Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 5. szám - Léleklátó

ségben, és mint később a pletykából megtudtam, a mama úgy ment hozzá, hogy már akkor megesett Fridával, mert ő az idősebb, ha nem tudná. Azt is elmondták nekem, hogy mikor nagyapa megtudta, elébb csúnyán összeverte a lányát, és úgy adta feleségül a segédjéhez. Ez is természetes történet. Csak az nem természetes, hogy apánk néhány év múlva olyan fiatalon meghalt. Attól fogva a mamának nem volt más, csak a templom meg a templom meg a gyónás meg Lukács atya. Elcipelt bennünket Máriacellbe is gyalogszerrel, hegyen-völgyön át. A processzust persze Lukács atya vezette. Valójában szép volt ilyen vezetővel. Bárhol jártunk, mindenről mindent tudott. Minket pedig különösen kitüntetett kedvességével. Elképzelheti, mint a derült égből villám, úgy csapott ránk egyszer csak a hír, hogy Lukács atya kiugrott és eltűnt Szombathelyről. Fridával együtt napokig sírtunk, de anyám nem sírt egy cseppet sem. Aztán a második nagy meglepetés. Egy hónap múlva megjelent nálunk civilben, és mintha ezen semmi csodálkoznivaló nem volna, negyvenéves fejjel beállt hozzánk pékséget tanulni. Egyszóval ott forgolódott attól fogva fehér kötényben, ujjatlan trikóban, mint minden pék. Minden csoda három napig tart, de akkor jött a harmadik csoda. Egy szép napon tudtunkra adták, hogy feleségül veszi a mamát. Erre aztán megint következett a bőgés, mert bőgtünk Fridával együtt napokig. Természetesen bőgni sem lehet örökké, hanem - gondoltuk - inkább cselekednünk kell. Frida eszelte ki, hogy egyetlen megoldás van: valljuk meg.-Mit?- Elogy mindketten szerelmesek vagyunk Lukács atyába. Ez az egyetlen dolog segíthet. És így is történt. Elhatároztuk, hogy mindketten csak a magunk nevében beszélünk, de mivel nem tudtunk a sorrendben megegyezni, egy kora reggel, mikor anyám a meleg vizet öntötte a tésztára, nagyapa meg gyurmiszolt a teknőben, odaálltunk kétoldalt mama mellé, és toppantásra egyszerre mondtuk jó hangosan, úgy, ahogy a csoportos esküt mondják: „Isten kezébe ajánlom a lelkem; szerelmes vagyok halálosan Lukács atyába.” Nagyapánk, aki már nyilván beleélte magát a házasságba meg abba, hogy mégiscsak a családban marad a pékség, hirtelen haragú ember volt. Egyszerre fejébe szállt a vér. „Szodoma és Gomora van itt!” Ezt kiáltotta, kirántott a kovászból egy óriási fakanalat, azzal elkezdett csépelni bennünket. „Ki a házamból, cafatok, szajhák!” Meg még nem is tudom, mit kiabált, de még annyi sem, hogy felmehettünk volna a lakásba. Úgy, ahogyan voltunk, ki a kapun, és hajtott bennünket végig az utcán, nem törődve a világ szájával. Élesztőszagú kovász folyt az arcunkon, és összetapadt tőle a hajunk.- Hát így kerültünk ide szégyenünkkel ebbe a házba. Ez a mama anyai öröksége volt, és akkor még élt itt egy dédmama. Hát ennyi az egész. Regényt lehet róla írni, ha tetszik. Most aztán a nagypapa haldoklik, ha igaz.- Attól az eseménytől fogva kitiltott minden nőszemélyt a házából. De jól fogóddzék meg. Mit gondol, ki a mindenese a háznál? Hát Lukács atya, vagyis az egykori atya, mert most már pékmester. Sőt ő lesz az örökös, ha meg nem támadjuk a végrendeletet. Most már eszméletlen, hát azért léphet be a házba Frida és a mama. Lukács atya táviratozott értünk. De hogy holnap mi következik? Honnét tudnám. Én, részemről, csak a békességet kívánom.

Segítettem neki összehajtogatni a lepedőket. Széthúztuk, kicsit ráncigáltuk, aztán egymás felé léptünk, míg a kezünk összeért. Táncmozdulatokhoz hason19