Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Ambrus Lajos: Portré felhővel

umbriai szobortöredékek, kapukat koszorúzó domborművek szőlőmotívumai. Te- metvény, a szkalkai bencések romépülete, Hricsó, Szulyó, Lietava, Nedec.

Flóránk a tölgyesek övébe tartozik: legfőképpen a bükkösök virágai, úgymint a Cardamine trifolia, a Detaria gludulosa, aztán a Galium rotundiflorium hozzák azokat a csalhatatlan éles és erős színdinamikákat, amelyek a borókások és fenyvesek felé már madársóskás, áfonyás, mohás gyepfoltokba libbennek át. S ahol a korpafüvek, páfrányok, orchideák díszlenek, ott már meg is jelenik minden helyi virágok virágja, amelyet a bolondóci kastélyban is, különösen öreganyja szobájában, oly szívesen állítottak a hutaüvegekbe, az Adenophora svaveolens Fisch, a Kedvesillatú harangvirág kék színű, enyhén lekonyuló, sokvirágú gúlás bugákban, finom, titokzatos szépségével és egyszerűségének lenyűgöző pompájával. A patakpartok mentén ezekből néha egész kaszálnivaló mezőket látni - magányos gyermekként Öreg Kutyánk sokszor bóklászott a szitakötők önfeledt piruett-nászát követve, netán ha esetenként a bükkös aljában eltévedt és saját gyártmányú, az alkalomhoz nagyon is patent imákat és litániaszövegeket gyártott. Azt hangoztatta szédült bizonyossággal: Jóistenkém, csak ma vezess haza engem anyácskámhoz, soha többé nem kószálok enge- dedenül ily messze otthonról. Vagy: Istenem, Atyuskám, segíts, nehogy belefulladjak a feneketlen vízbe, mert akkor a cethal büdös gyomrában végzem!

Egyszer szerencsésen feljutott egy igazi csodatóhoz is, mely különben igen hosszú volt - még két pisztolylövésnél is nagyobb távot lehetett a hosszabbik partján befutni! Ezt a különös mértékegységet valamelyik kísérletező kedvű őse egyszer ünnepélyesen be is bizonyította; nagy cécó volt az akkoriban: Csőnadrágos ifjak, három bárócska, a nyári melegben lineában felsorakozott egymás mellé, majd az elöltöltős revolvert a mellig érő fűben ünnepélyesen nagy durrogva elsütötték. Aztán előrehaladva keresgélni kezdték a kilőtt golyókat, s midőn hosszas tapogatózás után megtalálták, újra lecövekeltek, újra töltöttek és megint lőttek. Majd versenyt futva elszáguldottak onnét a tó végéig. így jött ki a két pisztolylövésnyi távolság.

Magát a kristálytiszta vizet hatalmas fák vették körül - azért tartották csodatónak, mert akárha egyetlen fát is tiszta időben, világos napsütésben a hideg vizű tó fölött, fönn a meredek parton a favágók kidöntöttek, méghozzá úgy, hogy az a partról nagy robajlások közt egyenesen a tóba zuhanjon, akkor a csobbanás utáni mi- nutában hatalmas, bodor szélű felhő szállt föl belőle. Előbb mintha tépelődne, de aztán mint valami palackból kiszabaduló alaktalan szellem, vagy egy mesés griff- madár, úgy lebegett ott, mintha örökre tanyát ütött volna. De kisvártatva, a fényes napsütésben, még a csodató légterében váradanul és szinte láthatóan kiszakadt a bikafelhő gyomra és úgy kezdett belőle zuhogni a setét és hideg esőié, mintha fenekeden edényből öntenék.

De akad itt még másféle mesés misztikum is - egy ízben az Öreg Kutya például a Nefcer völgyében kódorogva újfent sűrűn gomolygó ködökre talált, amint az ke- vélyen megülte a mélyebb horhosokat. A magas Öreghegytől délre néző réten előbb tisztán és fényesen és harsogóan, hétágra sütött a nap, majd hirtelen, égből szakadó csoda, minden megváltozott. Otthon így mesélte ámuldozó húgának: „Biti, egyszerre csak saját árnyékomat láttam meg hatalmas sárga, ragyogó dicsfénytől övezve. Ahogy óriási arányokban megnagyobbodva a ködből kibukkanok!”. („Brockengespenst”, vagyis Felhőrém eme különös jelenségnek a neve, olvasta később valami könyvben - amely Felhőrém különben akkor és azokban a kivételes pillana5