Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Karátson Gábor: Ötvenhatos regény
szövegterére, az irodalomra gondolunk: elfogadás és megtagadás egyszerre jellemzi 1956 irodalmát. Az elfogadás néhány olyan versben és elbeszélésben, amelynek egyike sem tudott a nemzeti kultusz részesévé válni (elsősorban azért, mert 1956- nak emlékezete is alig van, nemhogy kultusza), a tagadás meg többnyire a hallgatásban, az „elhallgatásban”. (Amely szintén akció is, meg az akció eredménye is...) Számos kötet áll rendelkezésünkre (a korábbiak zömmel Nyugatról), amelyek összegyűjtik ennek az alig két hétnek irodalmi emlékeit. Tiszteletre méltó vállalkozások, amelyeknek darabjait úgy olvassuk, mint valamiféle etnográfiai leleteket. Győri László szerkesztett például egy könyvet Piros a vér a pesti utcán címmel (é. n., Magyar Napló), amelyben az októberi napok „hazai anyagát” szedte össze (zömmel) - talán egy tucatnyi jobb vers mellett „petőfieskedő” klapanciák mérhetetlen tömege. De meg kell rendülnünk még egy olyan rímen is, mint az „itt az óra” - „Októ- berba’”, ha tudjuk, hogy szerzőjét az elsők egyikeként akasztották fel 1957. december 30-án. Vagy: a napokban jelent meg a Nórán Kiadónál Pomogáts Béla novellaválogatása (1956), amely 22 nevesebb író elbeszélését gyűjti össze, remeklések nélkül, bár azért nem jelentéktelen mennyiségű kortörténeti információval. (Ugyancsak Pomogáts tárta föl az 1956-os év irodalmi mozgalmait: Irodalmunk szabadság- harca, Gondolat, 1989.) ’56 irodalma nem a nemzettudat kérdése, nem részese a nagy „nemzeti elbeszélésnek”, mint volt Dózsa és a török hódoltság, Rákóczi és 1848-49. ’56 irodalma bibliográfiai kérdés. Az 1956-os Intézet 1956 kézikönyve, Bibliográfia II. (1996) ötvenoldalas bibliográfiát és ugyanekkora filmográfiát ad. Címeket közöl, élményeket nemigen, emlékeket is alig. Ez az alig két hét megteremtett néhány verset, amelyeket talán még nem lenne reménytelen megtanítani a magyarságnak. Nincs egy tucatnyi sem, elférnek az iskolai szöveggyűjteményekben. írjuk le legalább most a címüket. ’56 versévé vált Illyés Egy mondata..., noha hat évvel előbb íródott, ekkori mű, jóllehet nem magyarországi, Márai költeménye, a Mennyből az angyal, a forradalmas Pest verse volt a Piros a vér a pesti utcán (a minap kiadták a néhai szerző válogatott költeményeit, kihagyván belőle A csepeli gyorsvaséit on című darabot, amely az ÉS 1958. szeptember 26-i számában jelent meg, de ezt inkább felejtsük el), olvassuk Füst Milán verseit (Levél Thukydidész modorában az elesett hősök sírja felett; Szózat a sírból), Kassákot (A diktátor), Benjámintól az Elesetteket, de mindenek előtt Vas István remeklését Az élj Tamást, a legszebb magyar hazafias vallomások egyikét. És emlékezzünk Gérecz Attilára, aki talán poétája lehetett volna a magyar ’56-nak, ha több idő adatik neki, neki is meg a forradalomnak is... ’56 irodalma nem része a magyarság spirituális emlékezetének, de most már legalább lehetne szakkérdés. Tudós monográfiák vizsgálatának tárgya. Sánta és Éejes, Moldova (aki nem mindig volt a Kádár János Társaság tagja) és Gyurkó (vele is hányszor lendült a hinta...), Darvas József és Czakó, Csurka és Mesterházi, Sarkadi (ki emlékszik az Oszlopos Simeon rejtjelezett október 23-ájára?) és Dobozi, Berkesi és Hajnóczy, Bereményi és Asperján, Tollas Tibor és Petri György, Déry és Nagy Gáspár (aki elsőként tört be „ezzel a témával” az újabb irodalmi nyilvánosságba), Örkény és Nagy László, Eörsi és Féja, Siklós István és Kamondy László, Balaskó Jenő (ó, az a betyárballada Angyal Istvánról!) és Németh László, Thiery Árpád és Ferdinandy György, Buda Ferenc (őt is becsukták, csak nem szokás emlegetni) és Sándor András, Acs Margit és Döbrentei Kornél, és Karinthy „Cini”, aki a szovjeteket dicsőítő Budapesti tavasz után meg akarja írni 1980-ban az „igazságot” Budapesti ősz címmel, s amelyből mára már csak az emlék szivárog fel, hogy mintha talán a kelleténél többször lenne benne 75
