Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Pelle János: Asszimiláció: illúzió vagy realitás?

tasztikus szellemi virágzást produkáló Budapestjéről, illetve a saját életéről, vágyairól, és félelmeiről. Prózai műveiben találjuk meg azokat a motívumokat, mindenekelőtt a férfi-nő kapcsolat hihetetlenül érzékeny, társadalmi közegbe ágyazott, drámai feszültségű ábrázolását, melyet a színpadra is „átemelt”, s rendkívüli sikereket aratott vele.

Beszéljünk először arról a helyszínről, mely Molnár Ferenc életében döntő jelentőségű volt, a Margitszigetről. Az 1870-es évektől valóságos irodalmi legendává vált, fénykorát a huszadik század első harmadában élő Margitszigethez Molnárt gyermekkori emlékek kötötték. A családi legenda szerint a tölgyek alatt időző Arany János megcirógatta a gyermek Neumann Ferenc fejét, Molnárral együtt lett törzsvendég a Margitszigeten Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Szomory Dezső, Heltai Jenő, Szép Ernő és még számosán a század első évtizedeinek nagyszerű irodalmi tehetségei körül. De idézzük magát Molnárt, aki saját bevallása szerint húsz évig nyaralt itt. A gőzoszlop című, 1926-ban megjelent kisregénye azzal kezdődik, hogy a szerző egy amerikai színházi ügynöknek Berlinben mesél a családjáról.

„Elmondom az amerikainak, hogy én mindig valami familiáris meghatottsággal gondolok az Eiffel-toronyra, mert boldogult apám Eiffel mérnöknek a háziorvosa volt Budapesten.

— Budapesten? — csodálkozik az amerikai.- Igen, ott.

És elmondom neki, hogy Eiffel, aki már rég a torony építése előtt európai hírű konstruktőr volt, Budapesten két nagyszabású vasművet alkotott: a Mar- githidat és egyik legszebb épületünket, a Nyugati pályaudvart. Abban az időben hosszú ideig lakott családostul Budapesten, és nem tudom, milyen összeköttetés révén, boldogult apám volt egész idő alatt a háziorvosa. A Margithíd, amely a Dunát a Margitsziget déli csúcsa mellett hidalja át egyik legszélesebb szakaszán — magyarázom az amerikainak —, úgy emlékszem: fél kilométer hosszú, nyugodt, szép vaskonstrukció, és annyira rajta van az építőjének egyénisége, hogy a gondos megfigyelő néha olyannak látja, mintha a nagy folyamon keresztülfektetett vízszintes Eiffel-torony volna, azzal a különbséggel, hogy sokkal hosszabb, mint az, és azzal a könnyebbséggel, hogy ez fekszik, míg amannak állnia kell. Elmondom, hogy az okos francia ezt a hidat úgy csinálta, hogy valamikor a közepéről egy harmadik ágat lehessen levezetni róla a szép Margitszigetre, amely nekünk, budapestieknek világhírű büszkeségünk.... Most repülőről nézve olyan ez a híd, mint egy zömök ipszilonbetű, amelynek rövid lába a Margitsziget csúcsán áll, két hosszú karját pedig kitárja Pest és Buda felé.”1'

Nem ismeretterjesztő céllal idéztem ezt a részletet, hanem azért, hogy valamiképp rekonstruáljam, szimbolikus értelemben mit jelentett a Margitsziget, a Margit híd a viharos gyorsasággal világvárossá fejlődő, és ugyanakkor elma- gyarosodó Budapest magát magyarnak valló, és modern nagyvárosi irodalom megteremtésére vállalkozó zsidó származású, és vallási kötődését Molnárhoz hasonlóan megtartó írónemzedék számára. Egyrészt kötődést a múlthoz, a magyar középkor emlékeihez és a XIX. század nagy nemzedékéhez (Szent Margit, illetve Arany János kultusza). Másrészt magát a modernitást, „új

85