Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - Ablonczy László: "Engem Kruscsev mentett meg"

gyűlöletében és a szabadság, a függetlenség igényében. Mi se akartunk mást lebukásunk előtt, de nekünk Kőbányán akkor sejtelmünk se volt, hogy mi tör­ténik a pesti utcákon.- 23-án tehát csak a Sólyom és Zele gyűlöletszító meseképzelete nyitotta ki a gyűj­tő ajtaját? (Harcban az Ellenforradalommal - Móra K. 1957)- Úgy bizony! Fogalmunk se volt a 23-i eseményekről. Másnap, 24-én reggel hallottuk, hogy a kőműveseket kivezetik, mert mindig ők kezdték leghamarabb a napot, majd ébresztőre is riasztottak bennünket, de elmaradt a reggeli. Tanácstalanok voltunk; korábban szokás volt, hogy akasztás esetén a kisfogházban együtt tartás van, de az én időmben megszűnt a kivégzés. Messziről tompa lövések visszhangoztak, azt gondoltuk, hogy a Varsói Szer­ződés csapatai gyakorlatoznak. Kinti hírek nem érkeztek. A börtönőrt egyszer láttuk; egész napra való hideg kosztot, szalonnát és kenyeret adott be. 25-én hajnalban szaporodtak a gyanús jelek: a kőbányai gyárak szirénája nem szólalt meg, s nem hallottuk a villamosok csilingelősét sem, amely mindig beszürem- kedett a csöndes hajnalokon. De az emeletes ágyról a rácsos ablakon kitekintve különös hadművelet tűnt elénk: vezényszavak hangzottak el, egy jól fegyver­zett alakulat érkezett, s az udvari szénrakás mögött géppuskafészket állítottak fel. A börtön-morze arról értesített, hogy az ávéhás egységek és a néphadsereg között fegyveres összetűzés robbant ki. 26-án és 27-én egyre közelebbről hal­lottuk a fegyverek ropogását és az ágyúk moraját. S érkezetek a hírek: for­radalom van Magyarországon! Hát ez csodálatos! Fantasztikus! Mindjárt képzelődtünk is; hittük, hogy Amerika majd beavatkozik... OllaláL. De az öröm közepette látnunk kellett: az ávós őrség megduplázódott, s arra gondol­tunk, hogy a gyűjtő támadása, felszabadítása kezdődik. Október 30-ra vir­radóan lánccsörgés és harckocsik dübörgése ébresztett bennünket; a magas ágyról láttuk: körülkerítették a börtönt, és orosz beszédet is hallottunk. Elkészültünk a legrosszabbra; most következik a tipikus szovjet módszer: mielőtt a börtönt feladnák, a politikai foglyokat kivégzik, mint a háború ide­jén az NKVD cselekedett. Társaimmal már azt latolgattuk, miként torlaszol­hatjuk el a cellát, hogy behatolásukat megakadályozzuk, de legalábbis megne­hezítsük. Hallottuk a földszintről a kulcscsörgést és a rohangálást...; elkészültünk a legrosszabbra: na most kinyírnak! Egy órát hatalmas feszült­ségben töltöttünk, s egyszercsak az orosz beszéd megszűnt, és a harckocsik elindultak ...uff! Ezt megúsztuk! Ma sem tudom, hogy mit akartak, s miért távoztak oly hirtelen. 30-áról 31-ére, vagyis keddről szerdára virradóan egész közelről erős lövéseket hallottunk, s a falak közelében kemény gyalogsági tűz visszhangzott, majd hirtelen abbamaradt, és feszült csend állt be. Aztán dobogást és futó lépéseket hallottunk a földszintről. Egyszer csak megjelent az etetőnél egy börtönőr, de a sapkájáról eltűnt a vörös csillag, s helyén piros- fehér-zöld kokárda fényesedett. „Felügyelő úr! Hol a kokárda?” - kérdeztük. „Fiúk...”, már fiúk voltunk, „...annak már vége!”, válaszolta. Hát itt csoda történt! Aztán kulcscsörgés, s kit látok, mint az én nagyváradi katonaiskolás kollégámat, Gérecz Attilát! „Fiúk, fel vagyunk szabadítva!” köszöntött ben­nünket. Zebraruhában volt persze, karját piros-fehér-zöld szalag fonta át, mel­lette a börtönőr vigyázban állt! 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom