Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11-12. szám - Hattyúkép, poézis, stilizáció: lugas
tőén negatív hatással volt a könyv befogadására. Ekkorra már az a fajta posztmo- dernitás, aminek vezérhajóin Esterházy Péterek, Krasznahorkai Lászlók, Szőcs Gézák, Sziveri Jánosok, Zalán Tiborok ültek, Ambrus Lajosnak a generációs társai, ők akkor már a jelentékeny műveiket, az irodalmi időt megfordító műveiket már nemcsak megírták, hanem publikálták is. O megkésett ezzel a kötettel - noha számtalan olyan kezdeményezés volt benne, ami tipikusan a posztmodern prózaírásba, történetformálásba illenének bele. Egyet mondanék csak példa gyanánt: a nyelvvel való gazdálkodásnak és garázdálkodásnak a hallatlan erejére, invenciózus- ságára, hogy valóban a szöveg beszéljen, a történettel szemben. A szöveg maga, a leírt szó válik itt önmaga hordozójává. Az önmagát élő szöveg. Olyan nyelvi elva- rázsoltság van ebben a könyvben, ami szintén a posztmodemitás - másoknál, a hit- ványabbjánál, vagy finomabban szólva: a kevésbé elkötelezetteknél - értelmet felfüggesztő nyelviségét jelenti. És azért még egy másik tényező: a történetmondással szembeni elemi kétely. Hogy lehet elmondani egy történetet, hogy az valamennyire a valóság illúzióját is keltse, imitálja azt, és mégis egy esztétikailag autonóm regényvilággá tudjon válni. Hogy lehet elmondani egy történetet, hogy jelenről szóljon, a múltban játszódjon le, és mégse legyen allegória, a szónak együgyű „Bach-kor- szakos” értelmében, és ez természetesen nem Aranyra vagy Tompára vonatkozik. Csupa olyan „trükk” van ebben a regényben, ami egyidejű Krasznahorkaival, Es- terházyval, vagy éppen Szőcs Gézának - ősi hetyei vendég a Berzsenyi meg a Béke utcai portán is - a történelmi mozaik-kockák iránti hallatlan érzékenységével, a bizarr történelmi apróságok iránti vonzalmával. Ez megint egy korjelenség. A nyelv meghódítása maga is olyan történelmi esemény ennek a generációnak az életében, mint magának a históriának a „bekebelezése”. B. P.: Valóban, s érdekes, miért alakult ez így. Meglehet, amit mi itt Vas megyében szép mítoszként éltünk meg - ti. Ambrus Lajos Vas megyei életét - az számára és a regény számára hihetetlen hátrány volt. A Budapest-centrumú irodalmi életbe a végekről nehéz beleszólni: legalábbis ami az ismertséget és a publicitást illeti. Ráadásul Lajos „alkatilag” nem alkalmas arra, hogy az „irodalmi szalonok” vagy az egyetemi tanszékek simulékony világát tűrje: a „kintlét” tehát részint kény-, részint pedig sorsszerű... A. K.: Mi is ez a regény? Nemrég emlegette Géczi János, hogy ők, a generációjuk ezt úgy tartják számon, mint egy igazi szegedi regényt. Sőt: generációs kulcsregényt. Ami ebben elmondódik, az szegedi történetmorzsákból áll össze, méghozzá - szegedi mozaikokból, a szegedi egyetemi világ légkörét, eseményeit idézgeti. Magam is tudnék idézni kóborló fiatalkori emlékként ilyen apróságokat, ahogy ott randalírozott X. Y. magyar író, a nevét nem mondom, ahogy dobált ki a kollégium ablakán mindenféle dolgokat, ahogy éjszaka áthelyeztek egy leánykollégium kapujára egy piros lámpát... Nagy kérdés mindig az allegorikus történelmi regényben a jelen meg a múlt viszonya. Ennek a regénynek a tér-ideje konkrét, nagyjából az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, és az utána következő Bach-korszak. Hogy lehet beleapplikálni ebbe a jelent? Ugye ennek számtalan technikája, eszköze van, elsősorban persze olyan motivikus utalások révén, amiket a 80-as években élt embereknek nem kell magyarázni. Például: a regényben van egy jelenet, ahogy egyik hősnek az 21
