Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - Remények és csalódások

és mondani, hogy kérem, hallgassák meg a zenét. A végén is kiáltoztunk, s úgy tűnt, ha kimegyünk az utcára, akkor kitör a forradalom. Viszont, mikor eljött az ’56-os ősz, akkor nem volt semmiféle előérzetem. Azt gondoltam, Erdéllyel szemben Magyarország egy unalmas hely, ahol semmi nem történik. És egyszer csak elkezdett ropogni a stelázsi. Fölolvastam az előző napi évfolyamgyűlésen egy röplapot, hogy tüntetés lesz. De erre nem lett szükség. A levegőbe repült az egész! Hihetetlen élmény volt. Maga a csoda. Láttam Sztálint ledőlni, a rádióhoz is eljutottam, hiszen tudtam, hogy visszalőnek. Én budai voltam, nem is nagyon ismertem ki magamat Pesten, mindenki mondta, hogy lövik a népet, és ez valahogy egy fiatalembernek csábítónak tűnt. Ezzel be is értem, indultam haza, mikor jöttek későn a Soroksári úton a teherautók megrakva ifjú munkásokkal, akik magyar zászlókat lobogtatnak: „Megjött Csepel!” Na, mondom, akkor nincs vége.- Nem hitted, hogy kitör a fegyveres harc?- Nem hittem. A következő napokban elmentem egy kórházba dolgozni önkéntes munkásnak, és nagy lelkiismeret-furdalásom volt, hogy el kellene mennem a harcolókhoz, mert én nagyon tiszteltem őket. Viszont képtelenségnek is éreztem, hogy beálljak lövöldözni. Ma is úgy gondolom, hogy jól tettem, mert én nem tudok rálőni egy emberre. Ha azt tettem volna, akkor fölakasztanak, vagy iszonyúan bezárnak. Több mint tízezer embert börtönöztek be, ahogy engem is. Egyszer bejött Bárány János, aki a Tompa utcai felkelők parancsnoka volt. Megnyerő fiú, két-három évvel idősebb nálam. Bejöttek az egyetemre - éppen mikor alakultunk át MEFESZ-szé -, hogy ezt nem fogjuk zsebre vágni, már megint szétlőtték Budapestet, és mindent legázolnak. Azt hittem sokáig, hogy komolyabb ellenállás lesz, és örökké fog tartani. Hárman jöttek, és letoltak bennünket, hogy mi csak fortyogunk egyetemista levünkben, őket, a harcolókat le se sóhajtjuk. Kimentünk Csepelre, és támogattuk őket. Szóval Bárány igazi hős, harcolt az oroszok ellen, s ahogy a nevében is van, egy szelíd fiú volt. Egy szó mint száz, engem kétszer tartóztattak le, a Fő utcára vittek. Nagyon elborzadtam, mert a végzésben az állt, hogy el akartuk foglalni a Parlamentet és újra kirobbantani a forradalmat. Ekkora hős nem voltam, de hát mindenféle pereket kitaláltak. Az egész Budapestet be lehetett volna zárni, hiszen mindenki ott tolongott, mindenki tüntetett és pofázott. Sose mondtam, hogy én olyan nagy hős voltam, de soha nem is tagadtam meg, nekem nagyon feküdt ez a forradalom.- Nemrég jelent meg a Helikon Kiadónál Ötvenhatos regényed. Miért írtad, miért kellett beleszőni az elmúlt évtizedeket?- A forradalom alkalmat teremtett valamire, amire itt nagyon régen nem volt lehetőség: ez a furcsa elfojtás! Amiben a nemzet él, nem tudni mióta már. Lehet, hogy az 1848-as szabadságharc se szakította föl, talán Etelköz, lehet, a honfoglalásig kell visszamenni. Elkezdődött az, hogy nekünk mindig el kell fogadni valamit. A nyugati kultúrát, azután mást, meg kell magunkat tagadni. Kialakult egy szolgai magatartás. Hát ez szakadt föl 1956. október 23-án. Tulajdonképpen nem is tudtuk, hogy pontosan mi történt. De ettől függetlenül mindent jól megszerveztek, munkástanácsok alakultak, forradalmi bizottságok. Mindenki tudta, mit tegyen, és létrejött egy olyan mélybeni demokrá72