe, ahol a huszonnégy személyes asztalnál piszmog a szobalány, készülődvén az elegáns vacsoravendégek fogadására. „A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha megsegít a vak sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja, hol kell maghalni. Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül a szüret után, amikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének. Itt ülök majd egy pádon, háttal pincémnek, ahol boraim pihennek, a kecskelábú asztalnak könyökölve. A mélyben a csepeli tájat látom, a messzeségben hazám lapályait. Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit. így várom a halált.” Pince és haza, dió és halál. Számban a tegnap megivott (kétéves) somlai furmint íze, és már ahhoz sincs kedvem, hogy nyomozgassak a képzelt helyszín valós helye után, hogy a magát Thomas Mann-i elidegenültségűnek fogalmazó polgáron okoskodjak. Nincs itt semmi affektáció, kulisszahasogatás. Olyan szerepjáték ez, ami után a pontot egy puskalövés teszi ki félszáz év múlva a Csendes óceán partján. Ezt is hallom ebben a motyogásban. Onnan hangzik ide, ahol bevásárlóközpont van, ahol a világ összes borát megveheted, egy olyan nyelven, amelyben ha van is szó a „pin- cehideg”-re, abba a Somló hegyét nem értik bele, ahol földig rontották a Kisfaludy uram présházát, azok, akik miatt el kellett mennie e sosem volt öregembernek, és akik miatt soha nem jöhetett haza, amely présház boltozata alá odaillenének Márai mondatai. Csak borospincében nem hogy nem ildomos olvasni, de ez senkinek eszébe nem jut. Van ott dolog elég. Temető, szőlőhegy, iskola, kúria meg a többi. Sehol a havasok nagyszerűsége, a világtengerek égre törő haragja, a sivatagok halálos csöndje, az orkánban zúgó vadon. Sehol csatatér, sehol a forradalmak pusztító láza az utcákon, a városokat fölégető láva, hegyeket-völgyeket széttépő és újrateremtő földindulás. Es most iktassunk ide két olyan képet, amelyek ellentéte úgy lehet jelképesen érzékelteti azt, amit a „szőlőhegy” mondani kíván nekünk, ittenieknek, itt otthonos magyaroknak. Nézzük tehát az első bekezdésben beígért „nemzetkarakterológiai ellentétet” egy francia meg egy magyar vers között, romantikus vers mindkettő. Nézzünk el némi pub- licisztikusságot most magunknak - az aktualitásért a stílus tisztaságának és a szövegszerkezet rendjének kell fizetni, tudjuk. 2011. január 22-én volt a Liszt-év nyitánya, a legrangosabb magyar zenekar lépett föl a legrangosabb magyarországi koncertpódiumon. Az ünnepi hangverseny első darabja a mester szimfonikus költeménye volt: Amiről a hegyen hallani... Liszt nyíltan vállalta, nemcsak azt, hogy egy Victor Hugo-vers ihlette meg, hanem azt is, 71
