Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Papp Tibor: Műhely-forgácsok
Most jön a seggreesés. Volt: méghozzá Várallyay Gyula - a menekült magyar diákok szövetségének (UFHS) egykori elnöke - most készülő könyvének hozzám eljutott bevezetője szerint a Sury Jacques fedőnevet viselő Szakái Imre, a Magyar Műhely egyik alapítója és szerkesztője. Mindenre gondolhattunk volna (gondoltunk is) csak arra az egyre nem, hogy a féreg a legbelsőbb magban lakozik. Hétpecsétes titkunk nem nagyon volt. A hazulról (vagy éppen nyugatról) érkező álneves kéziratok szerzőinek kilétét, és az első években az amerikaiaktól kapott kisebb-nagyobb támogatás mértékét kivéve igazából nem volt mit elrejtenünk a kíváncsiak elől. A hazaiakat fedő álnevek, mint pl. a 10. számtól közlő Berényi Zsigmond, mely az esztergomi Bodri Ferencet rejtette, vagy Perczel Balázs, a festő Bálint Endre álneve, nem minden esetben takarták hermetikusan az illető kilétét. Bordi Ferencet többször zaklatták amiatt, hogy a Magyar Műhelyben jelentek meg írásai, amit mi úgy könyveltünk el, hogy a hazai illetékesek felbontottak egy-egy postai küldeményt, vagy valahol társaságban Bodri Ferenc környékén, vagy a mi vidékünkön olyasmi hangzott el, amiből következtemi lehetett a szerzőre. A Műhely első évfolyamaiban több nyugati magyar szerző is, átmenetileg írói álnevet használt, ugyanis úgy vélték, hogy a hazai hozzátartozókat illetően, biztonságosabb ha eltitkolják polgári nevüket, ám előfordult, hogy valakinek ál- és rendes neve egyaránt olvasható volt ugyanabban a lapszámban. Például Nagy Pál az első számtól kezdve polgári nevén szerepel a szerkesztőségben, kreatív írásait viszont az ötödik számig Lőrincz Pálként jegyzi. Karátson Endre a 16-17. számban fedi fel álnevét: „kezdetben voltam én, aztán elképzeltem Székely Boldizsárt”. A hatodik számot Albert Pálként szerkesztő Sipos Gyula polgári neve is feltűnik az „Anthologie de la poésie hongroise” hirdetésében. Arra azonban elég hamar rájöttünk, hogy a hazaiakat fölöttébb érdekli (nyilvánvalóan az olvasókra gyakorolt hatás fokmérőjeként) a példányszám. A Sztálin szájába adott Vatikánra vonatkozó híres mondás: „hány hadosztálya van” árulkodik a probléma rugóinak működéséről. Nem kellett különösebb beépítettség ahhoz, hogy valaki megtudja: a Műhely 1000 példányban jelenik meg, kivéve egykét különszámot. Ettől függetlenül mi mindig ködösítettünk, hol 1000-t mondtunk, hol 1500-at, hol 2000-et. Nem tudom, hogy Szakái Imre, aki az 1965-ben megjelent 13. számig volt a szerkesztőség tagja, mit jelentett rólunk, nem tudom, mi volt a feladata, ez nem derül ki Várallyay Gyula készülő könyvének a hozzám eljutott bevezetőjéből. Kíváncsian várom a reá vonatkozó feltárt anyagot. Tény és való, hogy amíg a szerkesztőség tagja volt, mindenről tudott, és nem szakadt meg a kapcsolatunk azután sem, amikor már nem volt szerkesztője a lapnak, amikor már többnyire a párizsi Martinovics szabadkőműves páholyban tevékenykedett. Várallyay Gyula könyvének bevezetőjéből az is kiderül, hogy Vízhányó József, aki egy ideig a menekült magyar diákok szövetségének (UFHS) elnöke volt, Ban- del Kari néven ügynökösködött (bár vele érintkeztünk, de nem volt bennsőséges a kapcsolatunk), a Carter fedőnevű ügynök a Párizsban élő fotós Ruszka Péter volt, akivel - vidám, enni-inni szerető ember lévén - társasági szinten jó viszonyban voltunk, de a Műhely belső problémáit, titkait nem hiszem, hogy vele osztottuk volna meg, hacsak bizonyos céllal feltett kérdéseire válaszolván nem estünk bele a 30
